Bea & Joe

2006. július 1. szombat |  Nyomtatás

Az Air India légitársaság nem tett ránk túl mély benyomást. Ráadásul becsekkoláskor tudtuk csak meg, hogy a gép először Delhiben száll le, majd egy órás várakozás után indul tovább Mumbaiba (Bombay új neve). Végül 8 órás repülés után landoltunk India nyugati partján. Helyi idő szerint még csak 6 óra volt, ugyanis 2 és fél órát nyertünk a nyugati irány miatt. Valószínűleg a belföldi reptérre érkeztünk, mert nagyon jelentéktelen hely volt, az egy szem pénzkiadó automatájuk pedig nem működött, úgyhogy dollárt kényszerültünk beváltani. Némi segítséggel sikerült megtalálni a buszmegállót, majd a megfelelő buszt. Egyedül nem ment volna, mert a hindu nyelvismeret hiányában a buszok feliratát nem tudtuk elolvasni. A fapados busz tömve volt emberekkel és fél órás zötykölődés után érkeztünk meg a vasútállomásra. Innen a külvárosi vonattal jutottunk be a belvárosba. A vasúti sínek nyomtávja valószínűleg Indiában a legszélesebb, ezért a kocsikat is jóval nagyobbra lehet építeni. Mi a nagyon egyszerű másodosztályon utaztunk, ahol hosszú fapadokra lehetett leülni. Az ablakokon üveg helyett csak rács volt, a plafonon ventillátorok, hogy kibírhatóbb legyen az állandó hőség. A vonaton szinte csak férfiak utaztak és a körülöttünk ülők folyamatosan minket bámultak. Erről már korábban hallottunk, így nem jöttünk zavarba. Ahogy közeledtünk a városközponthoz, úgy telt meg egyre jobban a vasúti kocsi, a végén már a lépcsőn is utaztak. A tetőre a villamosítás miatt nem ülhetnek, pedig a régi filmekben ugye ezt láttuk. Este 10-kor érkeztünk meg a főpályaudvarra, amely már Chhatrapati Shivaji Terminus (CST) néven ismert. Az épület nagyon szép, gótikus stílusú, még az angolok építették 1887-ben és akkor Victoria Terminus-ra keresztelték. Mivel késő éjszaka nem akartunk szállás után futkozni, kivettünk egy szobát az állomással szemközti Hotel City Palace-ban. Másnap kisebb eltévelyedés után végül taxival vitettük magunkat az előzőleg kinézett szálláshoz. Miután lepakoltunk, elindultunk felderíteni a 16 milliós várost. Mintha a középkorba csöppentünk volna. Az emberek az utcán főznek, esznek, mosakodnak, ott végzik dolgukat, ahol éppen eszükbe jut, így a bűz szinte elviselhetetlen. Higiéniáról még biztosan nem hallottak, az utcai standosnál enni egy európainak előre kitervelt gyomorrontás. A tehenek az autók között sétálnak vagy a sarkon fekszenek, ellepve legyekkel és fű hiányában nejlonzacskón kérődznek. Kukát sehol nem látni, minden szemét az utcára kerül. A férfiak-nők aránya elvileg 60-40%, mi mégis szinte csak férfiakat láttunk az utcán. Ők kézenfogva, ölelkezve mennek, ami náluk a barátság jele. Nemcsak az utcán esznek kézzel, hanem az éttermekben is, de kizárólag a jobb kezüket használják, a bal más célokra való. Napközben bételt rágnak, amitől úton-útfélen pirosakat köpködnek. A köszönés, elköszönés nem divat, ha valamit vettünk, úgy dobták utánunk és nagyon távol állt tőlük, hogy megköszönjék a vásárlást. Későbbi tapasztalataink alapján ez így általánosságban egész Indiára jellemző. Már 10 hónapja folyamatosan utazunk, de ennyire kultúrálatlan társaságot nem láttunk egész utunk során. Gyorsan eldöntöttük, hogy csak annyi időt töltünk el ebben az országban, amennyi feltétlenül szükséges a híresebb látnivalók megtekintéséhez.
