Oroszország folyt. és Ukrajna
2006. október 17. kedd | 
Nyomtatás
Landival az indulás óta túljutottunk az ötvenezredik kilométeren! Joggal bízhattunk benne, hogy most már kibírja hazáig, de a sors mindig közbeszól. Három nappal ezelőtt Joe észrevette, hogy a generátor gyengélkedik. Lajos barátunk még indulás előtt beszerelt a kormány mellé egy feszültségmutató kijelzőt, aminek köszönhetően mindig tudtuk, hány volt van az aksiban. Ez most erős csökkenésbe kezdett, majd az egyik benzinkútnál kigyulladt a generátor. Poroltóval próbáltuk eloltani, amiből kettőt is hoztunk magunkkal, de nem lehetett igazán hozzáférni a tűzfészekhez, továbbra is füstölgött az alkatrész. Ráöntöttük 5 liter tartalék vizünket - nem volt elég. A benzinkúton persze nincs víz, így a közeli sírfaragó házából kellett kérnem egy kannával. Morcosan bár, de adtak. Végre megszűnt a füstölgés, de tudtuk, hogy szétégett generátorral nem jutunk hazáig. 500 kilométerre volt még Krasznojarszk, ahol halvány esélyt láttunk az alkatrész beszerzésére. Addig nem használtunk semmi fogyasztót, mégis 9V-ra csökkent a feszültség, mire odaértünk. Ez már természetesen ahhoz sem elég, hogy elindítsuk a motort. Begurultunk az első műhelybe, ahol kínaiak dolgoztak. Vizsgálgatták, méricskélték és végül kijelentették, hogy szét kell szedni, de alkatrészük nem valószínű, hogy lesz hozzá. Mondtuk, hogy így nem az igazi és az egyik orosz srác végül kinyögte, hogy van Land Rover szalon a városban, de siessünk, mert fél óra múlva bezárnak. Mi siettünk volna, de ők nem bírták újraindítani az autót. 4 különböző aksit próbáltak és végül egy járó motorról sikerült a mutatvány. (Nekünk is volt pótaksink, de azt nem akartuk még felhasználni.) Nyomtuk a gázt és mi is csodálkoztunk, hogy az 1 millió lakosú városban első próbálkozásra megtaláltuk az LR szervizt. 2 éve nyitottak, luxus a köbön, mégis hajlandók voltak segíteni. Jött a főszerelő, barna bőrdzsekiben, nyakig belebújt a motorháztérbe, mert az angol tolmács csaj félreértette, mi a problémánk. Újra elmagyaráztuk, akkor vitték az autót a szervizbe, de Joe-t nem akarták beengedni. Kisebb feszültség alakult ki, de végül bemehetett. Először fertőtlenítő mosón haladtak át, ami nagyon ráfért a sok poros út után. Aztán kimérték a generátort, megállapították, hogy nem jó és végre kiszerelték. Akkor már látszott, hogy a szénkefe tartója eltörött és nem a helyén futott az érintkező. Emiatt volt lehetséges, hogy egyszer töltött, máskor nem. (Az utak rossz állapotára jellemző, hogy az aksitartó hatos csavar is eltörött a dobálózástól!) Hiába telefonálták azonban körbe az összes oroszországi szervizt, nem volt ilyen alkatrészük. Döntés elé állítottak: vagy visszaszerelnek mindent, veszünk egy aksitöltőt, minden éjjel szállást keresünk és reggel továbbindulunk a feltöltött akkumulátorral, vagy várunk holnapig és megpróbálják egy másik típusú autó generátorát átalakítani és beszerelni. Ez utóbbi mellett döntöttünk. Nagyon rendesek voltak, mert még szállást is kerestek nekünk. Amikor mondtuk, hogy a 2000 rubeles szoba nem a mi árkategóriánk, eszükbe jutott, hogy lakást is lehet bérelni, 800 rubelért. Elfuvaroztak minket egy vadiúj Discovery 3-mal az ingatlanközvetítőhöz, ahol kiderült, hogy külföldi