Bea & Joe

2005. október 20. csütörtök |  Nyomtatás

Végre megkezdtük az autós világjárást! Így máris sokkal szebbnek tűnik az USA.
Rövid beszámoló a maradék pár nap Washingtonról. Igazából nem sok kedvünk volt a városnézéshez, hiszen már egy hete mást sem csináltunk. Úgy döntöttünk, megnézzük az állomást, ahonnan hétfőn kora reggel a vonat indul Baltimore-ba, ne akkor kelljen álmosan keresgélni a megfelelő vágányt. Ha már ott voltunk, megvettük a vonatjegyet is egy automatánál. Csak beteszi az ember a bankkártyát, kiválasztja a célállomást, a gép pedig kinyomtatja a jegyet és megterheli a bankszámlát a vásárlás összegével. Gyors, egyszerű és hatékony találmány, elkerülhető általa a hosszas sorban állás. (Ugyanez megtalálható néhány szupermarketben is, ahol saját magunk húzhatjuk le az automata pénztárnál a termékek vonalkódját és a végén eldönthetjük, hogy bankkártyával vagy készpénzzel fizetünk. Csak végszükség esetén kell pénztáros segítségét kérni. Sokkal érdekesebb így a vásárlás!) Az állomás tőszomszédságában található a Postamúzeum, mely területre nem túl nagy, de saját műfajában azért érdekesnek bizonyult. Ki lehetett például próbálni, hogy milyen volt belülről egy XIX.századi postakocsiban ülni és találtunk magyar bélyeggyűjteményt is, az 1890-es évektől kezdve! A Capitol mellett elsétálva újra az Air & Space múzeumban találtuk magunkat a repülők között. Nem volt túl sok látogató, így végre az űrállomást is megnézhettük belülről. Záróra után a Lincoln Memorialhoz indultunk, ahol Abraham Lincoln hatalmas karosszékből figyeli a szemben lévő Washington Memorialt és a köztük elterülő Reflection Pool medencét. (Filmrajongók kedvéért: ez az a hely, ahol A majmok bolygója végén a visszatérő űrhajós egy ülő majom szobrát találja Lincoln helyén!) Szombaton az afro-amerikaiak ünnepeltek a belvárosban. 10. évfordulójához érkezett a Million Man March mozgalom, mellyel az amerikai társadalomban lévő rossz helyzetükre próbálják felhívni a figyelmet. Különböző szónoklatok hangzottak el a Capitol előtt. Amikor mi arra jártunk, éppen azt emlegették fel, hogy a fehérek rabszolgaságba kényszerítették és meggyilkolták őseiket. Nem valószínű, hogy ilyen hozzáállással bármit változtatni tudnának. Több transzparenst láttunk “Bush nem szereti a feketéket” felirattal. Ebben legalább egyetértettek pár fehér emberrel, akik szintén Bush ellen tüntettek. Vasárnap egy szállásunkhoz közeli baptista templomba jutottunk el. Élmény volt az a két és fél óra, amit ott töltöttünk. Mi voltunk az egyedüli fehérek, de nem látszott, hogy ez zavarná őket. A gospel kórus áhítattal eltelve énekelt, a tiszteletes kiabálva prédikált, az új hívő sírva tért meg, a többiek felálltak, táncoltak; tisztára, mint a filmekben. Az elején nekünk is fel kellett állni bemutatkozni, akkor megtapsoltak, a végén pedig kézfogással búcsúztak tőlünk. Szépen kezdődött a nap! Délután elsétáltunk a mosodába. Rengetegen voltak, 20 percet kellett várnunk egy szabad mosógépre. Mosás után bepakoltuk a ruhákat a szárítógépbe és 24 perc után csontszárazon vettük ki őket. Ilyen kell nekünk otthonra! A hátránya, hogy állítólag nagyon sok áramot fogyaszt, valószínűleg ezért nem terjedt még el nálunk. Este összepakoltuk a két hátizsákot és beállítottuk a telefont reggel 6 órás ébresztőre.