Bombay-ben a régi angol épületekkel kezdtük a városnézést, amelyeket talán építésük óta nem újítottak fel. Erre itt úgy tűnik, nincs pénz. Szombaton az i.sz. 450 és 750 között sziklába vájt barlangjairól híres Elefánt-szigetre kirándultunk. A hajók az India Kaputól indulnak, amelyet V.György angol király 1911-es látogatása után építettek meg. A barlangok közül csupán az első kettő említésre méltó. Ezekben Shivát ábrázolják különböző jelenetekben. A barlangok előtt majmokat láttunk. Ők egész jól tűrték a 38 fokos hőséget. Vasárnap reggel megvettünk előre 3 vonatjegyet. A turistákat külön ablaknál szolgálják ki, így hamar végeztünk. Ezután kijelentkeztünk a szállásról, leadtuk csomagjainkat a vasútállomás megőrzőjébe, majd kibuszoztunk a Chowpatty Beach feletti függőkerthez. Ez a helyiek kedvelt korzója lehet, ahol több család is megkérdezett minket, hogy készíthetnek-e velünk fotót. Sztárok lettünk Indiában! Este megnéztük a McDonalds-ban a foci vb aznapi meccsét, majd végre elérkezett az indulás ideje. Már csak 2A osztályra kaptunk jegyet (ez a drágább), amely légkondis és 2-2 ágyat rejt egy függönnyel lekerített rész. Megágyaztunk, betakaróztunk és 4:00-ra beállítottuk az ébresztőt, nehogy elfelejtsünk leszállni Aurangabadban. 4:25-kor futott be a szerelvény az állomásra és mi helyet foglaltunk a váróteremben, hogy megvárjuk, amíg kivilágosodik. A többiek a földön aludtak, mialatt mi egy kisegér szekrény alól induló élelemszerző körútját követtük figyelemmel. A felkelő nappal mi is szedelődzködtünk és szerencsére egy közeli szállóba a korai óra ellenére is befogadtak, ugyanis 24 órás check-in volt érvényben. Ez azt jelenti, hogy 24 óra múlva kell kijelentkezni, vagy különben még egy napot felszámítanak. Innen motoros riksával a buszállomásra vitettük magunkat és megkerestük az Ellora barlangjaihoz induló vidéki buszt. (Az első pár napban még viccesen fogja fel az ember, hogy milyen lepukkant és mocskos minden, de 4 hét alatt ezt könnyen meg lehet unni.) Végre világosban láthattuk a vidéki tájat. Erdők sehol, mindent megművelnek. A földeken még ökrökkel szántanak, vetnek és szalmakunyhókban élnek. Minden sárgának és száraznak tűnt. Ellora és Ajanta barlangjai a világörökség részét képezik. Ellora 34 sziklába vájt barlangja i.sz. 600-1000 között készült el. Ezekből a vallási nézet változása miatt 12 buddhista, 17 hindu és 5 jain stílusút különböztetnek meg. A mestermű a Kailasa templom, amely a világ legnagyobb monolit faragása és 7000 munkás 150 évnyi munkája fekszik benne. Az Elefánt-sziget barlangjai elbújhatnak Ellora mesterművei mögött. Itt minden templom külön műalkotás, élvezetes, de fárasztó bejárni őket. Az árusok folyamatosan megrohamoztak ajánlataikkal és itt is pózoltunk pár helyi turista kamerájának. Visszaúton elhaladtunk egy nagy erőd mellett, Aurangabadban pedig megnéztük kívülről “a szegény ember Taj Mahal”-jaként ismert Bibi-ka Maqbara mauzóleumot. Másnap a korai busszal útnak indultunk Ajanta barlangjaihoz. Kíváncsian vártuk, mit tartogathat Ellora után. Útközben láttunk egy hatalmas vadkant. Még a sofőr is lelassított, hogy jobban megnézhesse. Ajanta barlangjai félkörben helyezkednek el egy völgyben. A 30 sziklabarlang i.e.200 és i.sz.650 között adott otthont buddhista szerzeteseknek. Különlegességük a többi helyhez képest, hogy nem csak szobrokat, hanem festményeket is tartalmaznak. A freskók Buddha életének különböző eseményeit ábrázolják és elég jó állapotban megmaradtak. Mennyi munka lehetett a kemény sziklákba barlangokat vájni, utána pedig szobrokkal és festményekkel díszíteni? Ehhez tényleg Buddha segítségére volt szükségük!
