Bea & Joe

2006. július 15. szombat |  Nyomtatás

Július 2-án hagytuk magunk mögött Varanasit és kezdtük meg az utat a Himalája felé. Először a 20 km-rel távolabb található Mughal Serai állomására kellett buszoznunk, mert csak az onnan induló vonatra kaptunk jegyet. Persze amikor a busz európai szemmel nézve már megtelt, az indiaiaknak még csak félig volt. A vonat délután 6-kor ért az állomásra és mi másnap reggel 8:40-kor szálltunk le róla New Jalpaiguri kereszteződésében. Onnan az 5 km-re lévő Siliguriba vitettük magunkat egy riksával, a buszállomásra. Kiderült, hogy mivel nincs szezon (monszun idején érkeztünk), még nem tudják pontosan, mikor indítják a következő buszt. Vettünk két újságot (angol nyelvű napilap már 10 Ft-ért kapható) és beköltöztünk a váróba a csomagokkal. Egy óra múlva felfedeztük, hogy az állomás mellől folyamatosan indulnak dzsipek Darjeeling-be. Alig volt drágább, mint a busz és 5 perc múlva már a hátsó sorban ültünk 8. és 9. utasként. Ahogy kiértünk a városból, megláttuk a hegyeket, tetejük felhőben és nem győztünk csodálkozni, mennyit változott a táj. Minden csupa zöld volt, burjánzott a növényzet, szemetet alig láttunk. Totális átalakulás az eddigi Indiához képest! Szemet gyönyörködtető volt a látvány számunkra! Hamar megkezdtük az emelkedést a szerpentinen, a szűk nyomtávú vasútvonal pedig végig ott kanyargott mellettünk. Nem akármilyen vasútról van ám szó, hanem India megmaradt hegyi vonalainak egyikéről, amely a világörökség részét képezi. Mini mozdonyai miatt játékvonat (Toy Train) néven is ismert. Mivel 7 óra alatt teszi meg ugyanazt a távolságot, amit a dzsip és a busz 3 óra alatt, úgy gondoltuk, inkább visszafelé próbáljuk ki. Félúton a dzsip sofőrje beiktatott egy kis ebédszünetet és szerencsére pont akkor keresztezte utunkat a kisvasút, így közelebbről is szemügyre tudtuk venni. Ezen a szakaszon hulló falevélhez hasonlóan ereszkedett (tolatással). Darjeeling-be érve szemerkélő eső fogadott minket, a felhők miatt a környező tájból sem lehetett sokat látni. A város hegyoldalba épült, az általunk kinézett szálláshoz pedig jó pár lépcsősort meg kellett másznunk. Első pillantásra elfogadhatónak tűnt a szoba, de amikor közelebbről megnéztük a párnát, akkor feltűntek rajta a penészfoltok. Leellenőriztük a többi szobát is, de az állandó magas páratartalom miatt minden penészes volt. Úgy gondoltuk, majd másnap keresünk új szállást és most inkább elmegyünk felfedezni a belvárost. Nehéz elképzelni, hogy Darjeeling még India része, annyira más itt az élet. Már az idevezető úton feltűnt, hogy a hegyi emberek sokkal szorgalmasabbak, nehezebb körülmények között kell előteremteniük a megélhetésükhöz szükséges javakat. Arcuk kerekebb, érvényesül rajtuk a kínai behatás. A vallás errefelé buddhista és sokan átköltöztek a megszállt Tibetből. A 2000 méter felett fekvő Darjeeling a külföldiek körében főleg teájáról közismert. Mi is találtunk a főutcán egy kellemes kis teázót, ahol még internetezni is lehetett. Másnap átköltöztünk a Crystal Palace Hotelbe, ami egy fokkal jobban tetszett. Ekkor már jól tudtuk, hogy az egész városra jellemző a nyirkos légkör. A házak falai feketéllettek és ahol nem közlekedtek emberek, ott moha zöldellt. Naponta többször esett és néha olyan sűrű felhőben jártunk, hogy 10 méterre alig lehetett ellátni. Miután megreggeliztünk kedvenc pékségünkben, elsétáltunk beszerezni a Sikkim tartományba való belépéshez szükséges engedélyt. Kitaláltuk ugyanis, hogy még beljebb hatolunk a Himalájába és megnézzük Gangtok városát a környező