nem veheti igénybe a szolgáltatást. Akkor az egyik srác otthagyta zálogba az ő útlevelét, így megkaptuk a kulcsot. Elvittek a lakásig és megígérték, hogy másnap értünk jönnek. Eddigi legjobb, legkényelmesebb szállásunk volt Oroszhonban! Este tettünk egy bevásárló és városnéző túrát. Elhaladtunk az egyiptomi stílusban felépített múzeum mellett, majd egy nagy térre értünk, ahol nyüzsögtek az emberek és két szökőkút is vízjátékot produkált. Csillogás, ragyogás, élet - új megvilágítása az orosz városoknak. Másnap visszavittük a lakáskulcsot, majd irány a Landi szalon. Joe elment az egyik szerelővel generátorra vadászni és a negyedik helyen már találtak is egy megegyező méretű, valószínűleg Audiba való alkatrészt. (A bolt mellesleg a kínai szerelők melletti, ahol mi is érdeklődtünk előző nap. Akkor elhajtottak.) További fúrás-faragás, átalakítás után délután 3-kor menetkészen kigurult autónk a műhelyből! Úgy látszik, értették a szerelők a dolgukat! Ráadásul nagyon rendesek is voltak, ugyanis az alkatrész árán felül csak 1,4 szerelési óra díját számították fel. Olcsóbban megúsztuk a kalandot, mintha otthon cseréltük volna le a generátort! Készítettünk egy közös képet, majd beizzítottuk a paripákat és Novoszibirszk irányába indultunk tovább. Vacsorára megkóstoltuk a szoljankát, ami egy hagymás, kolbászos, szalonnás, krumplis, savanyú uborkás leves tejföllel. Az erdőszélen táboroztunk le éjszakára, reggel pedig első fagymentes szibériai reggelünkre ébredtünk. Novoszibirszkben megnéztük a Lenin-teret, sétáltunk a belváros utcáin és egy internetezőre is sikerült rábukkannunk, miután megbénítottuk a posta kommunikációs rendszerét (pedig csak sorszámot akartunk húzni). Kifelé menet rossz hídon keltünk át az Ob folyó felett és jól eltévedtünk a lakótelepi házak között. Persze a nyugati irányt tartottuk, így végül egy fél órás vasúti sorompó kivárása után visszaértünk a főútra. Amúgy az oroszok mindig átkelnek a piros vasúti jelzésen, ezért a komolyabb utakon nem csak sorompókat szerelnek fel, hanem egy acél rámpa is felnyílik a betonból (ilyet utoljára a Fehér Ház biztonsági övezetében láttunk Washingtonban). Az út mellé gyakran kitesznek kiszuperált repülőket, tankokat, ágyúkat és elhaladtunk egykor titkos, fűvel borított hangárok mellett is. Ezúttal azonban megálltunk, ugyanis a világ legnagyobb helikopterét, egy MIL-6-ost pillantottunk meg. Tényleg hatalmas rotorja van és szabadon oda lehetett menni, közelről is megvizsgálni. Omszk városát kihagytuk, elegünk volt a nagyvárosi forgalomból és eddig még minden orosz város szinte egyformán nézett ki. Nincs köztük nagy különbség. Ezután sokáig nem találtunk benzinkutat és kénytelenek voltunk egy út menti tartálykocsiból dízelt vételezni. Az üveges üzemanyagig nem fajult a dolog az oroszoknál, de ez a tartálykocsis módszer sem egy európai standard! Az Uráltól keletre a kutak nagy többsége mechanikus kijelzővel ellátott, de mindegyik összeköttetésben áll a fizető bódéval, ahol masszív rácsok mögül nyúlik ki egy kis doboz, azon keresztül történik a pénzügyi tranzakció, csakis ezután engedélyezi a pénztáros a tankolást. Valószínűleg párszor kirabolták őket, esetleg elhajtottak fizetés nélkül, ezért kényszerültek ilyen óvintézkedéseket bevezetni.