Este már Jalgaon városában ettük a thali-t (többféle étel egy tálon, rizzsel, indiai kenyérrel) és ittuk a mango lassi-t (joghurthoz hasonló ital). Másnap reggel egy ausztrál nővel mentünk ki az állomásra, akinek egyedül 6 táskája volt. Mivel mi úgy döntöttünk, hogy a politikai helyzet alakulása miatt, Nepál meglátogatását egy következő alkalomra halasztjuk, a mi hátizsákunk csak nyári ruhákat tartalmazott és talán félig volt tele. Indiába nem érdemes sok ruhával utazni, hiszen mindig meleg van, a mosás pedig olcsó és másnapra kész. A vonaton “sleeper” osztályra szólt a jegyünk, ami egy fokkal jobb a másodosztálynál. Nem légkondicionált, 6 személyes egy légtér és nem adnak ágyneműt sem. Ventillátor azonban itt is van és az ágynemű sem hiányzott, hiszen ez alkalommal csak nappal utaztunk. A helyünkön már ültek, de kisebb vita és a jegyek egyeztetése után sikerült végre lepakolnunk. Útitársaink egy idősebb pár és néhány fiatal srác, akik az indiai légierő szerelői voltak. Épp egy 2 hónapos tanfolyamról tértek vissza a keleti partról és már harmadik napja ültek a vonaton. Elég jól elbeszélgettünk velük és sok mindent megtudtunk az indiai életről. A kasztrendszer még mindig létezik. A házasságot a szülők rendezik el, ők választják ki, hogy az asztrológia alapján ki a legmegfelelőbb pár gyermeküknek, illetve mikor kerüljön sor a nagy eseményre. Mivel hisznek a reinkarnációban, megpróbálják ugyanazt a párkombinációt létrehozni. Előfordul, hogy a férj csak az esküvő napján látja először leendő feleségét. Régebben, ha a férj meghalt, az asszonyt is máglyára dobták, hogy együtt szülessenek újra. Még 1987-ben is volt rá példa, hogy egy 18 éves nő (állítólag önként) imákat mormolva égett halálra férje máglyáján, 7 hónapos házasság után. A helyiek annyira nagyra értékelik az ilyen cselekedetet, hogy fél millió zarándok látogatott el az esemény után a faluba, adományaikból pedig templomot emeltek a tiszteletére. Ezután hozták a törvényt, amely betiltotta az asszonyégetést. Azért India is a modernizáció útjára lépett és előfordul, hogy egyes fiatalok szerelemből házasodnak vagy esetleg a szülők több jelölt közül engedik kiválasztani fiuknak a megfelelőt. Valószínűleg ebben a sok Bollywood filmnek is szerepe van. Az indiai filmgyártás a világon a legnagyobb, 2,5 millió embernek ad munkát, központja Mumbai. Évente több, mint 200 filmet forgatnak, egy részét külföldön, pl. Svájcban vagy Szingapúrban. A filmek többsége romantikus, hiszen az emberek azért járnak a moziba, hogy elszakadjanak a mindennapi élet szenvedéseitől és erőt merítsenek a sok “happy end”-ből a folytatáshoz. Minden filmben énekelnek és táncolnak, ami persze még jobban elnyújtja az amúgy is hosszú produkciót. Volt szerencsénk a repülőn végignézni egy ilyen alkotást. Nem semmi, az biztos! Nekem tetszett, különösen a tánc. A fiúk a vonaton két betétdalt is elénekeltek nekünk valamelyik filmből. Megtudtuk még, hogy a tehenek szentek, de a tejüket meg lehet inni (a bivalyét is), a bikákat azonban