Oroszország
2006. szeptember 28. csütörtök | 
Nyomtatás
Hajnali 3-kor érkeztünk Vlagyivosztok külvárosába. A busz nem ment tovább, mi pedig a másik várakozó pártól megtudakoltuk, milyen messze van gyalog a belváros. Jól kinevettek és felajánlották, hogy elvisznek minket autóval. Nemsokára megérkezett apuka a kutyával és a kölcsönös örömködés után már robogtunk is a vasútállomás felé. Hát jó egy órás sétától kíméltek meg minket! Szállásra már nem akartunk költeni, gondoltuk, megvárjuk a pirkadatot a vasútállomáson. Persze itt sem szeretik a csavargókat, csak 5-kor nyitották ki a várótermet. Addig a kikötő egyik szélvédett padján húztuk meg magunkat, ahonnan ráláttunk a kivilágított hajókra. A vasútállomás épülete nem csak kívülről szép, belül is felújították, sőt, behozzák a turistákat, hogy lefényképezhessék a mennyezeti festményt. 9-kor átballagtunk a szemközti posta internetezőjébe, ahonnan megpróbáltuk felhívni az itteni illetékes hajótársaságot. Kikerekedett a szemünk, amikor az internet óradíjának dupláját fizettük. Indiában láttunk még olyan netezőt, ahol a letöltött megabájtok után is pénzt szedtek, eddig azonban sikerült elkerülnünk az ilyen helyeket. Az angolul beszélő ügyintéző felhívása sokkal bonyolultabb volt, mint gondoltuk. Hiába próbálkoztunk angolul, oroszul, a titkárnő ötödszörre is letette a kagylót, amint meghallotta, hogy külföldiek vagyunk. Végül a postáskisasszonyt kértük meg, hogy kapcsoltassa nekünk az adott személyt és ő sikerrel járt! Kiderült, hogy az autónkat pár nappal ezelőtt áthozták a kikötőből Vlagyivosztokba és kaptunk egy újabb cégnevet, akiknél felvehetjük a kiadatáshoz szükséges papírokat. Hívtuk őket is, de a második vonalbontás után úgy döntöttünk, inkább személyesen keressük fel őket. A postán azonban nincs telefonkönyv! Ezért újra a világhálóra kellett csatlakoznunk, hogy kiderítsük a cég címét. Legalább azt meg tudták mondani, hogy melyik busszal jutunk el hozzájuk. Rövid kerülő beiktatása után megtaláltuk a piros téglás épületet. Bemutattuk papírjainkat, ők pedig visszarendeltek délutánra, miután bejelentették, hogy nem foglalkoznak vámügyintézéssel. Egy társaságot ismertek csak, akik angolul is beszéltek, hozzájuk indultunk innen. Útközben egy szállodára bukkantunk, ahol 1000 rubelért kínáltak egy szobát és hajlandók voltak regisztrálni minket. A regisztráció az oroszok turizmus ellenes húzása. A törvény szerint a megérkezéstől számított 3 napon belül kötelező minden külföldinek bejelentkeznie az illetékes hatóságoknál. Ez azonban nem elég, minden más helységben, ahol 3 napnál többet tölt el valaki, újra regisztrálnia kell. Az ország elhagyásakor az ezt elmulasztóknak komoly bírságot kell fizetniük. Regisztrálni lehet az utazási irodáknál és szállodáknál is, akiknek ez jó üzlet. Nem elég, hogy drágák a szobák, a színvonaluk a 20 évvel ezelőtti szinten megrekedt. Ősrégi bútorok, penészes zuhanyfüggönyök, koszos szőnyeg. Kambodzsában tízszer olcsóbban különb szobában aludtunk. Arra persze jó volt, hogy letegyük a zsákokat és a kikötő sem volt messze. Felkerestük a szállítmányozó irodát, akik lelkesnek mutatkoztak. Miután megszereztük a hajótársaságtól az autó kiadatásához szükséges dokumentumot, visszatértünk a szállítmányozó céghez, akikkel rögtön a kikötő vámosztálya felé indultunk. Az autós részleg azonban már zárva volt, így abban maradtunk, hogy másnap reggel újra találkozunk. 