Hétfő reggel 6:30-kor ugrottunk ki az ágyból. A telefon persze nem ébresztett, de gyorsan összekaptuk magunkat és sikerült elérnünk a 7:25-ös vonatot. Emeletes vonat volt, természetesen a felső szintre ültünk a jobb kilátás miatt. Baltimore-ban leadtuk csomagjainkat az állomáson és kibuszoztunk a kikötőbe. A hajótársaság kollégái nagyon kedvesek voltak. A főnök kivitt minket a vámos kollégákhoz, ahol csak ki kellett tölteni a megfelelő papírokat és már mehettünk is az autóért. Hamar megtaláltuk a drágát, ellentétben a csomaggal, ami a másik raktár túlsó felén volt. 11 órakor nálunk volt minden a tengerentúlról. Felerősítettük a sátrat, majd a doboz tartalma is a helyére került. 2 órakor léptünk ki a kikötő területéről. Joe végre kipróbálhatta, milyen az USA-ban vezetni. Könnyen vette az akadályt a belvárosban is. Egy taxis mellénk sodródott és csodálkozva kérdezte, honnan szereztünk dízel autót. Az úticélja megegyezett a miénkkel, így az állomás előtt részletesebben is kifaggatott minket az útról. Az autó oldalára fel van matricázva az egész útvonal, mindenki láthatja, hogy mi a célunk, ő is onnan tudta. Cristina-nak és Bobnak megígértük, hogy visszatérünk hozzájuk megmutatni a járművet. Így Wilmington felé indultunk az autópályán. Mikor odaértünk, megálltunk egy bolt parkolójában egy másik Discovery mellett. A sofőr srác rögtön kiszállt és lelkesen gratulált az elképzeléshez. Követni szeretne minket a neten is, de ehhez még fel kellene varázsolni az angol nyelvet a honlapra. Bobnak előző héten volt születésnapja, egy üveg bort akartunk neki venni. Hiába jártuk végig az óriási szupermarket sorait, sehol nem találtunk alkoholtartalmú italokat. Mint kiderült, ezeket külön erre szakosodott boltokban árulják, személyazonosság felmutatásával vásárolhatók. Vagy nem néztek minket 21-nek, vagy tényleg mindenkinek igazolnia kell magát. Furcsa. Már besötétedett, mikor elértük Centerville falucskát. Cristina finom vacsorával várt minket, chilit készített paprikás-kukoricás amerikai palacsintával. Sokáig beszélgettünk és közben az éppen aktuális baseball meccset is figyelemmel követtük, hiszen a döntőbe jutásért ment a küzdelem. Reggel úgy búcsúztunk egymástól, hogy legközelebb 4 hónap múlva találkozunk Brazíliában. Ők is szeretnék angolul olvasni a honlapot, sőt Bob felajánlotta, hogy lektorálja az angol szöveget és lefordítja spanyolra is, ha szükséges. Meglátjuk, mi jön össze ebből. Ezután újra átvágtunk az amish területen. Sajnos most nem láttunk annyi fogatot, mint előző alkalommal. Harrisburg városánál betértünk egy AAA irodába, ahol beszereztük a hiányzó New York állam térképet és két füzetet a kempingekről. Újabb 25 dollárt spóroltunk. Lassan megtérül a német autóklub tagsági díja. Csütörtökre találkozót beszéltünk meg Károly bácsival, egy szombathelyi barátnőnk, Eszti apukájával, aki Kanadában él és megígértük neki, hogy kedd este még felhívjuk lefixálni az időpontot. Persze olyan területen jártunk éppen, ahol csak elszórva akadt ház, nemhogy telefon vagy internet hozzáférés (Skype-on keresztül ugyanis 5 Ft/percért tudjuk hívni Kanadát). Már kezdett sötétedni, mire végre egy városkába értünk. Megálltunk egy bolt parkolójában, mert láttuk, hogy a bejáratnál van telefon. Be kellett azonban kapcsolnunk a laptopot, mert csak abban volt meg a telefonszám… és láss csodát, fel tudtunk csatlakozni az internetre. Kicsit gyenge volt ugyan a jel, de használható, sikerült a hívás és csütörtök 9 órában állapodtunk meg. Gyorsan továbbindultunk, hogy megkeressük az első kempinget, az azonban zárva volt, ilyenkor már nincs szezon. 8 óra körül értünk a következőbe, ahol már nem volt recepciós, de pár embert találtunk, akik egy tábortűznél melegedtek, tőlük tudtuk meg, merre találjuk a zuhanyzót. A kinti hideg után jól esett áztatni magunkat a forró víz alatt. Gyorsan felállítottuk a sátrat, magunkra vettük az összes meleg holmit és bebújtunk a hálózsákba. Éjjel 2 körül a dermesztő hideg ébresztett fel. Csak egy óra vacogás után sikerült újra elaludni. Reggel egy hőmérővel jöttek hozzánk a szomszédok, ami 7 fokot mutatott. Ők is nagyon érdeklődtek az út iránt, lefényképeztek minket az autóval. Kénytelenek leszünk hozzászokni a népszerűséghez!:) Melegítettünk magunknak egy kis jeges teát, majd nekiláttunk átpakolni a dolgokat az autóban, hogy