munkára is be lehet fogni. Egyes államokban bűncselekménynek számít a tehén elütése és a fa kivágása (olyan kevés van már belőle). A vonaton folyamatosan jöttek-mentek az árusok. Legtöbbször “chai”-t árultak, ami nem más, mint tejes tea. (Próbáld ki otthon! Tégy egy pohár cukros tejbe egy teafiltert és máris azt ihatod, amit egész India!) Az állomásokon felszálltak kéregetők és nőnek öltözött férfiak is, akikről újdonsült ismerőseink azt állították, hogy se nem nők, se nem férfiak, a harmadik nemhez tartoznak és nem dolgozhatnak sehol, kéregetésből kell magukat eltartani. Jól elszórakoztunk a fiúkkal és hamar eltelt a 11,5 óra, megérkeztünk Ahmedabadba. Itt csupán annyi időnk maradt, hogy megvacsorázzunk és már folytathattuk is utunkat Udaipur felé. Még Mumbai-ban megvettük a szálláson a lepedőt, így volt mivel megágyaznunk. Éjszaka átvonatoztunk Gujarat tartományból Rajasthan-ba (3-szor nagyobb hazánknál 60 millió lakossal), amely már Pakisztánnal határos. Reggel 8:30-kor meg is érkeztünk Udaipur állomására. Innen motoros riksa vitt minket az óvárosba, amely a festői Pichola-tó partján fekszik. Könyvünk a Lalhgat vendégházat ajánlotta szállásnak és tényleg bevált. Szobánk ablaka a tóra nézett, ágyunk felett pedig szúnyogháló volt. Elindultunk felfedezni a “romantikus” várost, amely tele van palotákkal, templomokkal és régi nagy lakóházakkal. A tóparton nők mostak és gyerekek fürödtek. Kora délután megéheztünk és a sok tetőterasz egyikén ebédeltünk. Igaz, ehhez fel kellett ébreszteni a szakácsot, ugyanis ők 2-től 6-ig sziesztáznak. Az étel lassan készült, a kilátás azonban kárpótolt. A tavon két mesterséges sziget található, mindkettőn palota. A nagyobbik szállodaként működik, a kisebbik azonban látogatható. A tóparton a hatalmas City Palace, a város büszkesége, a távoli hegyen pedig a Monsoon Palace, amely az esti órákban kivilágítva mutat igazán jól. Ebéd után barangoltunk egyet a világhálón, majd a szűk utcára kilépve egy hatalmas elefánttal találtuk szembe magunkat. A mellettünk álló boltos elmagyarázta, hogy minden nap ugyanaz a sztori játszódik le: az elefánt gazdája megpróbálja hazafelé terelgetni az ormányost, ő azonban még korainak találja az időpontot, így visszafordul. További nógatással azonban rá lehet venni a hazaútra. A hajcsár pont előttünk szállt fel az állatra. Először az ormányra állt, amit az elefánt ezután a fejéhez emelt, onnan pedig a kis emberke egyszerűen átlépett a fejre, majd máris az állat hátán ült, a nagy kosárban (ami valószínűleg a turistáknak készült). Összeszokott csapatnak tűntek. Első benyomásaink alapján kellemesen csalódtunk a helyben. Nem volt nagy tömeg, nem akaszkodtak ránk folyamatosan az árusok, így viszonylag nyugodtan sétálhattunk az óvárosban. A csodás naplementét szállásunk teraszáról néztük végig. A víz felett madarak köröztek, legalábbis először azt hittük. Amikor azonban elkezdtek kirajzani a városból és pont előttünk szálltak el, akkor jól láttuk, hogy ezek bizony denevérek, méghozzá az Ausztráliában