9-kor kopogtattunk az irodájuk ajtaján és szerencsére még indulás előtt megtudtuk, mennyibe kerül a szolgáltatásukat igénybe venni. Miután megmondtuk, hogy sokalljuk a 350 dolláros ajánlatukat a vámügyintézésre, segítettek másik ügynököt keresni. A belvárosba irányítottak minket, ahová már jól ismertük az utat busszal. Ezen a helyen 200 dollárra csökkent az ár, de az időtartam egy hétre nőtt, ami nekünk szintén nem volt elfogadható. Tőlük is kaptunk egy címet és újra a kikötő vámosztályán találtuk magunkat, ahol egy orosz viszonylatban angolul jól beszélő srác, Szergej, szerzett nekünk ügynököt 100 dollárért! Aznap már csak a kötelező biztosítást tudtuk megkötni, a lényeg másnapra maradt. A szállásunkra visszatérve kiderült, hogy nincs már szabad szoba a több emeletes Korona szállóban. Nem baj, legalább kipróbálhatjuk a belvárosi hoteleket! Ki gondolta volna, hogy telt ház van ott is? Ahol volt hely, az meg duplájába került. Már kezdtük azt hinni, hogy újra az állomáson éjszakázunk, mikor egy utazási irodában egy fiatal hölgy ajánlott egy külvárosi “gasztanyicát”, ahová fél órás buszozással el lehetett jutni. Az egykori vállalati üdülő portáján lévő biztonsági őrnek Kalasnyikov géppisztoly lógott a válláról, de a recepciós kisasszony mosolyogva fogadott. A szokásos “nagymama” korabeli szobához tartozott egy kis tévé is, amin szigorúan orosz nyelvű adók jöttek csak be. Mégis megnéztük az esti híradót és mintha a magyar Parlamentet látnánk, előtte égő kocsik, randalírozók, rendőrök, majd megjelent a cirill betűs felirat és immár biztossá vált, hogy Budapest a fő hírek Oroszországban. Még másik két város, Pécs és Debrecen is a képernyőre került. Szeptember 19-e volt és elhűlve találgattuk, vajon mi történhetett otthon?!
A szobaárban ezúttal a reggeli is benne foglaltatott és az oroszok most sem okoztak csalódást. Sós tejberizst kaptunk fekete kenyérrel és egy pohár teát. Ezt bizony kihagyhattuk volna! Délután 1-re beszéltünk meg találkát ügynökünkkel, Valérával, így a délelőttöt városnézésre szántuk. Először a kikötőben sétálgattunk, ahol 2 amerikai és 7 orosz hadihajó állomásozott. 15 éve még elképzelhetetlen lett volna ez a látvány, hiszen 1992-ig minden külföldi elől le volt zárva a város. Az USA hadihajók valószínűleg Észak-Korea rakéta kísérletei miatt vannak most jelen. Innen ellátogattunk a kompkikötőbe, ahonnan még Japánba is át lehet hajókázni másfél nap alatt. Az út túloldalán egy második világháborús, S-56 típusú tengeralattjáró van kiállítva, belseje múzeumként funkcionál. Mellette háborús emlékmű és egy kis ortodox templom található. A városközpont felé tartva elhaladtunk a Diadalív alatt, amelyet 1902-ben építettek II.Miklós cár tiszteletére. Útközben sok tengerészt láttunk, akik