Ezt rövidítsd!

Néhány hete a hétfõi és a keddi napom egy stúdióban töltöttem a Ninth Avenue-n, egy hónapra elegendõ, egy
órás rádiómûsorok rögzítésével. Az Audiobook Café címû, januárban (az XM Satellite Radio-n) debütáló mûsor házigazdájaként interjút készítettem két szerzõvel és véleményeztem egy hangoskönyvet mind a négy adáshoz. Beszélgettem a stúdióban Ron Chernow-val és SJ Rozan-nal, telefonon Joyce Carol Oates-szal, Ann Rule-lal és Tony Hillerman-nal. Felvettük az Ed McBain, Philip Roth, Augusten Burroughs, és Jonathan Lethem könyveirõl szóló kritikáimat is. Plusz néhány átkötõ szöveget is rögzítettünk. („Kösz, Jeff.” „És most pár szó a mi Twisted Sistersünktõl, Rochelle O'Gorman-tól és Barbara Sullivan-tõl.” „Most át is adom a szót, Jeff.”)

Régebben, és ez aztán tényleg nem ma volt, az írásért pénzt kapni hihetetlenül felemelõ élmény volt. Az nem igazán számított, amit írtam, amíg az én szavaim voltak a lapokon, és megkaptam értük a magam is kis arannyal telt ládikáját. (De nem is kellett feltétlenül aranynak lennie. Egy láda ezüst is megtette volna, vagy akár réz, ha az elõzõbõl épp nem volt kéznél. Na hiszen, azokban az idõkben, gondoljunk csak bele, még egy láda fû is megfelelt volna.)

Az elsõ történetem 1958-ban került kiadásra, az elsõ könyvem körülbelül egy évvel utána, s azóta sok-sok szó és lap hagyta el az írógépem. Még mindig szeretek írni, és pénzt kapni érte, de az évek múlásával felfedeztem valamit, ami még nagyszerûbb - nem írni... és pénzt kapni érte.

Így hát itt ez a kettes számú karrier, a kimondott szóval. Ugyanaz a két dolog ösztönzi, az ego, és a kapzsiság, amelyek azt a sok szót is papírra juttatták; ráadásul egy kis változatosságot is hoz, és más izmokat használ.

És ezek az izmok, hadd mondjam el, a gyakorlat során erõsödnek. Az elsõ hangoskönyv, amit narráltam, A betörõ, aki parókát viselt volt, 1995-ben. Keményen lefaragtunk belõle, 26.000 szóra; a játékidõ így három óra lett, két kazettán. (A könyvet 1976-ban írtam, és ha akkor tudtam volna, hogy egy nap hangosan fel kell olvasnom, nem adtam volna a karakternek J. Francis Flaxford nevet, amit leírni könnyû, de kimondani szinte lehetetlen.)

A felvétel jól ment, J. Francis ide vagy oda, és eltartott úgy 6-7 óráig. Körülbelül négyre értem haza, ledõltem egy kis ejtõzésre, amibõl 15 óra alvás lett. Mindössze ülnöm kellett egy székben, és fel kellett olvasni pár órán keresztül, de ez olyan koncentrációt igényelt, hogy teljesen kikészített.

Na, azért nem teljesen.

Manapság ezek a csonkított verziók hosszabbak - hat óra, négy kazettán, kicsit több, mint 50.000 szó. A narrálás feladata továbbra is megterhelõ. Nagyon ott kell lenni; ha elkalandozol, az a hangodon is meghallatszik. Persze annyira azért mégsem kimerítõ, és meg kell mondjam, egyre jobb vagyok benne.

Többet viszont nem vállalok csonkított hangoskönyvet. Sõt, más se fogja felolvasni egy általam írt könyv ilyen változatát. A következõ szerzõdésemben lesz egy cikkely, ennek megakadályozására. A rövidítéseknek vége.

Egyszerûen már kellemetlenül érzem magam, hogy nem ajánlhatom az általam narrált hangoskönyveket, ehelyett az érdeklõdõket a mások által felolvasott, teljes verziók felé terelgetem. Az All the Flowers Are Dying-hoz rögzített hangoskönyv az én verziómban 53.000 szó; a csonkítatlan, amit Alan Sklar olvasott fel a BBC America-nak, nagyjából 99.000-et számlál. Bárki, aki az enyémet választja, érteni fogja a sztorit. Tudják majd, mi történik, noha egy teljes mellékszál kimaradt; de túl sok minden hiányzik az õ verziójukból, ami engem íróként nagyon is foglalkoztatott. A könyv a 16. a Matthew Scudder-sorozatomban, s tulajdonképpen az öregedésrõl és halandóságról szól, valamint Scudder reakciójáról az iméntiekre. Így hát, a lényeg pont a rövidítés áldozata lesz. Hogyan is lehetne másképp? Milyen könyvet lehetne gyakorlatilag félbevágni, anélkül, hogy valami elveszne belõle?

A helyzet az, hogy senki sincs oda a rövidítésekért. Azok a hallgatók, akiket mégis hidegen hagy a dolog, általában nem tudják, mit/mennyit is veszítenek. (Néha el is szoktam gondolkodni: hogyhogy nem tûnik fel nekik semmi furcsaság? A The Burglar Who Thought He Was Bogart csonkított verziójában a hallgató nem tudhatja, hogy Bernie legjobb barátja, Carolyn Kaiser, leszbikus. Ha pedig ezt nem tudod, a kapcsolatuk eleve értelmetlennek tûnhet. A hangoskönyv felvételének rendezõje, aki csak ezt a rövidített történetet ismerte, sose értette, Bernie miért nem mozdul rá a nõre.)

Az egyetlen érv, ami a csonkított verziók mellett szól, az pusztán gazdasági. A kiskereskedõk, kiadók nem fognak többet fizetni egy hangoskönyvért, mint a keményfedeles verzióért. Ha a kötet 25 dollárba kerül, a hangoskönyv pedig 10-15-tel többe, a potenciális vásárló inkább az elõbbit választja.

Talán. Szerintem a technológia mindenképp megoldja a problémát; ahogy a hangoskönyvek kazettákról CD-re költöznek (és ennek már itt az ideje, hiszen a gépkocsigyártók már megoldották a váltást), és ahogy ezek egyre hosszabb idõtartamot bírnak majd el, nem lehet már messze a teljes, csonkítatlan hangoskönyvek kora.

(Persze vannak kivételek. Van egy tényleg jogos érv, ami a terjedelmes, non-fiction könyvek csonkítása mellett szól. Ron Chernow remek Alexander Hamilton életrajza teljes valójában 32 órás játékidõre rúg, tele olyan információkkal, amelyek egy akadémikusnak igen, egyszeri olvasónak viszont nem érdekesek. Az írott verziónál egyszerûen átlapozhatjuk az általunk feleslegesnek ítélt részeket, de ezt nem lehet megtenni egy hangoskönyvnél. A kiadó ennek megfelelõen két verzióban hozta ki a hangos változatot.)

A rövidítés kérdését félretéve ("Csonkított hangoskönyvek? Jaj, milyen 20. századi!"), engem a médium hatása még jobban izgat. Bizony, a hangoskönyvek ellátják valamivel az amúgy is olvasó embert, míg az autózik valahová, de ez csupán a felszíne a potenciális közönségnek. A lényegre térve, a hangoskönyvek olyan férfiakkal és nõkkel ismertetik meg a történetek világát, akik még soha nem hódolhattak az olvasás szenvedélyének.

A legegyértelmûbb példa a diszlexiások, de több olyat is ismerek, aki kigyógyult a betegségbõl olyannyira, hogy állandó, lelkes olvasóvá váljon. És nyilván vannak olyanok is szép számmal, akik bármiféle klinikai rendellenesség hiányában is szimplán nehezen tudják befogadni az információt a könyvek lapjairól.

Negyvenvalahány éve dolgoztam Robert Harrisonnak, a Confidential ex-kiadójának. Ha átnyújtottál neki egy lapot, visszaadta, és megkért, hogy olvasd fel neki. Akkoriban arra gondoltam, hogy a szemét nem tudott olvasni, évekkel késõbb pedig hogy diszlexiás volt. De ma már egyikben se vagyok biztos. Szerintem egyszerûen csak jobban "be tudta fogadni" a fülén keresztül, mintha a szemét használta volna.

Én épp az ellenkezõje vagyok - ami alapján talán furcsa választásnak tûnhetek az Audiobook Café vezetésére, de az pont kapóra jön, hogy a stúdióban egy adott szövegbõl dolgozhatok. Meghallgatom a hangoskönyveket, amikrõl beszámolok - ez a munkám -, de el is olvasom a köteteket, mivel így jobban be tudom fogadni a szöveget - és hát ez is a munkám.

Eltart egy ideig, míg a nem-olvasókat elérjük a hangoskönyvekkel - nem fognak csak úgy besétálni egybõl egy könyvesboltba, ugye? De ez a médium igenis kezdi megtalálni a közönségét, és csak most kezdjük mi is felfedezni a potenciális hatását. Nem lennék meglepve, ha mondjuk segítene feléleszteni a novellákat. A rövid történetek írása, a II. Világháború óta kereskedelmileg hanyatlófélben van, ám ezeknek tökéletes a hangoskönyv világa: a hallgató befogadhat egy teljes sztorit egy autókázás során.

Az olvasás, mint kiderült, nem olyasvalami, amit feltétlenül a szemünkkel kell végezni. Használhatjuk a fülünket is. És, ha épp úgy tartja kedved, próbálkozz meg egy írásommal hangoskönyv formájában. De csonkítatlanul, ha kérhetem.


Lawrence Block

(az eredeti esszé itt található)

vissza