látott repülő róka hasonmásai. Nem gondoltuk, hogy ekkora tömegben laknak Udaipur-ban. Másnap egy díszesen faragott templom útbaejtésével érkeztünk a városi palotához. A City Palace a maharadzsák otthona volt sok-sok nemzedéken át. A városalapító maharana kezdte el építeni a XIV. században, majd minden uralkodó tett hozzá egy darabot saját elképzelése szerint. Nagy része most múzeum, amit 2 óra alatt sikerült bejárnunk. A régi idők eseményeit és az uralkodók kedvelt időtöltéseit miniatűr festményeken örökítették meg. Egy képen általában az egész folyamatot láthatóvá tette a művész, azaz ha 5 tigrist látunk, az általában egy és ugyanaz, csak különböző idősíkban ábrázolva. Sajnos a régi berendezésekből nem sok maradt meg, így inkább az építészeti érdekességek dominálnak: csipkézett ablakok, alacsony ajtók, díszesen faragott oszlopok és kupolák. Egyes szobák belsejét tükörrel borították és színes üveggömböket lógattak le a plafonról. Manapság kissé giccsesnek tűnik. Sajnos fényképezni nem tudtunk, így csak kívülről van megörökítve a városi palota. A múzeum után hajókázni indultunk a tavon. A hosszabb túrát választottuk, ami megkerüli a szállodás Jagniwas szigetet és kiköt Jagmandir szigetén, amelyet kőelefántok őriznek. Étterem és kis múzeum található rajta, nagy előnye azonban a pazar kilátás minden irányba. A 42 fokos hőségben azonban nem volt túl sok kedvünk nézelődni, inkább az árnyékot kerestük a fotók elkészítése után. Este még utolsó programként beneveztünk egy táncelőadásra. Nagyon élvezetesnek bizonyult az egy órás műsor. A két zenész dobbal és indiai harmonikával szolgáltatta a hátteret. Volt rövid bábelőadás, tánc tüzes edényekkel, anyagkorsókkal és mindenféle csörgőkkel. Nincs turistaszezon, ezért nem voltunk sokan, mégis nagy tapsot kaptak az előadók.
Udaipur és következő célpontunk, Jodhpur között a legegyszerűbb közlekedési mód a buszozás. Már reggel 8-kor kint voltunk az állomáson és helyet foglaltunk az egyik, nyugdíjkorhatárt rég elért, járműnek nehezen nevezhető alkalmatosságon. A leghátsó sorba ültünk, ami nem bizonyult a legjobb ötletnek. Itt volt ugyan a legnagyobb hely, de itt is dobált legjobban a busz a gödröknél (amikből az indiai utak nem szenvednek hiányt). Ráadásul ahogy közeledtünk célunkhoz, érezhetően egyre melegebb lett. Az ablakrácson a kezdeti reggeli hűvös szellő helyett forró levegő áramlott befelé, mintha hajszárítóval fújtak volna az arcunkba. Valahogy azonban kibírtuk a hőséget és a 7 órás rázkódást, és végül megérkeztünk a Kék Városba, amely már a Nagy Thar Sivatag határán húzódik. Nem mai darab, ugyanis 1459-ben alapították. Hatalmas, bevehetetlen erődje, a Meheranghar egy dombtetőn magasodik a házak fölé. Közelében találtunk mi is szállást. Estére találkánk volt a vonaton megismert egyik szerelő sráccal. Elvitt minket egy légkondis étterembe és rendelt is a számunkra többnyire ismeretlen ételeket tartalmazó étlapról. Igaz, őt Kalkuttából rendelték ide, így a kelet-indiai ételeket jobban ismeri, de