kolostorokkal. Sikkim megye Nepál és Bhután között fekszik, valamint Kína tibeti részével határos, ezért szükséges a belépési engedély. Az okmányok megszerzése miatt bejártuk Darjeeling két hivatalát, az egyiket kétszer is meg kellett látogatni. Végül az egész procedúra eredménye, 2 pecsét az útlevelünkben és az aláírásunk, hogy nem kívánunk átlépni Kína területére a hegyek között. Jodhpur óta rendetlenkedő gyomrunknak két kínai leves elég volt ebéd helyett. Szerdán felkerestük a Himalája Hegymászó Intézetet és az állatkertet, ahol a környékre jellemző fajokat gyűjtötték össze. A különböző fácánok mellett láthattunk vörös pandát, civetet, ugató szarvast, jakot, fekete medvét, hóleopárdot, szibériai tigrist és tibeti farkast. (Amikor egy indiai kisfiú meglátta a medvét, felkiáltott: Balu. Lehet, hogy ő Maugli meséjét hallgatja elalvás előtt?) A hegymászó intézet múzeumában Tenzing Norgay 1953-as teljes expedíciós felszerelése volt látható a vitrinben. Többek között ki volt még állítva a Láma engedélye, hogy Hillary és Norgay megmászhatják az Everestet. Ezenkívül láttunk régi hegymászó felszereléseket és listát a világ legmagasabb csúcsait meghódító mászókról. Tenzig Norgay élete nagy részét Darjeelingben töltötte, ő volt az Intézet igazgatója és halála után ide temették. Az ide vezető úton található régi temetőnek van azonban magyar vonatkozású halottja is. Kőrösi Csoma Sándor, a híres tibetológus 1842-ben lelte halálát ezen a szép tájon. Sírjánál több emléktáblát és egy kis magyar kokárdát találtunk. Ebéddel egy helyi viszonylatban drágának számító helyen kényeztettük magunkat, de itt találtunk csak ehető, európai ételt. A menün még magyar kolbász is szerepelt!
Csütörtökön újabb utazás várt ránk, ezúttal Gangtok felé. Előtte azonban még megvettük a visszaútra és Kalkuttába szóló jegyeket a vasútállomáson. Szerencsére a számítógépes rendszert elhozták a világ végére is. Innen a piac melletti dzsipállomásra sétáltunk, ahol rövid várakozás után már össze is gyűlt az induláshoz szükséges létszám, azaz sofőr plusz 10 fő. Az első egy óra alatt sikerült 17 km-t megtenni, ugyanis ebédszünettel kezdtünk. Ezután elszakadt az ékszíj, a sofőr pedig stoppal lelépett, hogy beszerezzen egy másikat. Egy hegyi folyó partján történt a gikszer, ahonnan teherautókon szállították el a kavicsot építkezésekhez. Kisvártatva az autó újra menetkész lett és megérkeztünk Sikkim tartomány kapujához, ahol mi késleltettük a csapatot. Csak a külföldieknek kell ugyanis kiszállni és bemutatni az engedélyt, hogy beléphessenek a “tiltott területre”. Végül 5 óra alatt sikerült megtenni a 90 km-t Gangtok városáig. Nem sok választásuk volt, itt is hegyoldalba építkeztek, de most kivételesen nem lépcsőzéssel kezdtük az ismerkedést, inkább a főutcán kerestünk szállást. A negyedik hely végre árban is megfelelt, ott lepakoltuk a hátizsákokat. A közeli piacra sétáltunk először. Még mindig sikerült eddig nem látott zöldségekre és gyümölcsökre bukkannunk. A piac mellett helyezkedett el a város másik fő intézménye, a mozi. Éppen Superman vs. Krrish harc dúlt Indiában. Ez utóbbi film indiai eredetű és szintén egy szuperhősről szól. Az újságokban olvashattuk, hogy győzte le Bollywood Hollywood-ot, Superman ugyanis nagy bukás volt Krrish-hez képest. Egy héttel korábban elkeltek a jegyek és ennél a mozinál is tömegek vártak bebocsátásra. Sajnos angolul nem játszották, pedig megnéztük volna! Ekkor már éreztünk magunkban egy kis erőt a lépcsőzéshez és felbaktattunk a sétálóutcába. Kínait vacsoráztunk, aztán megnéztük az üzletek kirakatait. A