Október 3-án már hóesésben autóztunk! Később a szél is feltámadt és kész hóvihar kerekedett! Tyumen közelében egy fokot mutatott a hőmérő. Jekatyerinburgba érve a Balsoj Urál Hotel közelében parkoltunk le, ahol egy újabb éjszaka eltöltését terveztük, ha beszerezhető vele regisztrációs pecsét. A falon lévő ártáblázatban találtunk is megfelelő, 826 rubeles szobát, a recepciós azonban elmutogatta, hogy külföldiek csak a 3746 rubelest vehetik ki (ami majdnem 30ezer Ft)! Ezzel az akciós lehetőséggel nem kívántunk élni, inkább füstölögve elindultunk várost nézni. Fogvacogva jártuk végig a geológiai sétányt, a folyópartot és a Lenin-teret, ahol egy kommunista, vörös zászlós felvonulást csíptünk el. A múlthoz hű, 30 fős csoport megkoszorúzta Lenin szobrát, majd megkezdték a propaganda műsort (60 éves bácsi kisdobos nyakkendőben, dobbal, mások hangszóróval, fasiszta Putyin feliratú táblákkal), ezt már nem bírtuk kivárni, majdnem megfagytunk. Kifelé autózva láttuk, hogy pár nap múlva nyit az Ikea és Auchan, szóval már az Urál keleti felére is átnyúlik ezen multik keze. Jekatyerinburg városát elhagyva átkeltünk az Európát és Ázsiát elválasztó láthatatlan határvonalon és megkezdtük az emelkedést az Urál lankáin. Röghegységről lévén szó, nem láttunk egy fikarcnyi hegycsúcsot sem, csupán kisebb dombokat. Éjszaka újra fagyott, de reggel gyönyörű narancs színű pirkadatra ébredtünk. 11-kor értünk Perm városába, ahol már szállingózott a hó. Egy múzeumot szerettünk volna megnézni, de akkora tömeg volt, hogy negyed órás várakozás után jutottunk be a külső kapun. Bent is kanyargó sor állt a pénztárig, ráadásul külföldieknek dupla áron adták a jegyet, szóval kihagytuk a nagy lehetőséget, hogy megnézhessük az időszakos Fabergé-tojás tárlatot. Délután tovább folytattuk az emelkedést és arra lettünk figyelmesek, hogy a szembe jövő buszok, kamionok elejét hó borítja. Nemsokára aztán megérkeztünk a hóviharba, azt elhagyva pedig havas fenyők között autóztunk. Ezután megkezdtük az ereszkedést és estére már 10 fokot mutatott a hőmérő a kamionparkolóban, ahol aludtunk. A Tatár Köztársaságba lépve bólogató olajkutak tűntek fel a láthatáron. Sajnos egy szembejövő kamion kerekéről felpattanó kő mély nyomot hagyott a szélvédőnkön. Ráadásul egy rendőr is bemért minket, amikor a 40-es táblánál 61-el száguldottunk. Úgy tettünk, mintha egy szót sem értenénk oroszul (nem volt nehéz) és ő unta meg előbb a dolgot, elengedett büntetés nélkül. Ettől kezdve folyamatosan figyeltük az út menti táblákat, mert nem csak a települések, de a radaros rendőrök száma is megsokszorozódott Európában. 1990-ben a Tatár Köztársaság is megpróbált elszakadni Oroszországtól, de nem ment nekik, mert a lakosság 43%-a orosznak vallotta magát. A terület fővárosa az egy milliós Kazany, amely tavaly ünnepelte fennállásának 1000.