nagy részüket sikerült elmagyaráznia angolul. Kishore 3 nyelvet is beszél: a hindit, az angolt és a bengálit. (Indiában hivatalosan 19 különböző nyelven beszélnek, amelyek közül megpróbálták a hindit általános nyelvvé tenni, de a déli részeken ez ellenállásba ütközött, ezért továbbra is az angol a tanult emberek közös nyelve. A pór nép meg ne utazzon vagy mutogasson…) Az este kellemesen telt, jól elbeszélgettünk és belakmároztunk a finom ételekből. Meg is lett a böjtje, egész éjszaka a fürdőbe jártunk. Joe aztán reggelre be is lázasodott, így úgy döntöttünk, elhalasztjuk a továbbutazást és átköltözünk egy légkondis szállásra. Ott megtudtuk, hogy előző nap 46 fok volt, szóval elképzelhető, hogy a nagy hőség is közrejátszott rosszullétünkben. Persze várható volt, hogy az indiai konyha előbb-utóbb betesz a gyomrunknak és egész jó eredmény, hogy 10 napig bírtuk. Vizet csak palackozottat ittunk és fogmosáshoz is azt használtunk, tehát ez nem lehetett az ok. Egész nap pihentünk, tévéztünk és a szobaszervízzel hozattunk sajtos melegszendvicset ebédre. Hétfőre Joe lázmentes lett, a gyomrunk azonban nem volt az igazi. Azért elsétáltunk az erődig, ahol a szokásos, az indiaiaknak vásárolhatóhoz képest tízszeres árú turistabelépő mellé végre némi szolgáltatás is dukált: térképet és audioguide-ot, azaz fülhallgatós idegenvezetőt kaptunk! Ebből megtudtuk, hogy az erőd a maharadzsa tulajdona, aki politikai hatalommal már nem bír, azonban nyitott a nyugati dolgok iránt és megpróbálja a térséget a turizmus útján felvirágoztatni. Családjával egy másik kastélyban él, nem messze a várostól. Az erődbe kanyargós úton és 8 kapun át lehet bejutni. A másodiknál még látszanak ágyúgolyók nyomai, az utolsó mellett pedig azoknak az özvegyeknek a kézlenyomatai, akik 1843-ban a maharadzsa halála után a kapun áthaladva férjük máglyájára vetették magukat. A múzeumban elefántszékeket, miniatűr festményeket és fegyvereket is láthattunk többek között. A felső emeletről szép kilátás nyílt a lent elterülő városra. Végre egy érdekes és jól prezentált indiai látványosságot nézhettünk meg. A nagy hőség miatt úgy döntöttünk, nem nyomulunk beljebb a sivatagba és Jaisalmer megtekintése nélkül indulunk a fővárosba. A szálláson felajánlották, hogy fél napot is maradhatunk, azaz késő estig, mivel az éjszakai vonatra váltottunk jegyet. A járat azonban több, mint 3 órás késéssel futott be az állomásra, így végül 1:10-kor kezdtük meg az utazást. Másnap délután 2-re értünk Delhibe. Első dolgunk volt, hogy megváltsuk a jegyeket a következő útirányokra, Agrába és onnan Varanasiba (ez a járat csak hetente egyszer közlekedik, így félő volt, hogy várólistára kerülünk). Az állomáshoz közel kerestünk szállást, egy bazáros részen, ahol folyamatosan el akartak adni valamit, ahogy végigmentünk az utcán. Késő délután még elsétáltunk a Connaught Place elnevezésű modernebb városrészbe, ahol kiderült, hogy elkészült a metróból egy szakasz, ami már használható. Ennek kipróbálását azonban másnapra halasztottuk.