kínálaton feltűnt, hogy megnyitották a határt Kína fele, ugyanis egész Indiában nem láttunk ennyi elektronikai készüléket, főleg nem ilyen moderneket. Délebbre csak zöldséget árultak az utcai standokon, itt DVD lejátszót is. A határ megnyitásáról az újságban is olvastunk. A cikk szerint inkább a kínaiak fognak az egészből hasznot húzni, ők ugyanis országutat építettek a határig, míg az indiai oldal gyalogösvényben végződik. Ráadásul mit tudna India exportálni, amire Kínának szüksége van? Bezzeg az olcsó kínai áruk már el is lepték a határhoz közeli területeket. Reméljük, harcok már nem lesznek és Kína megelégszik a kereskedelmi térhódítással. Éjszaka alvás helyett szúnyogvadászattal telt az idő. Éjfélkor egy autó nagy dudálást rendezett az ablak alatt, hajnalban pedig meghozták a csirkéket, majd a túrót. Ezt az ablakunkból követhettük végig. Reggel 9-kor ismét dzsipbe szálltunk és átautóztunk a szemközti hegyen lévő Rumtek kolostorához. Útközben rizsföldek, bambuszerdők és imazászlók tették változatosabbá a tájat. Miről híres ez a hely? Ide menekültek Tibetből a fekete süveges buddhista szerzetesek és itt építették fel a kínai kulturális forradalomban lerombolt kolostoruk mását az 1960-as években. A kolostorba vezető feljárót imamalmok szegélyezik és az egész épületkomplexum nagyon impozáns. A környéken sok-sok színes imazászlót lenget a szél. A 17.Gyalwa Karmapa, azaz a rendfőnök idén ünnepelte 21.születésnapját és ő a tibeti buddhizmus második legfontosabb alakja a Dalai Láma után. Pont jókor érkeztünk ahhoz, hogy részt vegyünk a vörös ruhába öltözött szerzetesek reggeli imádságán. Nem maradtunk sokáig, de azt megfigyeltük, hogy egy csendes, mormolós, meditációs szakaszt hangszerekkel kísért hangos éneklés követ. Innen az Arany Sztúpához mentünk, amelyben az előző rendfőnök hamvait őrzik. A bejáratnál két szerzetest találtunk, az egyik egy tankönyvet tanulmányozott, a másik két mobiltelefont. A technika vívmányai nem ismernek korlátokat! Gangtokba visszatérve a Tibetológiai Intézetet kerestük fel. A földszinti múzeumban sok érdekes buddhista ereklyét láttunk: faliszőtteseket, 11 fejű 42 karú szobrot a IX.századból, emberi csontból készített trombitát, koponyából kelyhet, XI.századi szútrát, Buddha szobrokat. Az emeleten egy tibeti könyvtár kapott helyet, amelynek vitrinjei mögött 2 falap közé préselve őrzik a szövetbe burkolt kéziratokat. (Ide belépve érzi át az ember igazán a Leslie L. Lawrence könyvek hangulatát!) A tibeti stílusban épült intézet mögött fiatal szerzetesnövendékek kolostora található. Miközben őket látogattuk, rázendített a monszuneső. A kabinos felvonó épületében vártuk meg, hogy elálljon. Egy közeli étteremben ismét kínai ebédet választottunk, majd visszasétáltunk a szállásra. Szombaton ránk virradt utolsó napunk Gangtokban. Nem akartuk vesztegetni az időt, egy motoros riksával vitettük fel magunkat az Enchey Gompa-hoz, a város fő kolostorához. Sok helybéli érkezett ugyanebben az időben, akik étel- és pénzáldozatot helyeztek el az oltáron. Kifelé menet mi is végigpörgettük az imamalmokat. Visszaúton könnyen voltunk, csak lefelé kellett sétálnunk. Indulás előtt még megkóstoltuk a momo-t, amely raviolihoz hasonló tibeti étel. Délben pedig újra bezsúfolódtunk egy 10 utasos dzsipbe, amely ezúttal gyorsabbnak bizonyult és 4 óra múlva ismét Darjeeling utcáit koptattuk. Régi szállásunkon ismerősként üdvözöltek, még a bejelentkezési papírokat sem kellett újra kitöltenünk. Törzshelyünkön megvacsoráztunk és egy csésze tea mellett elolvastuk az aznapi sajtót.
