Bea & Joe

2010. május 4. kedd |  Nyomtatás

Nem, még mindig nem vesztünk el… csak éppen Kínában jártunk. Ahol az internet erős állami megfigyelés és kontrol alatt működik. A Facebook, Youtube és a Google alkalmazások nem érhetők el, komoly netezők még több tiltást találnának és valószínűleg mély depresszióba süllyednének. Mindezt érdekes volt látni egy olyan városból, Shanghai-ból nézve, ami a legjobban nyitott a világra. Itt sétálva nehéz lenne különbséget találni a többi fejlett kelet-ázsiai országtól, de Kína nem csak Shanghai és ez hamar felismerhető. Szerintem most ne is szaladjunk előre, megtartom a szokást és most is, csak a kínai út előtti 3 hétvégét mutatom be. Amikor még Ausztráliában nyaraltunk.

Képek a következő linkek alatt találhatók:

Broken Hill and the Outback

Wilson’s Promontory National Park

Mount Gambier and the Great Ocean Road

A kontinensnyi országról nem árt tudni egy-két megdöbbentő adatot, így talán érthetőbb lesz, miért autóztunk 3600 km-t 3 hétvége alatt, mikor csak a környéket jártuk be.Ausztrália a 6.legnagyobb ország a világon, hogy jobban elképzelhető legyen, több mint 82-szer nagyobb, mint Magyarország, vagy másképpen: Európa, Spanyolországtól-Görögországig, Skandináviától-Skóciáig mindenestől beleférne a kenguruk birodalmába. A népesség viszont csak kétszer annyi, mint magyar ember él a Földön és annak a 21milliónak is 65%-a öt városban sűrűsödött össze. Ezért van az, hogy a környék itt nagyobb léptékkel értelmezett és így történt, hogy az első hétvégén 2000km-es kiránduláson voltunk Broken Hill az Outback kapujában. Hosszú, nagyon hosszú autózás végére értünk célhoz. A helyi autózás nem a változatos - látványos kirándulásról szól, a táj egyhangú sokszor unalmasnak tűnhet, de pont ez ami érdekessé teszi. Melbourne-t északnak hagytuk el, hogy pár óra múlva Ausztrália leghosszabb folyójánál a Murray oldalán folytassuk észak-nyugatnak utunkat. A folyó az államhatárt is jelöli Victoria és New South Wales között és mivel szabályozatlanul kanyarog ezért nem csoda, hogy majd 2400 km hosszú. Rajta a régi idők emlékére oldal-lapátkerekes gőzhajók fuvarozzák a turistákat. Ezek valamikor szerves részét képezték a közlekedésnek és árufuvarozásnak, de a vasút megépültével hirtelen megállt a folyami élet és lassan feledésbe merült. Ezért fordulhat elő, hogy itt még mindig gőzhajók és 100 éves mólók feledtetik az idő múlását. Echuca-ból a folyó fő vonalát követve autóztunk 380km-t Mildura-ig, ahol keresztezve az államhatár-folyót beléptünk Új-Dél-Wales területére és egyben beléptünk az ausztrál outback végtelen területére. Innen ismét északnak vezetett utunk, a táj gyorsan megváltozott és a száraz vörös talaj lassan átvette az uralmat. Fákat egyre ritkábban láttunk és a növényzet ritkulása is jelezte, hogy közel vagyunk a sivataghoz. Mildurától a következő település Broken Hill, 330km-re északra található. Az odavezető úton 1 pihenőhelyet is kialakítottak, közvetlenül egy farmhoz kötődő benzinkút közelében. Még szerencse, hogy a rendőrök is inkább a városi dolgaikkal foglalkoznak, így az amúgy 110km/h megengedett tempót megdupláztuk és aránylag hamar átértünk Ezüstvárosba. A terület a világ egyik leggazdagabb ezüst, ólom és cink készletét tartalmazza. Broken Hill nevét egy fura alakú dombról kapta, amiről kiderült, hogy 280 millió tonnás érctömb, nem is csoda, hogy már nyoma sincs. A bányászok az elmúlt 120 évben jelentősen átalakították a tájképet, több domb eltűnt, míg a föld alól kidolgozott kőzetből hegyeket építettek. Broken Hill-től északra található Silverton szellemvárosa, ahol számos mozifilmet forgattak, köztük legismertebb a Mad Max. Aki látta a filmet, emlékszik milyen kietlen „apokaliptikus” tájon játszódik, most már tudjuk, hogy nem volt szükségük módosításra a kívánt hatáshoz. A régi Silverton kocsma-hotelt számtalanszor átnevezték a filmek kedvéért, ide kötelező betérni, hogy az évek alatt összegyűlt ereklyéket egy hideg ital társaságában végignézhessük. Sajnos mivel ezer kilométernyi országút várt ránk mielőtt visszatértünk volna Melbourne-be, nem lehetett sokáig élvezni az ausztrál vidéket, mennünk kellett.