Delhi óvárosának nagy részét a Red Fort, azaz a Vörös Erőd foglalja el, amely 1648-ban készült el. Homokkő falai mintegy két kilométer kiterjedésűek, magasságuk pedig 18 és 33 méter között váltakozik. A nyugati Lahore-kapun keresztül jutottunk a falak mögé, ahol először két múzeumot tekintettünk meg, majd a keleti oldal márványépületeit, a nyilvános fogadótermet, a magán fogadótermet, a királyi lakosztályt, a fürdőket és a mecsetet. A kerti séta közben megpihentünk egy teázóban, ahol egy helyi édességet is kipróbáltunk. Az erődből biciklis riksával vitettük magunkat a Jama Masjid mecsethez, amely a legnagyobb Indiában, akár 25 ezer ember befogadására is alkalmas. Az egyik 40 méteres tornyába a lábbeli levétele után fel lehet jutni a keskeny lépcsőkön és a jutalom a fantasztikus kilátás minden irányba. A városnézést kénytelenek voltunk felfüggeszteni az Air India légitársaság helyi irodájának nyitvatartási ideje miatt. Erre a napra terveztük be ugyanis, hogy megvásároljuk a visszaútra szóló jegyet Malajziába. A világ körüli kombináció ugyanis csak egy irányba érvényes, így Bombay volt az utolsó desztináció, amit elértünk vele. Innen már egyedi repülőjegyekkel jutunk csak tovább. Jó másfél órás várakozás után, pár perccel záróra előtt kerültünk sorra. A jegy ára éppen belefért az általunk kigondolt árkategóriába, így nem folytattuk tovább a keresést, eldőlt, hogy július 15-ig maradunk és Chennai (régi nevén Madras) lesz indiai körutunk utolsó állomása. Rövid megjegyzés a helyi kultúráltságról: a mellékhelyiségbe vezető folyosó falát végig bételtől vörös köpésnyomok díszítették (és ide az a réteg jár, aki megengedheti magának, hogy repüljön!). Mivel közel voltunk a metróállomáshoz, úgy láttuk, elérkezett az alkalom, hogy kipróbáljuk az új földalattit. A lenti kiállításból megtudtuk, hogy az építkezés 80 százalékát egy japán bank finanszírozta. Az új közlekedési forma fő funkciója az erősen szennyezett főváros mentesítése a régi buszoktól. Számok igazolják, hogy már a kezdeti szakaszban beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Mi csupán két megállót utaztunk és már meg is érkeztünk Új-Delhibe a Parlament épületéhez. Itt a washingtoni National Mall-hoz hasonló parkosított sétány köti össze az India Kaput az elnöki rezidenciával. Meglepően tiszta volt a hely, még szemetesládákat is láttunk a parkban, ahol családok piknikeztek és gyerekek fociztak. A kis tavon vizibiciklit lehetett kölcsönözni. Leszállt azonban a sötétség, mi pedig jobbnak láttuk visszatérni szállásunkra. Korai takarodó volt, ugyanis másnap 5-kor csörgött a vekker és 6-kor már indult a turistaszerelvény Agrába, amely a híres Taj Mahal lelőhelye. A drágább jegyárban még a reggeli is benne foglaltatott: két pohár tea, indiai fűszeres zöldséggolyók és az ehetőbb zsemle vajjal és lekvárral. Étkezés közben végignézhettük, ahogy a külvárosiak kivonulnak a sínek közé és letolt nadrággal ott végzik dolgukat. Nagy volt a külváros és sok az ember! Röviddel 8 után már az Agra vasútállomása előtti riksa standnál hallgattuk, hogy próbálják átverni az előttünk álló turistákat. A kiírt ár kétszeresét akarták velük kifizettetni, mondván, hogy ketten vannak. Szerencséjükre időben visszaért a hivatalos eladó, akinél normál áron vásárolhatták meg a szolgáltatást. A Taj Mahal állagának megőrzése érdekében nem engednek káros kibocsátású járműveket az épület közvetlen közelébe, így az utolsó szakaszt gyalogosan tettük meg. A déli kapunál megvettük eddigi legdrágább belépőjegyünket, bedobtuk a hátizsákokat a csomagmegőrzőbe és végre