Vasárnap végre azt tettük, amit a hely szelleme megkívánt és felkerestük az egyik teagyárat. Munka ugyan nem volt, de egy fiatal önkéntes idegenvezető elmagyarázta a szükséges tudnivalókat. A Happy Valley Tea Estate gyára 103 éves és jelenleg 300 embert foglalkoztat. 150-en szedik folyamatosan az új hajtásokat, kivéve a téli hónapokat, amikor pihentetik a bokrokat. A cserjéket kb. 80-100 éves korukban cserélik le újakra. Egy munkás átlagosan 12 kg levelet szed naponta, amiért 80 rúpiát vághat zsebre. Ez egy hónapban 10 ezer Ft-os keresetet jelent. Panaszkodhatunk ezek után, hogy mi miből élünk meg Magyarországon? Visszatérve a tényekre, Darjeeling környéke India teatermelésének 25%-át adja. A leveleket leszedik, megszárítják, majd méretük szerint osztályozzák. A legjobb minőség a Golden Flowery Orange Pekoe, amely töretlen levelet jelent. Amit mi filteres formában fogyasztunk, az csak az összetört maradék. A gyár melletti egyik kunyhóban öreg néne kínálja a legjobb minőségből készült 5 másodperces teáját. Vendégkönyvében más magyarok bejegyzéseire is rábukkantunk. Mindenkinek tetszett a hely, nem csak mi voltunk elragadtatva Darjeelingtől! Megkérdeztük tőle, milyen nyelven beszélnek egymás között és kiderült, hogy nepáliul. A bengálit nem is értik, pedig ahhoz a tartományhoz tartoznak! A teaültetvény után a botanikus kertben barangoltunk, ahonnan a helyi bazársoron lyukadtunk ki. Ennek a közelében fogtunk egy “share jeep”-et, amivel átfurikáztunk a 8 km-re található Ghoom-ba. Egy 1875-ben épült kolostorra voltunk itt kíváncsiak, amelynek belsejében 5 méteres Maitreya Buddha üldögél. Szemerkélő esőben tettük meg az oda vezető utat, de zárt kapukra leltünk. Sem szerzetest, sem kapuőrt nem láttunk a közelben, csupán két kutya lustálkodott a bejáratnál. Vártunk egy kicsit és nemsokára láttuk, hogy egy helybéli lép be a külső kapun. Először megmosakodott a tetőről lefolyó vízben, aztán ivott is belőle. Amikor mutattuk neki, hogy zárva a kapu, elment egy szerzetesért és kinyittatta. Ezen templom belsejében kivételesen megengedett a fotózás. Amíg mi kihasználtuk az alkalmat, ő elhelyezte adományait az oltárokon. Ételeket, színes sálat és pénzt ajánlott fel, majd füstölőkkel is körbejárta a helységet. Az ennivalót valószínűleg a szerzetesek fogyasztják el, a pénzből pedig a kolostort tartják fenn, valamint a növendékek oktatását biztosítják. A falon szép festményeket láttunk, a vitrinekben pedig a tibeti könyvtárban látott módon őrizték a kéziratokat. A faluba visszatérve láthattuk, hogyan készülnek itt is a foci vb döntőjére: az egyik utcában francia, a másikban olasz zászlókat akasztottak ki. Néhány helyen még nem szedték be az argentin lobogókat sem. Azt terveztük, Darjeeling-be visszafelé vonatozunk, de