fehér, fekete vagy sötétkék egyenruhában feszítettek. Az is feltűnt, hogy a városban a személyautók 99%-a Japánból importált jobb kormányos típus volt. Nem csoda, hogy minden nap láttunk baleset miatti lezárást, hiszen előzéskor a jármű fele már a szembejövő sávban halad, mire végre lát valamit előre a vezető. Ázsiából érkezve horribilisnek tűntek a bolti árak, pedig így utólag visszagondolva az európai árakkal egyeznek meg. A színvonalról ez már nem mondható el, semmit nem költenek fejlesztésre. Minden maradt a régi kommunista-szocialista stílusban. Az ABC-ben pultról pultra járva mindent külön kell kérni és külön fizetni. Nincs ám bevásárló kosár, aztán a végén mindent egyben fizetős pénztár! Az egyik sarkon “Itt a piros, hol a piros “-t játszottak az utca emberei. A tét 2000 rubel, azaz 16ezer Ft volt! Van itt pénz, nem kell őket sajnálni! Délben aztán fogtunk egy buszt és elindultunk a kikötőbe. Ebédre káposztás pirozskit ettünk, amely leginkább töltött lángoshoz hasonlító étel. Valéra, aki egyébként a helyi motoros szamuráj klub vezetője, rossz hírrel várt minket. A vámparancsnok asszony nem akarja aláírni az engedélyünket, mert nem töltöttünk ki vámnyilatkozatot a kínai határon. Bementünk személyesen is könyörögni, de persze nem beszélt angolul és hajthatatlannak mutatkozott. Valéra szerint csak nem mert egyedül dönteni a kérdésben, így Joe-val motorra pattantak és egy másik vámhivatal parancsnokához mentek engedélyt kérni. Ott nem jutottak a titkárságnál tovább, üres kézzel jöttek vissza. Végül Szergej írt nekünk egy kérvényt, amit az ügyfélfogadás vége előtt pár perccel a parancsnok asszony szomszédságában dolgozó egyenruhás tiszt némi megjegyzés kíséretében aláírt és amit ezután a parancsnok asszony is jóváhagyott. Következett a vámügyintézés, ahol 100 rubel banki befizetését követelték. Hozzátették, hogy mivel az ő számlájukon csak 3 nap múlva jelenik meg a pénz, addig nem adhatják ki az autót. Mi van?? Az egész délután egy véget nem érő rémálomnak tűnt. Erre a problémára ismét Szergej talált megoldást, aki elvitt bennünket a sarki bankba és a saját számlájáról utaltatta át a 800 Ft-nak megfelelő összeget a Vámhivatalnak. Az erről kapott bizonylatnak és jó kapcsolatainak köszönhetően végül mégis megkaptuk az ideiglenes behozatalról szóló vámengedélyt, sőt, még a szemlétől is eltekintettek, amivel valószínűleg újabb napokat vesztettünk volna. A kikötő azonban bezárt, így a konténer kinyitása másnapra maradt. Csütörtök reggel 9-kor ott toporogtunk a kikötő bejáratánál. Valéra kis késéssel érkezett. Kiváltottuk neki a motoros belépési engedélyt és megbeszéltük, hogy mi gyalog követjük. Igen ám, csakhogy külföldi nem léphet a kikötő területére. Visszahívtuk Valérát, aki teljesen kiakadt és bejelentette, hogy innentől már csak 300 dollár, de minimum 250 dollár ellenében hajlandó tovább dolgozni nekünk. Mit tehettünk volna, nem ismertünk mást, nem beszéltünk oroszul, a szállodás éjszakák is sokba kerültek - kénytelen-kelletlen engedtünk a zsarolásnak. Ezután a tűzoltók szertárába mentünk, ahol valamilyen biztonsági