Következő hétvégén jóval közelebbi célt választottunk, a Wilson’s Promontory nemzeti parkba kirándultunk, mely csupán 3 órányira van Melbourne-tól dél-keletre. Itt található a kontinens legdélebbi csücske, amely egyben a Bass-szoros meghatározó része is. A félsziget, amin a nemzeti park található, egy összefüggő gránittömb alapzat, rajta erdők és ritka növényfajták sokasága. Sajnos az elmúlt évben a Melbourne-t fenyegető erdőtüzek itt is nagy károkat okoztak. Több helyütt eltűnt az erdők lombozata és csak fekete piszkafák maradtak a hegyoldalban. De az élet itt sem állt meg, már most vastag aljnövényzet zöldellt. A nemzeti parkban kiváló túraútvonalak találhatók, némelyik több napos és a sátradat is magaddal kell vinned, ha vállalkozol rá. Mi az éjszakát a park kempingjében töltöttük, ahol a ranger felhívta figyelmünket az éjszakai életre. Nem, itt nem a diszkók okoznak álmatlan éjszakát, hanem egy helyi rágcsáló, a wombat, amely élelmet szagolva felszabja akár a sátor oldalát is. Mi inkább időben elpakoltunk minden ehetőt, majd később összebarátkoztunk két erszényes wombattal, akik a sátrak között a miénket is megközelítettek. Másnap meglátogattuk a Squeaky Beach-et, amit talán nyafogó strandként hívhatnánk, a kvarc homok elképesztő módon sikított a lábunk alatt, olyan érzésünk volt, mintha valaki egy sípolós kutyajátékkal követné minden léptünket. A tengerpartok errefelé az állandó óceáni árapály miatt legalább 100 méter szélesek és még a kristálytiszta vízben is sokat sétálhatunk befelé, mire úszni lehetne. A parton kívül volt szerencsénk Ausztrália legérdekesebb állataival találkozni: kenguru és annak „kistestvére” a wallaby, emu, mocsári tyúk, kakadu, színpompás papagájok,  a már említett wombat és hazafelé egy eukaliptusz fán két szunyókáló koala medve is utunkba akadt. Emlékezetes marad számunkra az itt töltött hétvége.

Következő alkalommal nyugatnak indultunk, pár napot töltöttünk Mount Gambier-ben, ami már Dél-Ausztrália államban található, majd az úgynevezett Great Ocean Road-on mentünk haza. A 6 órás út Mount Gambier-ig nem túl izgalmas, ahogy elhagyjuk Melbourne körzetét az utak üresek lesznek és a farmereken és teheneken kívül mást nem találni. Viszont a 460km-re fekvő város pont ezért meghatározó, félúton fekszik Adelaide irányában, mindig is fontos csomópontként szolgált. Mount Gambier vulkánok lábánál épült, a kráterben található édesvíz a környék egyetlen iható felszíni vize. Folyók errefelé nem találhatók, ugyanis a föld alatt száz méter vastag mészkőréteg fekszik, a lehullott csapadék pedig ide leszivárog és pár év alatt az óceánba ürül. A tengerparton korábbi hajószerencsétlenségek nyomait találhatjuk, ez a szakasz valamikor az egyik legveszélyesebb hajóútvonalak közé tartozott. A déli antarktiszi viharok a parthoz sodorták a hajókat, ahol óriási sziklafalak és víz alatti szirtek okoztak baleseteket. A Great Ocean Road ezen a partszélen vezet végig, rengeteg lélegzetelállító kilátópontja a turisták és utazók kedvence. Mi először Portland mellé igyekeztünk, ahol fókakolóniák élnek és ezeket szerettük volna meglesni. Az éjszaka -lakott terület hiányában- egy parkolóban sátraztunk, így reggel korán indulhattunk fókalesre. Sajnos az időjárás ködösre váltott, így az amúgy panorámás sétából csak a 100-200 fóka vált láthatóvá. Warrnambool felé haladva tettünk egy kitérőt Ausztrália legnagyobb szula kolóniájához, védett területről lévén szó egy kerítéssel lezárt kihalt félszigethez értünk. Itt egy nagytestű kuvasz védte a madarakat a betolakodóktól, akit gondolom rendszeresen etethetnek, nehogy rászokjon a szula húsra. Ezen fehér testű fekete szárnyvégű madarak mérete a 2 méteres fesztávot is elérheti, sárga színezetű fejükről és világoskék csőrűkről ismerhetők meg. Egészen elképesztő módon vadásznak halra, mintegy 30m magasból 100km/h-s sebességgel csapódnak a vízbe, ahol így aránylag mélyebben úszó halakat is elérnek. Miután távcsővel meglestük őket és összefutottunk egy félénk kígyóval a parkoló felé menet, folytattuk utunkat a part mentén. Warrnambool-tól Melbourne felé haladva érkeztünk az igazi turistaszenzációk helyszínére. A mészkőpartot az óceán állandó hullámzása ostromolja és 2cm/éves sebességgel rágja meg a szélét. Ennek következménye az a rengeteg természetes híd, prüszkölő barlang és gomba alakú sziklasziget, amik közül is a legismertebb a 12 apostol. (Azaz a 7 apostol, ugyanis az elnevezés óta eltelt 50 év alatt 5-öt már megemésztett a tenger.) Többre nem futotta az időnkből, indultunk vissza az Albert Park-i lakásba. Megint sikerült 1100km-t utaznunk, az előtte levő hétvégékkel így jön össze 3600km. Ausztrália térképe fölé hajolva gyorsan megállapítottuk, hogy szükségünk van egy Cessna-ra és a hozzávaló pilótaigazolványra.