nem bírtuk kivárni a hosszú késést, inkább újra dzsipbe szálltunk. A vasútállomásnál tetettük ki magunkat, ahol egy hindu templomot néztünk meg közelebbről. Persze szakítottunk időt a gőzmozdonyok szemrevételezésére is. Mindegyiknek volt neve és a Himalayan Bird feliratún még egy évszámot is találtunk: 1889. Nem mai darabok, az biztos és már csak rövid távon használják őket! A szállásra visszatérve nagy meglepetésben volt részünk. A tévében magyar nyelvű filmet vetítettek, méghozzá a viszonylag új, “Sorstalanság” című, Nobel-díjas írónk könyvéből készült darabot. Nocsak, kultúrálódik India? Rájuk fér! Reggel korán keltünk és izgatottan vártuk az utazást a kisvasúton. Már fél órája el kellett volna indulnunk, de a mozdonyt még nem tolták be a szerelvény elé. Ez volt azonban a mi szerencsénk! Hiába utazgattunk ugyanis az elmúlt egy hétben a Himalája és a világ 3. legmagasabb csúcsa körül, nem sikerült megpillantanunk. Július 10-én, 9:30-kor azonban előbukkant a felhők közül és 5 kerek percig csodálhattuk a 8600 méter magas Khangchendzongát Darjeeling vasútállomásáról. Felejthetetlen búcsúajándék volt és fülig érő mosolyú élmény! Nem sokkal ezután vonatunk is útnak indult. A hosszú útra dízel mozdonnyal indították. Ha legközelebb mennénk, biztos, hogy nem az első kocsiba kérnénk helyjegyet, ugyanis akárhányszor kereszteztük a közutat (márpedig jó sokszor), annyiszor süketültünk meg a hangos vonatfüttytől. Erre azonban szükség volt, ugyanis vasúti jelzőlámpát nem helyeztek el ezen a szakaszon. Ha jött a vonat, a piacosok beszedték áruikat a sínekről. Egy helyen kint felejtettek egy reklámtáblát, amit el is sodortunk. A lassú haladás ellenére is érdekes volt az út. Ghoom előtt például egy spirálpályán keringve nyertünk magasságot, máshol karnyújtásnyira haladtunk el mohás-páfrányos sziklafalak mellett. 33 kilométer megtétele után azonban leszállítottak mindenkit a vonatról, visszakaptuk a jegy árának egy részét és dzsippel kényszerültünk folytatni az utat. Angolul senki nem beszélt, így fogalmunk sincs, mi történhetett. Sajnáltuk, hogy így alakult, mert szívesen végigutaztunk volna az egész szakaszon. Az Európában 7 személyesnek számító dzsipbe itt pontosan dupla annyi embert zsúfoltak. 13 utas és a sofőr volt a mérleg. Szerencsére 2 óra alatt célba értünk, mert nem tudni, meddig bírta volna a hátsó lépcsőn álló fiatal srác. Mivel a dzsip sokkal gyorsabb volt a vonatnál, temérdek időnk maradt a kalkuttai szerelvény indulásáig. Elsétáltunk egy hotelig és ebédeltünk egy kis ehető kínai ételt (csak ez az alternatíva az indiai mellett). Utána a váróteremben olvastunk, kártyáztunk, majd felvettük a csomagokat és elhelyezkedtünk a vonaton. Este 8-kor indult, de már egy órával korábban beszállhattunk.