több helyhez jussunk. A hidegre való tekintettel a lengébb ruhákat tettük a dobozok aljára, úgy néz ki, pár hétig nem lesz rájuk szükség.:( 11-kor folytattuk utunkat észak felé Pennsylvania dimbes-dombos tájain keresztül, az Allegheny National Forest mentén. Gyönyörű őszi színekben pompázó erdőkön hajtottunk keresztül. Meggyőztük magunkat, hogy nem számít a hideg, ha cserébe ilyen szép látványban lehet részünk. Késő délután értünk Niagara Falls városába. Leparkoltunk az akváriumnál, majd elsétáltunk a vízeséshez. Messziről is jól látszott az útirány, mivel a magasból lezúduló víz felett permetfelhő tornyosult. Minél közelebb értünk, annál inkább lenyűgözött bennünket a látvány. Mindenkitől azt hallottuk, hogy sokkal jobban látszik a vízesés a kanadai oldalról, ami igaz is, mivel a víz az amerikai oldalon zúdul a mélybe. Mi elégedettek voltunk ezzel az oldallal is, mivel nagyon jól ki van építve és egész közel lehet menni a vízesés tetejéhez. A Niagara folyó a szakadék előtt több szigetet kerül meg, végül három vízesésre oszlik. A legnagyobb patkó alakú, ezért nevezik Horseshoe Falls-nak, ez az egyetlen, amelynek egy része tényleg nem látszik az USA-ból, de hajóval pótolható a hiányosság. A középső a legkeskenyebb, ennek a Menyasszony fátyla (Bride Veil Falls) nevet adták, amely vízeséseknél elég gyakorinak számít. A harmadik szakaszt pedig egyszerűen Amerikai-vízesésnek (American Falls) nevezték el. Mivel az ég felhős volt és a szél erősen fújt (a hőmérő pedig a kanadai oldalon 11 fokot mutatott), úgy döntöttünk, inkább másnapra halasztjuk a hajókázást. Az előző éjszaka fagyos élményei után nem vágytunk újra kempingbe, inkább a motel mellett döntöttünk. Szezonon kívül még a hostelnél is kedvezőbb volt az ára, a berendezés pedig egy magyar négycsillagos szálloda színvonalán mozgott. Rossz volt belegondolni, hogy mennyit fizettünk a washingtoni kis lyukért, hiszen a különbség égbekiáltó! Kényelmesen megvacsoráztunk, majd megnéztük a baseball meccset a tévében. Végre eldőlt, hogy a Houston lesz a Chicago ellenfele a döntőben. Nekik drukkoltunk, mert Bobtól hallottuk, hogy még sosem játszott a csapatuk az első helyért. Reggel nehéz volt felkelni a meleg és kényelmes ágyikóból. A szálláshoz még reggeli is tartozott: bagel és kávé. Károly bácsi pedig kanadai kávéval várt minket a vízesés mellett. (Ahhoz képest, hogy Magyarországon alig ittunk kávét, azt is sok tejjel, itt kicsit túlzásba visszük. Persze elég nagy a különbség a két kávé között, az itteni ugyanis nagyon híg, érezni az ízén a vizet és a színe is sokkal világosabb.) A kávén kívül kaptunk még hazai termesztésű zöldségeket, kanadai sört és egy kis üveg whisky-t, ami jól jöhet a déli részeken gyomorrontás ellen. Ismét végigsétáltunk a vízesés melletti úton, de most gyönyörű, napfényes időben, amelynek köszönhetően több szivárványt is sikerült lencsevégre kapnunk. Közös képek készültek transzparensekkel és a magyar zászlóval, majd elkísértük Károly bácsit a határátkelőig, ahol búcsút vettünk egymástól. Őt csak 2007-ben láthatjuk legközelebb viszont, akkor látogat ugyanis Magyarországra. Ezután már csak egy programunk maradt, méghozzá egy vizes program, hiszen a hajós túrán az esőköpeny ellenére is mindenki bőrig ázik. Mi vízhatlan nadrággal és dzsekivel készültünk. Végre alkalmunk nyílt kipróbálni azt a vízálló fényképezőgép tokot, amelyet Joe kapott búcsúzóul ajándékba kollégáitól. Az első két vízesést gond nélkül vettük, de a harmadiknál tehetetlennek bizonyultunk a víz erejével szemben. A hajó teljesen benyomult a vízfelhőbe, alattunk kavargott-örvénylett a folyó, mintha viharba kerültünk volna. Először a csuklónknál folyt be a víz a ruhánk alá, majd a cipőnk ázott el teljesen. De mindezzel nem törődtünk, hiszen óriási élmény volt ennek a hatalmas vízzuhatagnak a közvetlen közelében tartózkodni! Aki ide ellátogat, annak kötelező programként ajánljuk a hajós túrát! Megéri, mert egyedülálló élmény!
Még délután elindultunk Chicago felé. A sötétség Erie városában ért utol bennünket, ahol éppen a német Aldi üzletlánc egyik erre tévedt üzletében pakoltuk tele kosarunkat. Tettük ezt annak ellenére, hogy az autóban abszolút semmi hely nincs. Miután ebben a városban nem találtunk megfelelő áron szállást, továbbindultunk Cleveland felé. Vajon végigvezetjük ezt az éjszakát?