főnök aláírt egy újabb kérvényt és ennek ellenében Joe kiválthatta a belépési engedélyt. Persze csak az egy órás ebédszünet vége után. Délután 1-kor bemotoroztak a konténerhez, ahol folytatódott a kötözködés. A kiadatást és számlázást intéző nőszemélynek az volt a fő gondja, hogy a Velics nevet nem jól írták le oroszul. Aztán mégis kiadta a számlát a kikötői- és raktározási költségekről, amivel három különböző helyre kellett még elmenni, mire egy vasrács mögött be lehetett fizetni. Azt persze nem bírták elmagyarázni, hogy melyik összeg mire vonatkozik. A konténer kinyitásánál nem akarták levágni a plombát, mert ahhoz vámost kell hívni. Mikor nem értek el senkit, végül mégis teljesítették Joe követelését és hoztak egy csípőfogót, amivel pillanatok alatt sikerült eltávolítani az utolsó akadályt. Ezután úgy eltűntek, mint a kámfor, arra már senki nem maradt, hogy kibogozza a rögzítő köteleket. Jól jött a kisfejsze, amit még otthonról hoztunk magunkkal. Végül Landi kigurult a zárkából és úgy tűnt, minden probléma nélkül megúszta a Bangkok-Vlagyivosztok távot is! Innen már mindenféle ellenőrzés nélkül haladhattak át a kikötő kapuján délután 3-kor. Épségben, egészségben újra útra készen! Reményeink szerint utolsó szárazföldi szakaszunkat kezdjük meg. Sietnünk kell, mert csak 4 hétre kaptunk vízumot, ez idő alatt kell megtennünk a 10 ezer kilométeres távot. És még mindig nem tudjuk, vajon létezik-e járható út a Bajkál-tóig… Élveztük, hogy újra a Landiban ülhetünk. Mindig jó érzés egy-egy hátizsákos kiruccanás után visszatérni az autó nyújtotta kényelmekhez. Első utunk a könyvesboltba vezetett, ahol beszereztünk egy részletes térképet. Ezen már jelöltek utat a kérdéses szakaszra. Igaz, szaggatottat, de az is jobb a semminél. Könnyen kijutottunk a városból és megkezdtük az utat észak felé. Az éjszakát az autóban töltöttük az út mellett. Sokkal kényelmesebb volt, mint az orosz szállodaszobák. Másnap Habarovszkba érkeztünk, ami egy kellemes város az Amúr partján. Szépen felújított főutcája és ortodox templomai vannak. Itt bevásároltunk az elkövetkező pár napra és feltankoltuk az autót is. Minden benzinkútnál előre kell fizetni és kapható 76-os és 80-as oktánszámú benzin is, amit a Kamaz és Ural teherautókba használnak. Az árak nagyon eltérőek: a dízel litere 112 és 160 Ft között váltakozott az ország különböző tájain.
Péntek délután vágtunk neki a Habarovszk és Csita közötti, 2165 km hosszú, ismeretlen útnak. Aznap már nem sokat haladtunk. Sötétedéskor félreálltunk és ismét az autóban éjszakáztunk, a sátorból kivett kényelmes matracunkon. Megpróbáltatásaink másnap kezdődtek, amikor elfogyott alólunk a beton és kavics váltotta fel - a következő 2000 kilométerre. Annyira persze nem volt vészes a helyzet, ugyanis ez a kavicsút úgy nézett ki, mintha egy autópálya alapja lenne. Viszonylag gödörmentes, széles, megemelt út volt, terepjárónak meg sem kottyan, 70-80 km/h-val tudtunk haladni. Útitársainknak már problémásabb lehetett a dolog. Nem voltunk ugyanis egyedül, fogócskát játszottunk a japánból behozott jobbkormányos