Reggel 6:15-kor arra ébredtem, hogy egy csótány mászik előttem a falon. Ennél kellemesebb ébredést is el tudok képzelni! 8 óra előtt értünk Kalkuttába, azaz új indiai nevén Kolkata-ba. Először elsétáltunk a Chandi Chowk metróállomásig, de nem találtunk a környéken megfelelő szállást. Inkább metróra szálltunk és a Park Street környékén próbálkoztunk - több szerencsével. A Hotel Crystal nem volt drága és igényeinknek is megfelelt. (Én főleg a meleg víznek örültem, mert a 40 fokos hőség ellenére sem könnyű megszokni a csapvízben való fürdést.) Reggeli után ismét metróra ültünk (a nagyvárosi közlekedés előnyei) és a vasúti jegyfoglaló irodába utaztunk. Még épp időben, ugyanis az utolsó két jegyet vehettük meg 3A osztályra. Ez volt utolsó vonatos utunk, amellyel Chennai-ba igyekeztünk, ahonnan repülőnk indul 4 nap múlva. A külföldieknek fenntartott légkondicionált iroda tisztának és kultúráltnak tűnt, amíg meg nem láttunk egy méretes patkányt átfutni a terem közepén. Ez persze India, nem kell semmin csodálkozni. Minket sem zavart annyira, hiszen Delhiben egy kisegérrel aludtunk egy szobában. Az utca végén befizettünk egy sétára a Millenium Parkba, amely a folyóparton található. Fényképezni szigorúan tilos, valószínűleg a Howrah-híd miatt, amely stratégiai jelentőségű. A közeli ház tetején focilabdának álcázott hatalmas radar rejtőzik. Visszaúton sétáltunk egy darabig és közben megfigyeltük a városra jellemző sajátosságokat. Sokkal több hajléktalant láttunk az utcán, mint más nagyvárosokban. A helyi buszok oldalán fa lécekkel foltozzák a lyukakat. A kipufogókból dől a korom. A villamosok ablaka helyén drótkerítés feszül. Egyes részeken környezetkímélő, emberek által vontatott “gyalogos hintók” közlekednek. Nekik még arra sincs pénzük, hogy biciklivel könnyítsék meg taxis munkájukat. A parkok tiszták, de csak azért, mert jegyet kell váltani a belépéshez. Az utcákon ugyanúgy főznek, esznek, mosakodnak, mint India más részein. Ekkor már indiai ételre ránézni sem bírtunk, így nagyon megörültünk, amikor egy Domino pizzériára bukkantunk. Miközben jól belaktunk, kint eleredt az eső. Erőteljesen zuhogott és nem tűnt úgy, mintha alább akarna hagyni. Egy idő után azonban kénytelenek voltunk visszaindulni a szállásra. Járdát azonban már nem találtunk, bokáig-lábszárig ért a víz. A szállásunkhoz vezető utca teljesen víz alatt volt! Az autók hullámokat gerjesztettek, amikor végighajtottak, ezek pedig becsaptak az üzletek ajtaján, illetve minket is combig beterítettek. Ez a szakasz volt a legnehezebb. 200 métert kellett megtenni a koszos, sárga, térdig érő vízben. Körülöttünk mindenfelé szemét és rothadó hulladék úszott. Rosszul voltam, ahányszor hozzáért valami a lábamhoz a víz alatt, mindent patkánynak hittem! A szálláson jól esett volna egy hipós fürdő! Éjszaka azonban nem esett és reggelre nyoma sem volt a víznek. Beültünk a szállással szembeni internetezőbe és elolvastuk friss leveleinket. Megjött a várva-várt ajánlat a kínai utazási irodától! Sok örömet azonban nem okozott. Csak kísérővel lehet átkelni Kínán, amelynek költsége 3 hétre 1,4 millió Ft. Honnan vennénk ennyi pénzt? Félig számítottunk ilyesmire, mégis szomorúan vettük tudomásul, hogy ki kell hagynunk egy újabb részt és ismét meg kell szerveznünk az autó hajóztatását. Akkor most merre menjünk haza? Újabb megoldandó kihívás, de állunk elébe! A nap maradék részét a környékbeli látnivalók felkeresésével töltöttük. Befizettünk egy csillagokról szóló előadásra a planetáriumba, megnéztük a St. Paul katedrális belsejét és elsétáltunk a Victoria Memorial impozáns épületéhez és az azt körülvevő kerthez. A szállásunk közelébe érve egy német rendszámú Land Rover Defenderbe botlottunk. Eva és Daniel egy fél karikára vállalkoztak: Németországtól Ausztráliáig utaznak. Beültünk egy kávézóba és megosztottuk egymással eddigi tapasztalatainkat. Kiderült, hogy Indiában nem sikerült az autóban aludniuk. Bárhol álltak meg azonnal körbevették őket a helyiek és épphogy csak be nem másztak az utastérbe. Egy kisebb karambolt is elszenvedtek, ami az indiaiak vezetési stílusa mellett nem csoda, de sem ők sem autójuk nem sérült meg komolyabban. Másnap kijelentkeztünk a szállásról, majd eltaxiztunk a Fairlie Ghat-ig, ahonnan komppal keltünk át a folyó túloldalára. A hajó olyan régi volt, hogy már csak a rozsda tartotta össze, de a helyiek nap, mint nap ezzel közlekednek, ugyanis a hidakon gyakori a forgalmi dugó. A komp pont a vasútállomásnál köt ki. Ott megebédeltünk, majd 3-kor felszálltunk a Chennai felé induló gyorsra, amely börtönünk volt az ezt követő 27 órában. Az árusok folyamatosan járták a vonatot, így sem élelemben, sem innivalóban nem volt hiány. A táj nem volt túl változatos. Rizsföldek, nádtetős kunyhók, pocsolyában dagonyázó bivalyok váltogatták egymást. Néha áthaladtunk egy-egy szemetes városon, de ritkán álltunk meg. Az éjszaka nyugodtan telt, reggel pedig a vasutas pincérektől lehetett rántottás reggelit venni. A következő megállónál felszállt az újságárus, elolvastuk a friss híreket, kártyáztunk, játszottunk “Ki nevet a végén”-t és szép lassan eltelt az idő. Délután 6-kor érkeztünk a Chennai Central Station-re, bezártuk a csomagokat, majd elindultunk megkeresni a postát, hogy feladjuk maradék képeslapjainkat. A déli város tisztábbnak és egy fokkal fejlettebbnek tűnt, mint az északiak. Elhaladtunk a nagy kórház, majd az egyetem mellett, ahol az egyik mobil szolgáltató szervezett zenés összejövetelt a diákoknak. A postától a metróként funkcionáló külvárosi vonattal utaztunk vissza csomagjainkért, majd ugyanezen vonattal jutottunk ki a reptérre. Véletlenül a női szakaszba szálltunk, ahol 2 rendőrnőn kívül senki nem utazott, ők pedig megengedték, hogy maradjunk. Az egyedüli nehézséget a reptér és a vasútállomás közti 6 sávos út átszelése jelentette, az autók ugyanis semmibe veszik a gyalogosokat. (Mi az indiai gyalogos utolsó gondolata? Azt hittem, nekem volt elsőbbségem!) Elhaladtunk a beltéri váró mellett, amely egy épületben található a nemzetközivel. Ide azonban már csak a jegy bemutatásával léphettünk be. Becsekkolás után elköltöttük maradék rúpiánkat, majd tévézéssel múlattuk az időt a hajnali 2:30-as indulásig. Amikor elszakadt a repülő a földtől, megkönnyebbülve sóhajtottunk fel. Végre elhagyjuk azt az országot, ahol egész utazásunk során a legrosszabb tapasztalatokat szereztük és eddig az egyetlent, amiről biztosan állítjuk, hogy ide bizony nem kívánunk visszatérni.