megtehettük a kezdő lépéseket a világ talán legismertebb kriptája felé. Az óriási, lenyűgöző, vakítóan fehér márvány mauzóleumot Jahan sah építtette második felesége, Mumtaz Mahal emlékére, aki gyermekük születésekor vesztette életét 1631-ben. A nagy mű 22 év alatt készült el és 20 ezer ember munkája fekszik benne. Tényleg csodálatos az épület kívülről és nehéz betelni a látvánnyal. Belülről azonban csak egy sötét kripta, amelynek mélyében alussza örök álmát a sah és felesége. A Taj Mahal egyik felén vörös mecsetben imádkozhatnak az iszlám hívői, másik felén ugyanolyan vörös mecset épült a szimmetria kedvéért, de rossz irányba néz, ezért funkciója nincsen. Az épületek mögött egy folyó kanyarog és a helyi erőd falait is látni a távolban. A kertben még készült rólunk pár sztárfotó indiai családokkal, mi pedig az ökrök vontatta fűnyírót próbáltuk megörökíteni. Végül egy utolsó megpihenés és épületbámulás után búcsút intettünk India első számú látványosságának. Magunkhoz vettük cók-mókjainkat és rövid bolyongás után sikerült megfelelő szállásra bukkannunk. Délután egy tetőteraszon ebédeltünk, ahonnan természetesen a Taj Mahal-ra nyílt kilátás. Este még saját szállásunk tetőteraszáról is leellenőriztük, nem tüntette-e el egy mágus az épületet. A szomszédos házak tetejéről sárkányokat eregettek a gyerekek a feltámadó szélben. Sajnálatukra több fennakadt a rendszertelenül kifeszített elektromos vezetékeken. Másnap ismét a Taj Mahal-ban gyönyörködve ebédeltünk, majd kiballagtunk az állomásra, ahol ezúttal csupán 40 perces késéssel indult vonatunk Varanasiba. Addig elszórakoztattak bennünket a sínek között lakó majmok, akik a bőségesen található szemétből próbáltak valami ehetőhöz jutni. Ismét a vonaton töltöttük az éjszakát, már ismerős volt a folyamatos dülöngélés, rázkódás, szinte altatólag hatott ránk. 7-kor érkeztünk a szent városba, de 8-ig az állomáson várakoztunk, hogy megvehessük a jegyet a következő szakaszra. A csomagok ismét a megőrzőbe kerültek. Itt már nagyon rutinosak voltunk, ugyanis a fémhálóba mindkét hátizsákot sikerült bezárnunk, így csak egy csomagért kellett fizetnünk. Motoros riksa vitt minket a belvárosba és rövid séta után már a Gangesz partján kutattunk megfelelő csónak után. A nagy hőség miatt olyat szerettünk volna, amelynek tetején árnyékoló vászon van kifeszítve. Nem volt könnyű, de meglett. Egy fiatal fiú volt az evezősünk, aki a krematórium felé kezdte a túrát. A hinduk hite szerint akit itt égetnek el halála után, az kikerül az élet-halál körforgásából. Minél gazdagabb valaki, annál nagyobb a máglyája. Az égetéshez csak fát használhatnak és a szabadban kell történnie, minél közelebb a Gangeszhez, ahová végül a hamvakat szórják. Ugyanabba a folyóba, amelyben évente több millió zarándok fürdik meg, hogy bűneitől megtisztuljon. És ez az a folyó, amelybe az 1,2 milliós Varanasi szennyvízcsatornái ürülnek és amely már annyira szennyezett, hogy a “faecal coliform” baktériumból egy deci vízben a fürdéshez alkalmas 500 helyett 1,5 millió!!! található. Szóval mi igyekeztünk nem felborulni a csónakkal. Haladtunk még egy negyed órát a másik irányba, amerre a “dhobi”-k mostak. A ruhák a parton színek szerint kiterítve száradtak. Evezősünk olyan lassan haladt, hogy visszafelé inkább sétáltunk. Ebbe annyira belejöttünk, hogy visszasétáltunk egészen a vasútállomásig, amelynek közelében kivettünk egy szobát. Ránk fért a pihenés két hét indiai tartózkodás után. Nagyon vártuk már, hogy megérkezzünk a hegyekbe, ahol talán a hőmérséklet csökkenésével elviselhetőbb lesz ez az ország.