Régebben,
és ez aztán tényleg nem ma
volt, az írásért pénzt
kapni hihetetlenül felemelõ élmény
volt. Az nem igazán számított,
amit írtam, amíg az én szavaim
voltak a lapokon, és megkaptam értük
a magam is kis arannyal telt ládikáját.
(De nem is kellett feltétlenül aranynak
lennie. Egy láda ezüst is megtette
volna, vagy akár réz, ha az elõzõbõl
épp nem volt kéznél. Na hiszen,
azokban az idõkben, gondoljunk csak bele,
még egy láda fû is megfelelt
volna.)
Az elsõ történetem 1958-ban
került kiadásra, az elsõ könyvem
körülbelül egy évvel utána,
s azóta sok-sok szó és lap
hagyta el az írógépem. Még
mindig szeretek írni, és pénzt
kapni érte, de az évek múlásával
felfedeztem valamit, ami még nagyszerûbb
- nem írni... és pénzt kapni
érte.
Így hát itt ez a kettes számú
karrier, a kimondott szóval. Ugyanaz a
két dolog ösztönzi, az ego, és
a kapzsiság, amelyek azt a sok szót
is papírra juttatták; ráadásul
egy kis változatosságot is hoz,
és más izmokat használ. |
És
ezek az izmok, hadd mondjam el, a gyakorlat során
erõsödnek. Az elsõ hangoskönyv,
amit narráltam, A betörõ,
aki parókát viselt volt, 1995-ben.
Keményen lefaragtunk belõle, 26.000
szóra; a játékidõ
így három óra lett, két
kazettán. (A könyvet 1976-ban írtam,
és ha akkor tudtam volna, hogy egy nap
hangosan fel kell olvasnom, nem adtam volna a
karakternek J. Francis Flaxford nevet, amit leírni
könnyû, de kimondani szinte lehetetlen.)
A felvétel jól ment, J. Francis
ide vagy oda, és eltartott úgy 6-7
óráig. Körülbelül
négyre értem haza, ledõltem
egy kis ejtõzésre, amibõl
15 óra alvás lett. Mindössze
ülnöm kellett egy székben, és
fel kellett olvasni pár órán
keresztül, de ez olyan koncentrációt
igényelt, hogy teljesen kikészített.
Na, azért nem teljesen.
Manapság ezek a csonkított verziók
hosszabbak - hat óra, négy kazettán,
kicsit több, mint 50.000 szó. A narrálás
feladata továbbra is megterhelõ.
Nagyon ott kell lenni; ha elkalandozol, az a hangodon
is meghallatszik. Persze annyira azért
mégsem kimerítõ, és
meg kell mondjam, egyre jobb vagyok benne.
Többet viszont nem vállalok csonkított
hangoskönyvet. Sõt, más se
fogja felolvasni egy általam írt
könyv ilyen változatát. A következõ
szerzõdésemben lesz egy cikkely,
ennek megakadályozására.
A rövidítéseknek vége.
Egyszerûen már kellemetlenül
érzem magam, hogy nem ajánlhatom
az általam narrált hangoskönyveket,
ehelyett az érdeklõdõket
a mások által felolvasott, teljes
verziók felé terelgetem. Az All
the Flowers Are Dying-hoz rögzített
hangoskönyv az én verziómban
53.000 szó; a csonkítatlan, amit
Alan Sklar olvasott fel a BBC America-nak,
nagyjából 99.000-et számlál.
Bárki, aki az enyémet választja,
érteni fogja a sztorit. Tudják majd,
mi történik, noha egy teljes mellékszál
kimaradt; de túl sok minden hiányzik
az õ verziójukból, ami engem
íróként nagyon is foglalkoztatott.
A könyv a 16. a Matthew Scudder-sorozatomban,
s tulajdonképpen az öregedésrõl
és halandóságról szól,
valamint Scudder reakciójáról
az iméntiekre. Így hát, a
lényeg pont a rövidítés
áldozata lesz. Hogyan is lehetne másképp?
Milyen könyvet lehetne gyakorlatilag félbevágni,
anélkül, hogy valami elveszne belõle?
A helyzet az, hogy senki sincs oda a rövidítésekért.
Azok a hallgatók, akiket mégis hidegen
hagy a dolog, általában nem tudják,
mit/mennyit is veszítenek. (Néha
el is szoktam gondolkodni: hogyhogy nem tûnik
fel nekik semmi furcsaság? A The Burglar
Who Thought He Was Bogart csonkított
verziójában a hallgató nem
tudhatja, hogy Bernie legjobb barátja,
Carolyn Kaiser, leszbikus. Ha pedig ezt nem tudod,
a kapcsolatuk eleve értelmetlennek tûnhet.
A hangoskönyv felvételének
rendezõje, aki csak ezt a rövidített
történetet ismerte, sose értette,
Bernie miért nem mozdul rá a nõre.)
Az egyetlen érv, ami a csonkított
verziók mellett szól, az pusztán
gazdasági. A kiskereskedõk, kiadók
nem fognak többet fizetni egy hangoskönyvért,
mint a keményfedeles verzióért.
Ha a kötet 25 dollárba kerül,
a hangoskönyv pedig 10-15-tel többe,
a potenciális vásárló
inkább az elõbbit választja.
Talán. Szerintem a technológia mindenképp
megoldja a problémát; ahogy a hangoskönyvek
kazettákról CD-re költöznek
(és ennek már itt az ideje, hiszen
a gépkocsigyártók már
megoldották a váltást), és
ahogy ezek egyre hosszabb idõtartamot bírnak
majd el, nem lehet már messze a teljes,
csonkítatlan hangoskönyvek kora.
(Persze vannak kivételek. Van egy tényleg
jogos érv, ami a terjedelmes, non-fiction
könyvek csonkítása mellett
szól. Ron Chernow remek Alexander Hamilton
életrajza teljes valójában
32 órás játékidõre
rúg, tele olyan információkkal,
amelyek egy akadémikusnak igen, egyszeri
olvasónak viszont nem érdekesek.
Az írott verziónál egyszerûen
átlapozhatjuk az általunk feleslegesnek
ítélt részeket, de ezt nem
lehet megtenni egy hangoskönyvnél.
A kiadó ennek megfelelõen két
verzióban hozta ki a hangos változatot.)
A rövidítés kérdését
félretéve ("Csonkított
hangoskönyvek? Jaj, milyen 20. századi!"),
engem a médium hatása még
jobban izgat. Bizony, a hangoskönyvek ellátják
valamivel az amúgy is olvasó embert,
míg az autózik valahová,
de ez csupán a felszíne a potenciális
közönségnek. A lényegre
térve, a hangoskönyvek olyan férfiakkal
és nõkkel ismertetik meg a történetek
világát, akik még soha nem
hódolhattak az olvasás szenvedélyének.
A legegyértelmûbb példa a
diszlexiások, de több olyat is ismerek,
aki kigyógyult a betegségbõl
olyannyira, hogy állandó, lelkes
olvasóvá váljon. És
nyilván vannak olyanok is szép számmal,
akik bármiféle klinikai rendellenesség
hiányában is szimplán nehezen
tudják befogadni az információt
a könyvek lapjairól.
Negyvenvalahány éve dolgoztam Robert
Harrisonnak, a Confidential ex-kiadójának.
Ha átnyújtottál neki egy
lapot, visszaadta, és megkért, hogy
olvasd fel neki. Akkoriban arra gondoltam, hogy
a szemét nem tudott olvasni, évekkel
késõbb pedig hogy diszlexiás
volt. De ma már egyikben se vagyok biztos.
Szerintem egyszerûen csak jobban "be
tudta fogadni" a fülén keresztül,
mintha a szemét használta volna.
Én épp az ellenkezõje vagyok
- ami alapján talán furcsa választásnak
tûnhetek az Audiobook Café
vezetésére, de az pont kapóra
jön, hogy a stúdióban egy adott
szövegbõl dolgozhatok. Meghallgatom
a hangoskönyveket, amikrõl beszámolok
- ez a munkám -, de el is olvasom a köteteket,
mivel így jobban be tudom fogadni a szöveget
- és hát ez is a munkám.
Eltart egy ideig, míg a nem-olvasókat
elérjük a hangoskönyvekkel -
nem fognak csak úgy besétálni
egybõl egy könyvesboltba, ugye? De
ez a médium igenis kezdi megtalálni
a közönségét, és
csak most kezdjük mi is felfedezni a potenciális
hatását. Nem lennék meglepve,
ha mondjuk segítene feléleszteni
a novellákat. A rövid történetek
írása, a II. Világháború
óta kereskedelmileg hanyatlófélben
van, ám ezeknek tökéletes a
hangoskönyv világa: a hallgató
befogadhat egy teljes sztorit egy autókázás
során.
Az olvasás, mint kiderült, nem olyasvalami,
amit feltétlenül a szemünkkel
kell végezni. Használhatjuk a fülünket
is. És, ha épp úgy tartja
kedved, próbálkozz meg egy írásommal
hangoskönyv formájában. De
csonkítatlanul, ha kérhetem.
Lawrence
Block
(az eredeti esszé itt
található)
vissza
|