évfordulóját. Befészkeltük magunkat a Hotel Volgába, majd a szemerkélő esőben elindultunk várost nézni. A legfőbb látnivaló a világörökség részévé nyilvánított kreml, azaz erőd, amelynek falait a 16.században építették. Nagyon szépen restaurálták az egész építményt. A falakon belül egy új mecset tornyai nyúlnak az ég felé, kicsivel távolabb pedig az ortodox templom kupolái. Itt találhatók a kormányzati épületek és az elnöki palota is. Elsétáltunk a főutca felé, ahol szépen felújított, színes épületek sorakoztak. Még díszvilágítás is működött! Ez volt eddig a legszebb orosz város, amit láttunk. Megkóstoltuk a helyi édességet, a jak-jakot, ami mézzel összeragasztott rizspehely. Másnap belülről is sikerült megnézni az ortodox templomot, amelyet csodás festmények és ikonok díszítettek. Nőknek kötelező a fejkendő viselete az épületen belül! Ettünk egy másik tatár specialitást is, az ocspocsákot, ami krumplival és hússal töltött tésztabatyu. Szombaton Nyizsnij Novgorod városába érkeztünk, amely szintén a Volga partján fekszik. Épp egy Moszkvából érkező kirándulóhajó kikötését nézhettük végig. Mellettünk két csaj nyitotta ki a korláton a sörösüveget. Az oroszok folyamatosan vedelnek és füstölnek. Semmi nem tiltja nyilvános területen az alkohol fogyasztását, így gyakori látvány a sörös üveget lóbáló járókelő. A partról felsétáltunk a dombtetőn található erődbe, ahol legalább tíz esküvői pár fényképezkedett. A tanú dolga volt az italos kosarat cipelni és arról gondoskodni, hogy senkinek se száradjon ki a torka. Lefelé jövet egy harangjátéknak lehettünk szem- és fültanúi. 2 fiú rángatta a kápolna tornyában a kis méretű harangok zsinórjait, egy pedig a domboldalban elhelyezkedő nagy harangot kongatta. Nagyon ügyesen működtek együtt! Oroszország nagy ászai egyébként a templomok és kolostorok. Lenyűgözőek az arany, ezüst vagy kék színben tündöklő hagymakupolák, nem is beszélve a belső értékekről, mint a freskók és ikonok. A rendszerváltás óta egyre több épületet újítanak fel és adnak vissza egyházi kézbe. Újraéledt a vallás. Vacsorára scsít és pelmenit ettünk, azaz káposztalevest és hagymás hússal töltött főtt tésztagombócokat. Sötétedésre megérkeztünk az Arany Gyűrűhöz, ahhoz a képzeletbeli körhöz, amelyen a Moszkva környéki történelmi látnivalók fekszenek. Suzdal közelében aludtunk és reggel már fél 8-kor a boltban álltunk sorba élelemért. A bejáratnál 5 fiatalember italozott és nagy lelkesedéssel köszöntöttek minket. Addig nem is engedtek tovább, amíg meg nem ittam az egészségükre egy korsó sört. Kicsit kiütött a folyékony reggeli éhgyomorra! Suzdal aranyos kis falucska 16 templommal és 4 kolostorral. A japán turistákat követve még egy vasárnapi ortodox szertartásra is bejutottunk. Sikere volt még a faépületekkel teli falumúzeumnak és a mezőn zenélő harmonikásnak. Innen a 30 kilométerre található Vlagyimir városába autóztunk. Mindkét hely szerepel a világörökség listáján. Vlagyimir templomai közül a Szent Dimitrij külső kőfaragásai érdemelnek külön említést és a katedrális 1640-es freskói.
Hétfő este végre megérkeztünk Moszkvába. Anyukám kedves barátnője, Olga várt bennünket, aki orosz származású, de 20 éves korától Magyarországon él, így mindkét nyelvet jól beszéli. Édesanyjánál tartózkodott éppen látogatóban, aki megengedte, hogy mi is nála aludjunk pár éjszakát. Kicsit féltünk ugyan az autót a lakótelepi ház előtt hagyni, de végül nem történt vele semmi. Orosz szokás szerint vodkával nyitottunk, majd következett a vacsora, amire nem is számítottunk. Azt hittük, először Magyarországon vehetünk magunkhoz ilyen finom falatokat. Húsleves, orosz halsaláta, pörkölt krumplival - azt hittük, kidurranunk. Ezután két napos városnézés következett. Metróval közlekedtünk és több állomáson is leszálltunk, hogy megcsodáljuk a belső dekorációt. Igazi kommunista motívumokra bukkanhat a figyelmes szemlélő a festményeken, domborműveken, falfaragásokon, stukkókon. Első utunk a Vörös térre vezetett, amely meglepően kicsi volt kínai társához viszonyítva. Lenin mauzóleuma éppen bezárt, de a GUM-ot, azaz a Központi Áruházat bejártuk és megcsodáltuk a gyönyörű Vaszilij Blazsennij székesegyházat. Sétáltunk a Moszkva-folyó partján és megnéztük az őrségváltást a Kreml előtt, az Alexandrovszkij-parkban. Este Olga ismét megvacsoráztatott minket és meglepetésként autós városnézést szervezett nekünk öccse és barátja segítségével. Hát ezt kár lett volna kihagyni! Teljesen más látvány az orosz főváros esti díszkivilágításban. A belső körgyűrűt jártuk be, elhaladtunk az Olimpiai Stadion, a Fehér Ház, a cirkusz és a bábszínház mellett, majd kiszálltunk a 36 emeletes egyetemnél, amely dombtetőre épült és ahonnan belátni az egész fényárban úszó várost. Mellettünk egy síugró sánc, alattunk a stadionok. Az egyetem egyébként Sztálin “Hét nővér” néven elhíresült alkotásainak egyike. A fő pártvezér 1947-ben, Moszkva alapításának 800.évfordulóján úgy találta, hogy az ország felhőkarcoló hiányban szenved az USA-hoz képest, és elrendelte, hogy orvosolják a problémát. Ekkor épült a hét toronyház, amely formára igencsak hasonlít amerikai társaihoz, de magasságra jócskán elmarad. Mintha kihagytak volna középről 50 emeletet. Visszafelé a kaszinóktól és neonfényektől hemzsegő új Arbat utcán haladtunk a Kreml felé. Kaptunk egy kis ízelítőt abból, hogyan kell Ladával közlekedni a fővárosi forgalomban. Sikerült leparkolnunk és besétáltunk a Vörös térre, de éppen spóroltak a világítással. A székesegyház kupolái így is egy tündérmese díszleteinek tűntek. A külvárosban ég felé törő kivilágított rakétára figyeltünk fel. Ez a VDNKh, azaz az Orosz Kiállítási Központ bejáratát jelző emlékmű, amelyet másnap, ragyogó napsütésben néztünk meg közelebbről. Itt fut a monorail is emelt pályáján. A kapun belül szocialista stílusú épületek, szökőkutak, Szojuz-rakéta, Tu-154-es és Jak-42-es utasszállító repülők is a kiállítás tárgyát képezik. Utolsó éjszakánkat töltöttük a kényelmes vendégszálláson. Másnap megköszöntük a szívélyes fogadtatást és elbúcsúztunk. Olga is hazaindult fiával Magyarországra és mi is megkezdtük az utat az ukrán határ felé. Két órába telt, mire elértük a megfelelő leágazást a moszkvai elkerülőn. Október 13-án, pénteken értünk a határhoz. Előtte még tele tankoltuk az autót és a kannát is megtöltöttük, mert innentől már csak drágább üzemanyagra számíthatunk. Nem vagyunk babonásak, de az átkelés nem igazán volt zökkenőmentes. Az oroszok minden további nélkül kiengedtek, pedig a vámpapírunk bénán volt kitöltve, még a rendszám sem szerepelt rajta. Az ukránoknál a határt őrző rendőri közeg első szava tiszta magyarsággal: “Biztosítás?”. Na, ez volt az egyetlen dolog, amire nem gondoltunk. Fizettük mi a biztosítást, havonta vonták a számlánkról, csupán az ezt igazoló zöldkártyánk 2005.06.30-ig volt kiállítva. Hiába magyarázkodtunk, hogy egy éve nem voltunk otthon, ezért nincs nálunk új példány, a tiszt hajthatatlan volt. “Menjünk vissza Oroszországba, ott is lehet kötni!” - persze látta, hogy a vízumunk egyszeri belépésre szól, tehát ez szóba sem jöhetett. A következő javaslata az volt, hogy menjünk át gyalog a határon és a városban biztos találunk biztosítót. Délután 4 óra volt, abszolút esélytelen, hogy bármi nyitva legyen még. Ráadásul legalább 20 km-re volt a város. Tudtuk persze, hogy kenőpénzt akar, de megpróbáltuk húzni-vonni a dolgot, hátha átenged. Mikor láttuk, hogy hajthatatlan, felajánlottuk a maradék 300 rubelünket, ami kb. 2400 Ft. Ezret akart, de mondtuk, hogy nincs több. Ekkor kikapta a pénzt Joe tárcájából és nyájas mosollyal kezet nyújtott: “Ugye kedves János, nem is volt ez olyan rossz?”. Földbe tudtuk volna döngölni! Az egyetlen hely volt a világon, ahol engednünk kellett a korrupciónak, mert nem láttunk más kiutat a helyzetből. Ezután következett a vám és az útlevél ellenőrzés. Persze itt is félreállítottak és várakoztattak. Majd kiküldtek egy angolul beszélő határőrt, hogy probléma van az útlevelünkkel, mert hiányzik róla a vonalkód. Mondtuk, hogy ez azért van, mert a régi betelt, ez pedig kézzel lett kiállítva Bangkokban. Visszament, újra kijött, hogy ők ezt nem tudják beolvasni. Biztattuk, hogy próbálják meg akkor manuálisan beírni az adatokat, mint más határátkelőn, ugyanis ezzel az útlevéllel jöttünk át Kínán és Oroszországon is. A válasz: “De ez Európa!”. Volt képe ilyet mondani! Dúltunk-fúltunk, jól megmondogattunk, aztán fejcsóválva elmenekült és kis idő elteltével egy másik egyenruhás hozta az útlevelünket, a belépési pecséttel. Nahát, mégis sikerült nekik! Az első városban kerestünk egy bank automatát, de már rég nem jutottunk internethez, így fogalmunk sem volt róla, hogy mi az ukrán pénz neve és mennyit ér, azaz mennyit kell belőle felvennünk. Szerencsére a bank közelében lődörgött egy angolul tudó alak, aki elárulta, mennyi hrivnyát kapnánk egy USD-ért, ebből pedig már ki tudtuk számolni, mennyire van szükségünk. A város kijáratánál természetesen félreállított minket a rendőr. Forgalmit kért, jogosítványt és elkezdett velünk ordítani, hogy miért nem beszélünk oroszul. A biztosítás szerencsére szóba se került, de megfogadtuk, hogy azt a szót nem fogjuk érteni, bármilyen nyelven mondják is (kivéve persze magyarul). Az utak állapota nem változott, itt is tele volt gödrökkel. Aztán jött egy jókora elterelés és kis falvakon keresztül vitt az út, gyakran jelzőtábla nélkül. Ha nem lett volna nálunk térkép, tuti, hogy eltévedünk. Jóval sötétedés után értünk vissza a főútra, pont egy olyan kereszteződésnél, ahol volt kamionparkoló. Ott húztuk meg magunkat éjszakára.