személyautók sofőrjeivel, akik némi haszon reményében hajlandók voltak megtenni a több ezer kilométeres utat a Bajkál-tó körüli nagyvárosokig. A kavicsos rész előtt leragasztották a kőfelverődésnek kitett helyeket, defektek ellen pedig tömve volt a csomagtartó pótkerekekkel. Nem irigyeltük azt a vevőt, aki ezután mit sem sejtve megvásárolja a lestrapált lengéscsillapítójú autót. Az út elején elhaladtunk az uglekorszki űrhajós kiképzőközpont mellett, majd megálltunk ebédelni egy bekötő úton, ahonnan katonák kergettek el. Kiderült, hogy rossz utat választottunk, ez vitt a laktanya bejáratához. Túlestünk pár rendőri igazoltatáson is, ami elég gyakori, hiszen majdnem minden nagyobb település határán található DPC állomás, sorompókkal, egyenruhás közegekkel. A hozzáállásuk változó volt. Találkoztunk kedvesen érdeklődővel, közönyössel és kötözködővel is, aki azt kifogásolta, miért nincs a nemzetközi jogosítványban az orosz oldalon is pecsét. Az igazoltatás gyakoriságát úgy próbáltuk minimalizálni, hogy szorosan felzárkóztunk egy nálunk nagyobb autó mögé, így a rendőr túl későn vette észre az idegen rendszámot és már nem volt ideje kiinteni minket. Eleinte még szép időnk volt, kék éggel és napsütéssel. Felváltva haladtunk el nyír- és fenyőerdők mellett. A települések közelében falusiak árulták az út mentén portékájukat: zöldséget, gyümölcsöt, mézet és fenyőmagot. Ahogy haladtunk a szárazföld belseje felé, úgy lettek egyre hűvösebbek az éjszakák. Reggelente már fagyott, minden deressé vált körülöttünk, pedig még csak szeptember végén jártunk. Elég jól szeltük az utat nyugat felé. Csak egyszer tévedtünk el, amikor egy elterelés után egy kis faluba értünk és a kereszteződésnél nem tudtuk, merre tovább. Aztán jött 3 japán autó, beálltunk mögéjük és őket követve sikerült visszakeverednünk a főútra. Igaz, olyan kátyús volt az elkerülő, hogy egy órán keresztül 20 km/h volt a maximális sebességünk. Mindenki banditákkal rémisztgetett minket errefelé, de szerencsére nyomát sem láttuk gyanús alakoknak. Az egyik hűvös reggelen épp egy óramutatós benzinkútnál tankoltunk, amikor láttuk, hogy útitársaink legtöbbje betér a helyi két kávézó egyikébe. Gondoltuk, egy tea nekünk sem ártana, legalább megnézzük a helyi árakat. Ekkor kezdődött orosz viszonyunk a borscs levessel. Megrendeltük a két citromos teát és mivel mindenki ott falatozott körülöttünk, mi is rendeltünk egy levest és egy túrós palacsintát. A borscs piros színű, céklás káposztaleves, amelybe a jobb helyeken egy kis húst is belefőznek. Minden esetben tesznek a tetejére egy kanálnyi tejfölt, amitől még finomabb lesz. Ettől a naptól kezdve a legtöbb vacsoránk borscs leves lett kenyérrel. A túros palacsinta sem volt rossz, de ők nem ízesítik semmivel a túrót, azaz nem éreztük azt az édes ízt, amihez szoktunk. Ha már az ételeknél járunk, akkor megjegyezném még, hogy az oroszoknál nagyon finom a kenyér. Rozzsal készítik, viszonylag tömör, nem morzsolódó és ropogós a héja. Sajtkrémmel volt az igazi! Jó érzés volt az ázsiai konyha után végre újra a hazaihoz hasonló ízeket kóstolni.
Hétfőn már szemerkélő esőben folytattuk az utazást. Az erdős tájat felváltotta a füves sztyeppe, messze kalandozhatott a tekintet. Erre nem csak teheneket, hanem lovakat is láttunk a mezőn szabadon legelni és a helyiek is lóháton közlekedtek. A falvakat szép, színes faházak alkották, amelyek ablakait mesteri faragás díszítette. A kiskertekben már csak káposzta árválkodott, de azok a fejek hatalmasra nőttek. A szegénység szembetűnő volt. Nagy megkönnyebbülésünkre hamarosan újra aszfaltúton haladhattunk, ami Csita városának közelségét jelezte. A főtéren természetesen Vlagyimir Iljics Lenin tekintett le ránk. A Hadimúzeum udvarán tankok és ágyúk sorakoztak. Megpróbáltunk szállást találni, de az árak elrémítettek bennünket. Megtankoltunk, bevásároltunk és továbbindultunk Ulan-Ude felé. Mivel autómosót sehol nem találtunk, egy patakból vettünk vizet, hogy lemossuk a porral borított fényszórókat. Végre újra láttunk a sötétben! Szép, csillagos éjszakánk volt. Másnap a Mongólia közelében lévő Ulan-Ude városába érkeztünk. Miről híres ez a hely? Nem, nem csak a jurtákról és a mongolokról, hanem arról, hogy itt található a világ legnagyobb Lenin-feje! Minket persze jobban érdekeltek a környéken található hun kastélyok, amiket sajnos sikertelenül próbáltunk felfedezni. Este már a Bajkál-tó partján fotóztuk a naplementét. Egy vasútállomáson tudtunk leállni és fura volt látni, hogy az érkező vonatra felszállók, nemre és korra való tekintet nélkül, mind gumicsizmát viselnek! Babuskin közelében tértünk nyugovóra, közvetlenül a haragosan hullámzó tó partján. Reggelre már nyugodt volt a víztükör és az ablakon kinézve egy rókát láttunk a közelünkben settenkedni. Nem is találkoztunk más állattal az egész út során! A Bajkál-tó déli partjára érve havas hegycsúcsokat pillantottunk meg. Nagyon szép látvány volt a fenyőerdőkkel együtt. Itt találkoztunk egy belga párral, akik Mongóliából kezdték meg az utat hazafelé. Ők egy Toyota Land Cruiser autóval indultak útnak fél évvel ezelőtt és a Közel-Keleten át közelítették meg Mongóliát, ahol sok pozitív élményt szereztek. Még mindig a tetősátorban aludtak, de már panaszkodtak, hogy befagy mindenük. Együtt értünk az útszéli árusokhoz, ahol megkóstoltattuk velük a káposztás pirozskit és mindjárt ötöt vettek belőle. Füstölt és szárított halat lehetett még kapni és piros színű erdei bogyót. Késő délután értünk Irkutszkba, ahol csokival leöntött mákos búrából falatoztunk be. Szálláskeresés közben megnéztünk egy jégtörő gőzöst, amely egykor darabokban érkezett Angliából és a transz-szibériai vasút utasait szállította a Bajkál-tavon keresztül. Hosszas bolyongás után visszaérkeztünk a belváros szélére, ahol egy ablaktalan szobát bocsátottak rendelkezésünkre. A fürdőszoba két emelettel lejjebb volt. Fél órán keresztül áztattuk magunkat a forró zuhany alatt. A szállás nem csak a regisztráció és a tisztálkodás miatt volt fontos. Fel kellett töltenünk a fényképezőgép és a laptop elemeit is. Reggel sokáig lustálkodtunk és csak 11:30-kor hagytuk el a szobát. A városból kivezető út egyik kereszteződésében egy mongol fej érkezett mellénk, aki a következő szavakat kiabálta át: “Budapest, Vengria, Puskás” - ki mit tud Magyarországról! Irkutszkból 4 sávos autóút indult a következő nagyváros, Krasznojarszk felé. Tulun után azonban minden átmenet nélkül átváltott nagyon rossz minőségű, gödrös földúttá, ahol ismét csak 40 km/h-val tudtunk döcögni. (Tulun kisvárosának szupermarketjében magyar Globus uborkát árultak!!!) Így is sikerült megtennünk aznap 640 km-t. Pont egy hete indultunk el Vlagyivosztokból és eddigi benyomásunkat az országról Joe nagyon találóan fogalmazta meg: “Letargia! Lehangoló az egész ország, szürke és unalmas! Az emberek fapofák, bunkók, a rendszer áldozatai. Csak a táj szép!”. Ez sajnos így igaz!
A fejezethez tartozó képek: