Szeretett Testvéreim!

Karácsonyra való ünnepi felkészülésünk már november 15-én elkezdődött. Ez egy kegyelmi időszak. Egyházunk böjtre és bűnbánatra hívott el minket. Ha ezeket nem vállaltuk vagy nem vettük komolyan, akkor nem lesz méltó az ünneplésünk. Már az utolsó órában vagyunk, de még most sem késő, csak kezdjük el végre az ünnepre való lelki felkészülést. Ez a böjti időszak nem olyan, mint a húsvéti Nagyböjt, melynek sajátos istentiszteleti rendszere van. Ennek a böjti időszaknak nincsen sok jellegzetessége, legfeljebb annyi, hogy gyakran énekeljük a hajnali istentiszteleten azt az éneket, katavasziát, mely így kezdődik:

           „Krisztus születik, dicsőítsétek!
            Krisztus a mennyből jő, ünnepeljétek!
            Krisztus a földön, büszkélkedjetek!
           Énekeljetek az Úrnak minden föld…”

Testvéreim, tegyük fel a kérdést, hogy mi dicsőítjük Krisztust? Mi vajon énekeljük Őt vagy büszkélkedünk Vele? Vagy netalán csupán a földi dolgoknak élünk? Mert ha Karácsonyra csupán úgy készülünk, hogy sütünk-főzünk, takarítunk, várjuk a vendégeket, de például, nem veszünk részt a királyi imaórákon vagy a vecsernyéken, akkor milyen lesz a mi ünneplésünk? Egyházunknak sajátos ünneplési rendszere van, és abban a szerencsés helyzetben lehetünk, hogy fokozatosan készülhetünk fel az ünnep titkának befogadására. Ebben segít minket a királyi imaórák szertartása, majd az előesti virrasztás szertartásai. Aki ezeket imádsággal és hittel végigimádkozza, az érezheti meg a Karácsony lényegét.

Vegyük észre, Testvéreim, hogy Jézus jön a földre, Őt várjuk, a világ örökkévaló Istenét. Mert értünk születik meg a földre, a mi megsegítésünkre, felemelésünkre, megváltásunkra. Ha nem Krisztus életünk középpontja, akkor minden embernél nyomorultabbak vagyunk. Ezért mondja Pál apostol az Ősatyák vasárnapjának apostoli levelében: „Amikor Krisztus, a mi életünk megjelenik, akkor Vele együtt ti is megjelentek a dicsőségben.” (Kol 3,4) Halljátok, Testvéreim? Krisztus a mi életünk, a mi örök életünk, mástól nem várunk üdvösséget. Ha pedig Ő életünk középpontja, akkor mindent meg kell tennünk, hogy érte éljünk, hogy közösségünk legyen Vele. Ez a közösség pedig nem más, mint szentségi élet az Egyházban.

Ezért van az, hogy rendszeres gyónás és áldozás nélkül senki sincsen közösségben Urunkkal, Jézus Krisztussal. Az Egyház tanítása szerint a négy böjti időszakban kötelező minden keresztény hívőnek a gyónás és a Szent Eucharisztiában való részesülés. Azonban ha ezt csupán valami kötelező törvénynek fogjuk fel, mitsem használ nekünk. A gyakori gyónás azért szükséges, mert senki sem bűntelen, ahogyan temetési imádságunk mondja: „nincs ember, aki élne és ne vétkeznék”. Továbbá, a szent atyák tanítása szerint a gyónás nem csak a bűnök bocsánata, hanem megadja a Szent Lélek kegyelmét, mely segít minket, hogy tartózkodjunk a bűnöktől. Vagyis lelki megerősítés és gyógyulás szentsége is a gyónás. Végezetül, de a legfontosabb szempont az, hogy a gyónás a legbiztosabb út ahhoz, hogy méltóan részesülhessünk Krisztus szent titkaiban. Az Eucharisztiától pedig hosszabb időre nem szabad távol maradni, mert az már a lelki halál állapotának a kezdete. A gyónás az Egyház tanítása szerint „második keresztség”, mely nem csak a bűnöktől szabadít meg, hanem meg is újít és újjászül minket az Isten Országában való életre.

Isten minden embert meghív a Vele való közösségre. Erre tanít minket a nagy vacsoráról szóló evangéliumi történet. Ám nem mindenki fogadja el az Isten tervét. Az Ősatyák vasárnapjának evangéliuma arról tanított minket, hogy bár Isten mindenkit meghív Országába, de nem erőlteti azt. Sokan visszautasítják azt, mert kifogásokat keresnek. „Földet vettem…öt iga ökröt vettem…most nősültem…kérlek, ments ki engem….” Ide tartoznak a mai világ keresztényei is, akik azt mondják: „Én hiszek Istenben, de miért járjak templomba?” vagy pedig: „Elmegyek a templomba, de miért gyónjak, vagy áldozzak, nincs időm és energiám felkészülni rá?” Mások szerint pedig a túlzott vallásosság nem vezet sehová, mert az bigottság. És itt nem is beszéltem azokról, akik nem is hisznek Istenben. És folytathatnánk a sort.

Akik így gondolkodnak, azok elfelejtik azt, hogy nincs több út, csak kettő: az életé és a halálé, s a kettő között igen nagy a különbség – amint a Didaché írja a II. században. Nincs köztes út. Aki teljes erejével, teljes szívével és értelmével nem törekszik Istent megismerni, az nem az élet útját járja, az nem Krisztus útját járja, hanem a kárhozat útját. Hiszen a keleti atyák tanítása szerint a mi földi életünk célja nem más, mint egyesülni Istennel az Ő kegyelme által. Tehát nem az erényes élet, a jó cselekedetek, az imádság életünk célja, hanem a megistenülés.

Ennek feltétele, hogy Krisztus álljon életünk középpontjában. Isten most értünk küldi Fiát az emberek közé. Isten emberré lesz, hogy mi emberek istenné lehessünk – mondta Nagy Szent Atanáz egyházatya. Meg akarjuk érteni ezen titok nagyságát? Testvéreim, halljátok, hogy mit mond az egyházatya? Isten arra hívott el bennünket, hogy istenné válhassunk, persze csak amennyire ez nekünk, embereknek lehetséges. Ilyen nagy az ember hivatása. Sok keresztény testvérünk, szomorú, de nem is tudja, hogy milyen nagy dologra hívta meg őt a Mindenható Isten. El kell döntenünk magunkban, hogy részt akarunk-e venni Isten menyegzői vacsoráján, ahol csak az vehet részt, aki befogadja Krisztust a szívébe.

Erre tanítanak az ősatyák minket, akik Jézusról beszélnek, Őrá, a Megváltóra irányítják figyelmünket. Karácsony előtt az Egyház két vasárnapot is szentel azoknak a szenteknek, akik Jézus test szerinti ősei voltak, vagy lelki ősei voltak, vagyis Őróla jövendöltek, őt hirdették, aki majd eljön, hogy megszabadítsa a világot a bűntől és üdvözítse azt. Ők ma azt hirdetik nekünk, hogy: Krisztus születik, dicsőítsétek! Ne várjunk mástól megváltást, szabadítást vagy gyógyulást, csak Jézustól.

„Krisztus születik, dicsőítsétek!…”

Ne késlekedjünk tehát, hanem emeljük föl tekintetünket a betlehemi jászol és barlang felé. Ha eddig késlekedtünk, most ne késlekedjünk, mert értünk születik az örökkévaló Isten. Őt dicsőítik ma az ősatyák és a próféták, akik büszkélkednek, hogy az ő családjukból születik a Megváltó. Dicsekedjünk hát Vele mi is, menjünk és fogadjuk hittel és alázattal azt, akit Isten ajándékoz nekünk és üdvösségünkre! Ámen.