Ukrajnán akár egy nap alatt is át tudtunk volna vezetni, viszont kiszámoltuk, hogy még 3 éjszaka hiányzik ahhoz, hogy pontosan indulásunkat követő 400.nap érkezzünk haza, ezért visszavettünk a tempóból. Kijev előtt újabb rendőri igazoltatás szenvedő alanyai lettünk, ezúttal fegyvereket kerestek. A külvárosban egy vásári területre tévedtünk, ahol éppen lakóautóvá vagy irodává alakított teherautókat, tankokat, kétéltű járműveket lehetett megtekinteni és akár vásárolni. A belvárosban először a Dnyeper folyó közelében tettünk egy rövid sétát, majd a posta felé közelítettünk, ahol fasiszta ellenes tüntetés közepébe csöppentünk. Mögöttük rendőrkordon húzódott, nem engedtek át minket a postához, kerülnünk kellett egy háztömböt. Ezután kiderült, hogy valamilyen koszorúzás folyt egy emlékműnél és több ezer rendőrt vezényeltek ki a tér lekerítésére. Mi azért célba értünk és találtunk is internetet a postán, sokkal jobb minőségűt, mint bárhol Oroszországban. Végre sikerült feltöltenünk a kambodzsai képeket. Kicsit bóklásztunk még az ukrán fővárosban mielőtt folytattuk az utat nyugat felé. Vasárnap úgy döntöttünk, pihenőnapot tartunk, felkészülünk a hazatérésre. Sokadik próbálkozásra találtunk egy árban megfelelő motelt, ahová kora délután beköltöztünk és másnap délig élveztük a meleg vizes fürdőt, fűtést, kényelmes ágyat. Sikerült befejezni a Kínáról szóló beszámolót és még mozizásra is jutott időnk. Hétfőn megmásztuk a Kárpátok emelkedőit és a magas hegycsúcsok között találtunk csak zárt parkolóra egy motel udvarán. Fagyos éjszaka volt, éreztük, hogy jóval a tengerszint felett vagyunk. Végre elérkezett ukrajnai tartózkodásunk utolsó napja, amely sajnos utazásunk végét is jelentette. Aznap délelőtt még a Kárpátok egyik völgyében autóztunk, egy patak partján. A tájat őszi színekben pompázó erdők tették hangulatossá, ez volt eddig a legszebb rész Ukrajnában. Az első magyar rendszámú autókat csak 20 kilométerrel a határ előtt pillantottuk meg. Az utolsó faluban teletankoltuk az autót, hiszen még itt is100 Ft-tal olcsóbb a dízel. A leleményes kutasok kitalálták, hogy fából kis feljárót ácsoltatnak, amire aztán a tank felől fel lehet járni, ezáltal pár literrel több üzemanyag fér az autóba. Ez új találmány, nem láttuk máshol a világon! 10:41-kor érkeztünk a határ ukrán oldalára. Kérdezgette a határőr, honnan jövünk, majd félreküldött egy garázsba, ahol mindkét oldalon leengedte a kaput és elkezdte kipakoltatni az autót. Kivetette a gyógyszeres ládát, végignézte a tartalmát, minden fiókot, dobozt átnézett az utastérben és még az alvázat is megvizsgálta. Azt hittük, itt is pénzt akarnak, de szerencsére ez szóba sem került, csupán egy jegyzőkönyvet kellett aláírni, amin aznapi dátummal már vagy 30 kocsi fel volt sorolva. Nem vesztegetik az időt, az biztos (csak a miénket)! Végre magunk mögött tudhattuk az ukrán határt és rágurultunk a két országot elválasztó Tisza folyó feletti hídra. Amint magyar oldalra értünk, odajött hozzánk két határőr és kíváncsian kérdezgették, merre jártunk, mit láttunk. Még az sem zavarta őket, hogy feltartjuk a sort! Felírták a honlapunk címét, majd tovább engedtek az útlevél ellenőrzéshez. Pecsétet csak külön kérésre kaptunk. Jó volt újra magyarokkal, magyar nyelven beszélni és jól esett a szívélyes fogadtatás. Végül túljutottunk a formaságokon és megpillantottuk a Záhony táblát. Félreálltunk, kiszállítunk az autóból és egymás nyakába borultunk örömünkben. Csodálatos érzés volt hazaérni, újra magyar földön állni! Ilyenkor érti meg az ember igazán a mondás lényegét:” Mindenütt jó, de legjobb otthon!”.
A fejezethez tartozó képek: