Egy
apró tévedés
Monica így szólt: - Milyen
fegyvert? Egy férfi lelövi magát
a nappali közepén, a család szeme
láttára, és téged az érdekel,
milyen fegyvert használt?
- Csak úgy eszembe jutott - feleltem.
Monica forgatta a szemét. Õ Elaine egyik
legrégibb barátnõje. A Rego Park-i
gimibe jártak együtt, és azóta
sem szakadt meg a kapcsolat. Elaine sok évet
töltött call girl-ként, és ez
Monicát, aki soha nem forgott ebben a világban,
látszólag egy cseppet sem zavarta. Elaine
pedig, a maga részérõl azzal nem
törõdött, hogy Monica elõszeretettel
randizgatott nõs férfiakkal.
Épp az aktuálissal volt aznap este. Négyen
elmentünk az elsõ körben nem túl
sikeres Rodgers and Hammerstein show, az Allegro
felújítására. Onnan a Paris
Green-be mentünk át, egy kései vacsorára.
Beszélgettünk a showról, megvitattuk,
miért arathatott olyan kis sikert. A dalok jók
voltak, ebben megegyeztünk, és elég
idõs voltam ahhoz, hogy emlékezzek az
"A Fellow Needs a Girl"-re a rádiókból.
Elaine elmondta, hogy volt egy Lisa Kirk lemeze, amin
szerepelt a "The Gentleman Is a Dope".
Az a szám, mondta, állította le
a showt az elsõ elõadáskor, s indította
el Lisa Kirk-öt.
Monica megjegyezte, hogy egyszer szeretné hallani.
Elaine biztosította, hogy csak meg kell keresnie
a lemezt, és valamit, amin lejátszhatja.
Monica azt mondta, neki még volt egy lemezjátszója.
Monica pasija egy szót se szólt, és
úgy éreztem, vagy nem tudta, ki volt Lisa
Kirk, vagy nem értette, miért kell mindezen
végigmennie ahhoz, hogy lefektessék. Doug
Halleynek hívták - mint az üstököst,
mondta - és valami Wall Streetes munkája
volt. Bárhogyan is, elég jól keresett
ahhoz, hogy eltartsa második feleségét
és a srácaikat egy Westchester Countyban
levõ Pound Ridge-i házban, miközben
az elsõ házasságból származó
gyerekeit fõiskolára járatta. A
fia Bowdoinban, a lánya pedig a Colgate-en kezdett.
Kihoztuk Lisa Kirkbõl, amit tudtunk, és
jöttek az italok - Perrier nekem, áfonya-juice
Elainenek és Monicanak, és egy Stolichnaya
martini Halleynek. Egy pillanatig hezitált a
rendelés elõtt - Monica biztos elmondta
neki, hogy komoly alkoholista voltam, de ha mégsem,
akkor is észrevehette, hogy õ ivott egyedül
- én meg szinte hallottam, ahogy végiggondolja,
majd úgy dönt, a francba vele. Örültem,
hogy végülis megrendelte azt az italt. Úgy
tûnt, ráfér, és amikor eljött
az ideje, jól meg is húzta.
Körülbelül ekkor említhette meg
Monica a fazont, aki lelõtte magát. Elõzõ
éjjel történt, így nem jutott
el az aznapi újságokig, Monica délután
a New York One-on látott
egy riportot róla. Egy inwoodi férfi,
a családi vacsora alkalmával otthonában,
ahol jelen voltak a családtagok mellett barátai
is, elõhúzott egy fegyvert, elkezdett
panaszkodni az anyagi helyzetérõl és
a világ problémáiról, majd
a szájába dugta a pisztolyt és
szétloccsantotta az agyát.
- Milyen fegyvert - ismételte meg Monica. - Ez
olyan férfi-dolog, nem? Nincs egy nõ a
világon, aki ilyet kérdezne.
- Egy nõ azt kérdezné, milyen ruha
volt rajta - mondta Halley.
- Nem - reagált Elaine. - Kit érdekel,
mi volt a férfin? Egy nõ azt kérdezné,
mit viselt a felesége.
- Én egy elszörnyült arcra tipppelnék
- mondta Monica. - El tudod képzelni? Ülsz
a kellemes vacsoránál a barátaiddal
és a férjed lelövi magát mindenki
elõtt?
- Azt nem mutatták, vagy igen?
- Nem interjúvolták meg a nõt,
de beszéltek valami fickóval, aki ott
volt és látta az egészet.
Halley megjegyezte, hogy nagyobb sztori lehetett volna
belõle, ha mikrofonvégre kapják
a feleséget, erre elkezdtünk beszélgetni
a médiáról, és hogy mennyire
tolakodóak manapság. Ezzel el is voltunk,
míg meghozták a kaját.
Amikor hazaértünk, Elaine azt mondta:
- A fazon, aki lelõtte magát. Amikor azt
kérdezted, mutatták-e, nem arra gondoltál,
hogy volt-e interjú a feleségével.
Azt akartad tudni, hogy mutatták-e magát
a lövést.
- Manapság - kezdtem - mindig van valaki, akinél
épp van kamera. De igazából nem
gondoltam, hogy valaki tényleg felvette az öngyilkosságot.
- Mert az nagyobb sztori lett volna.
- Úgy van. A történet drámaisága
azon múlik, mennyit mutatnak meg belõle.
Valamivel nagyobb lett volna, ha meginterjúvolják
a feleséget, de igazán vezetõ hír
akkor lehetett volna, ha mutatják a lövést
is.
- Mégis megkérdezted.
- Csak úgy - mondtam. - Hogy menjen a beszélgetés.
- Ja, persze. És azt is tudni akartad, milyen
fegyvert használt. Csak mint pasi, csak férfi-dumaként.
Mert annyira szimpatikus volt Doug, és annyira
össze akartál vele haverkodni.
- Aha, megõrültem érte. Vajon Monica
hol szedi össze ezeket?
- Nem tudom - mondta -, de szerintem valami radarja
lehet. Hogyha van egy ilyen béna hapsi, aki még
nõs is, õ azonnal megtalálja. Miért
érdekelt, hogy milyen fegyvert használt?
- Azon gondolkodtam - kezdtem -, hogy revolver volt-e
vagy automata.
Ezen eltöprengett. - És ha lefilmezték
volna, te egybõl meg tudtad volna állapítani,
milyen fegyvere volt.
- Ahogy bárki.
- Én például nem - mondta Elaine.
- Különben is, mit számít ez?
- Valószínûleg semmit.
- Oh?
- Egy régi esetünkre emlékeztetett
- mondtam. - Még évekkel ezelõttrõl.
- Amikor még zsaru voltál, én meg
egy zsaru barátnõje.
Megráztam a fejem. - Csak az elsõ fele.
Én a rendõrségnél voltam,
de még nem találkoztunk. Még mindig
egyenruhában jártam, és az arany
jelvényem is odébb volt. És még
nem költöztünk át Long Islandre,
még mindig Brooklynban éltünk.
- Te, Anita és a fiúk.
- Andy egyáltalán megvolt már?
Nem, még nem lehetett, mert Anita terhes volt
vele, amikor a syosseti házat vettük. Mike
már valószínûleg velünk
volt, de mit számít ez? Nem róluk
van szó. Hanem arról a szerencsétlen
Park Slope-i fickóról, aki lelõtte
magát.
- És revolvert használt vagy automatát?
- Automatát. Második világháborús
veterán volt, és ezzel a fegyverrel jött
haza. .45-ös volt.
- És a szájába dugta, aztán--
- A halántékához. A szájba
dugott fegyvert a zsaruk tették népszerûvé.
- Népszerûvé?
- Tudod, hogy értem. Elterjedt a kifejezés,
hogy "bekapni a stukkered", és egyre
több civil kezdte így csinálni -
ekkor elhallgattam, ahogy visszaemlékeztem.
- Akkoriban Vince Mahaffey volt a partnerem. Már
meséltem róla.
- Õ szívta azokat a kis szivarokat.
- Guinea-bûzrudak, az õ szavaival élve.
A márkát DeNobilisnek hívták,
és tisztára úgy néztek ki
ezek a kis izék, mintha már megjárták
volna egy macska emésztõrendszerét.
Nem is tudom elképzelni, hogy lehettek volna
még büdösebbek. Vince pedig szívta
õket egész nap, zabált, mint egy
disznó, és ivott, mint egy hal.
- A tökéletes példakép.
- Vince azért jó srác volt - mondtam.
- Rengeteget tanultam tõle.
- Akkor elmondod a sztorit?
- Hallani akarod?
Kényelembe helyezte magát a kanapén.
- Persze - mondta. - Szeretem, amikor mesélsz
nekem.
Hétköznap éjjel volt, emlékeztem,
telihold. Ha jól rémlik, tavasz, de ebben
nem vagyok biztos. Mahaffey és én egy
rádiós kocsiban voltunk. Épp vezettem,
amikor bejött a hívás, õ pedig
visszaszólt, hogy indulunk.
Park Slope manapság elég vonzó
hely, de az eset még azelõtt történt,
hogy a dzsentrifikáció megindult, és
a Slope még mindig egy munkásnegyed-szomszédság
volt, túlnyomórészt írek-lakta
hely. A ház, ahová tartottunk, egyike
volt a sornak, ami barna, négyemeletes kõházakat
számlált, emeletenként két
lakással. A hall fél emelettel az utca
szintje felett volt, és egy férfi állt
a kapualjban, ránk várva.
- Conwayékhez jöttek - mondta. - Két
emeletet fel és balra.
- Ön az egyik szomszéd?
- Alattuk lakom - mondta. - Én hívtam
ki magukat. A nejem ott van a szegény nõ
mellett. Idióta volt, mármint a férje.
- Nem jöttek ki jól?
- Miért mondanám ezt? Jó szomszéd
volt.
- Akkor miért hívta idiótának?
- Azért, amit tett - mondta a férfi sötéten.
- Ha valaki meg akarja ölni magát, Jézusom,
megbocsáthatatlan bûn, de akkor is a saját
dolga, nem? - Megrázta a fejét. - Csinálja
egyedül, az Istenért. Ne amikor a felesége
is ott van. Élete végéig ez lesz
az utolsó emléke a férjérõl.
Felmentünk a lépcsõn. Az épület
jó állapotban volt, de ez nem változtatott
egyhangúságán, és a lépcsõház
káposztától meg egerektõl
bûzlött. Az ingatlanokban érezhetõ
szag változott az évek során, a
lakók összetételének megújulásával.
A káposztát általában az
ír szomszédságokban lehetett érezni.
Szerintem ez még ma is így van Greenpointnál
és Brighton Beachnél, ahová a Lengyel-
és Oroszországból érkezettek
költöznek. És biztos vagyok benne,
hogy a lépcsõházakban terjengõ
szagok közösségrõl-közösségre
változnak, így az ázsiaiaknál,
afrikaiaknál és latin-amerikaiaknál
se ugyanaz, de az egérszag valószínûleg
mindenhol ott van.
Félúton a második emelet felé
összefutottunk egy nõvel, aki épp
lefelé indult.
- Mary Frances! - kiáltott fel. - Itt a rendõrség!
Felénk fordult. - Ott van hátul - mondta
-, a gyerekekkel, azokkal a szegény ördögökkel.
Erre, a lépcsõ tetején forduljanak
balra. Be is mehetnek.
A Conway lakás ajtaja félig nyitva volt.
Mahaffey kopogott, aztán benyitott, amikor nem
kapott választ. Bementünk és ott
is volt, egy középkorú férfi
sötétkék nadrágban és
fehér tank-top atlétában. Megvágta
magát az aznap reggeli borotválkozásnál,
de ez volt a legkisebb baja. Egy széken nyúlt
el, a TV-vel szemben. A bal oldalára dõlt,
és jobb halántékánál
nagy lyuk tátongott, ami körül a bõr
megpörkölõdött. Jobb keze az ölében
nyugodott, az ujjai még mindig a háborúban
szerzett fegyvert markolták.
- Jézus - mondta Mahaffey.
A kandalló fölött ott is lógott
a falon egy kép Jézusról, mellette
pedig egy hasonlóan keretezett, John F. Kennedyrõl.
Más fényképek és szenteket
ábrázoló festmények nyugodtak
itt-ott a szobában - asztallapon, falon, TV-n.
Egy apró keretes fotót néztem,
ami egy egyenruhába öltözött fiatalembert
ábrázolt, s amikor rájöttem,
hogy ez a halott férfi ifjúkori mása,
akkor lépett be a szobába a feleség.
- Bocsánat - mondta -, nem hallottam, hogy bejöttek.
A gyerekekkel voltam. El tudják képzelni,
milyen állapotban vannak.
- Ön Mrs. Conway?
- Mrs. James Conway. - Ránézett néhai
férjére, de a pillantás csak rövid
ideig tartott. - Beszélt és nevetgélt
- mondta. - Viccelõdött. Aztán lelõtte
magát. Miért?
- Ivott, Mrs. Conway?
- Egyet vagy kettõt, igen - mondta. - Szerette
az italát. De nem volt részeg.
- Hova lett az üveg?
Összetette a kezét. Alacsony nõ volt,
elgyötört arccal és sápadt,
kék szemmel, virágmintás pamut
otthonkába öltözve. - Eltettem - mondta.
- Nem kellett volna, igaz?
- Elmozdított mást is, hölgyem?
- Csak az üveget - mondta. - Az üveget és
a poharat. Nem akartam, hogy az emberek azt mondják,
piásan tette, mert hát milyen lenne az
a gyerekeknek?
Elfelhõsödött az arca. - Vagy jobb
azt hinni, hogy az ital miatt tette, amit tett? Nem
tudom, melyik a rosszabb. Maguk férfiak mit gondolnak?
- Hogy mindannyiunknak elkelne egy ital - mondta Mahaffey.
- Önnek aztán fõleg, hölgyem.
A nõ átment a szobán és
kivett egy üveg Schenley's-t egy mahagóni
vitrinbõl. Idehozta, három kristálypohárral
együtt. Mahaffey töltött mindhármunknak,
és a fény felé fordította
a poharát. Óvatosan megkóstolta
a sajátját, míg mi felhajtottuk
az miénket. Átlagos kevert whiskey volt,
becsületes iparosmunka. Semmi különös,
de a célnak megfelelt.
Mahaffey újra felemelte a poharát és
a plafonról lógó csillárra
nézett rajta keresztül. - Ezek jó
kis poharak - mondta.
- Waterford - mondta a nõ. - Nyolc volt, mind
anyámé, de már csak ez a három
maradt. - A halott férfira nézett. - Õ
egy egyszerû pohárból ivott. Nem
használjuk mindennap a Waterfordokat.
- Hát, ez elég különös
alkalom - mondta Mahaffey. - Igya csak meg. Jót
fog tenni.
Nekigyûrkõzött, lehajtotta a whiskeyt,
megborzongott, majd vett egy nagy levegõt. -
Köszönöm - mondta. Tényleg
jólesett, meg kell mondjam. Nem, többet
már nem kérek. De töltsenek csak
maguknak.
Én kihagytam. Vince töltött magának
egy keveset. Átment a nõvel a történeten,
gondosan jegyzetelve a noteszébe. Egy ponton
a nõ elkezdett azon töprengeni, mihez kezd
majd szegény Jim nélkül. Az utóbbi
idõben nem dolgozott, de az építõiparban
volt, szóval jól keresett. És úgyis
lenne valami a veterán segélytõl,
nem? És a társadalombiztosítás?
- Biztos vagyok benne, hogy majd lesz valami - mondta
Vince. - És a biztosítás? Volt
neki biztosítása?
Volt egy kötvény, mondta a nõ. Huszonötezer
dollár, ennyit vett ki, amikor az elsõ
gyerek született, és az asszony szerint
minden hónapban fizették a részletet.
De öngyilkos lett, az nem állítaná
le õket?
- Pont ezt hiszi mindenki - mondta neki Mahaffey -,
de ez ritkán fordul elõ. Általában
az a szabály, hogy öngyilkosság esetén
nincs pénz, ha az elsõ fél évben,
talán az elsõ két évben
követik el. Így megakadályozzák,
hogy hétfõn megkösse valaki a szerzõdést,
és kedden kicsinálja magát. De
önöknél már letelt a két
év, nem?
Buzgón bólogatott. - Hány éves
is Patrick? Majdnem kilenc, és akkor kötöttük,
amikor megszületett.
- Akkor szerintem már nincs mitõl félni
- mondta Mahaffey. - És így fair, gondoljunk
csak bele. A cég már annyi éve
élt a férje részleteibõl,
miért kéne egy apró tévedés
miatt megvonni önöktõl a pénzt?
- Én is így okoskodtam - mondta a nõ
-, de valahogy olyan reménytelennek tûnt
a helyzet. Azt hittem, ez már csak így
mûködik.
- Hát - mondta Mahaffey -, mégsem.
- Minek is hívta? Egy apró tévedésnek?
Ez nem elég ahhoz, hogy ne jusson a mennybe?
A csüggedés bûne, tudja. - Ez utóbbit
nekem címezte, talán mert úgy gondolta,
Mahaffey jártasabb a teológiában,
mint én.
- És ez fair? - kérdezte, ismét
Mahaffey felé fordulva. - Jobb egy özvegybõl
kicsalni a pénzét, mint James Conwayt
a pokolba csalni.
- Talán az Úr hosszútávon
is látja a dolgokat.
- A papok nem ezt mondják.
- Ha nem volt teljesen magánál, amikor...
- Magánál! - A nõ hátralépett,
kezét a mellére téve. - Ki lehet
magánál, amikor ilyesmit elkövet?
- Hát...
- Viccelõdött - mondta a nõ. - A
fejéhez nyomta a fegyvert, de még ekkor
sem ijedtem meg, mert nem volt mitõl, mindig
így viselkedett. Igaz, eszembe jutott, hogy mi
lenne, ha véletlenül elsülne a pisztoly,
de csak ennyit mondtam.
- Erre õ?
- Azt mondta, hogy mindannyian jól járnánk,
õt is beleértve. Erre én , hogy
még csak ne is mondjon ilyesmit, ez szörnyû,
bûnös gondolat, és õ azt mondta,
hogy ez csak az igazság, és rám
nézett, rám nézett.
- Hogyan?
- Mintha azt kérdezné, Látod, mit
csinálok? Figyelsz rám, Mary Frances?
Aztán lelõtte magát.
- Talán baleset volt - jegyeztem meg.
- Láttam az arcát. Láttam, ahogy
szorul az ujja a ravaszon. Mintha bosszantani akart
volna. De nem volt dühös rám. Az Isten
szerelmére, miért is...
Mahaffey megveregette a vállam. - Kísérd
át Mrs. Conway-t a másik szobába
- mondta. - Hadd mossa meg az arcát, igyon egy
pohár vizet, és nézze meg, jól
vannak-e a srácok. - Ránéztem,
mire õ megszorította a vállam.
- Valamit ellenõrizni akarok - mondta.
Bementünk a konyhába, ahol Mrs. Conway egy
bevizezett mosogatóronggyal gyengéden
áttörölte az arcát, majd egy
pohárba vizet töltött, és apró
kortyonként megitta. Aztán megnéztük
a gyerekeket - egy nyolc éves fiút, és
egy pár évvel fiatalabb lányt.
Csak ültek ott, kezükkel az ölükben,
mintha valaki megtiltotta volna nekik, hogy megmozduljanak.
Mrs. Conway odament hozzájuk, és azt bizonygatta,
hogy minden rendben lesz, majd mondta nekik, hogy készülõdjenek
a lefekvéshez. Úgy hagytuk õket,
ahogy rájuk találtunk, egymás mellett
ülve, kezükkel az ölükben. Gondoltam,
hogy sokkos állapotban vannak, és nekem
úgy tûnt, megvan rá minden okuk.
Visszakísértem Mrs. Conwayt a hálószobába,
ahol Mahaffey a halott férj fölött
görnyedt. Kiegyenesedett, amint beléptünk.
- Mrs. Conway - kezdte -, valami fontosat kell mondanom.
A nõ várta, mi lehet az.
- A férje nem ölte meg magát - jelentette
be.
A nõ szeme tágra nyílt, úgy
nézett Mahaffey-re, mintha az hirtelen megõrült
volna. - De láttam, ahogy megtette - mondta.
Vince összeráncolta a szemöldökét,
és bólintott. - Bocsásson meg -
kezdte. - Rosszul mondtam. Úgy értettem,
hogy nem öngyilkos lett. Természetesen megölte
magát, persze, hogy megölte magát.
- Láttam, ahogy tette.
- Persze, hogy látta, szörnyû is lehetett,
kegyetlen dolog. De nem szándékos volt,
asszonyom. Baleset!
- Egy baleset.
- Igen.
- A fejéhez szorított egy pisztolyt és
meghúzta a ravaszt. Egy baleset?
Mahaffeynek egy papírzsepi volt a kezében.
Felfelé fordította a tenyerét,
hogy megmutassa, mit fog. A tölténytár
volt, a pisztolyból.
- Egy baleset - kezdte Mahaffey. - Ön azt mondta,
csak viccelt, és így is volt, csak épp
a tréfa rosszul sült el. Tudja, mi ez?
- Valami a fegyverrel kapcsolatos?
- A tár, asszonyom. Vagy heveder, ahogy még
mondják. Ebben vannak a töltények.
- A golyók?
- A golyók, igen. És tudja, hol találtam?
- A fegyverben?
- Azt hittem, ott lesz - mondta Mahaffey - és
kerestem is, de nem ott volt. Aztán megveregettem
a férje zsebét, és megtaláltam.
- Ezzel, még mindig a zsepiben tartva, berakta
a tárat a férfi jobb zsebébe.
- Még nem érti - mondta a nõnek.
- És te, Matt? Te tudod, mi történt?
- Azt hiszem.
- Csak viccelõdött önnel, asszonyom.
Kivette a tárat a pisztolyból és
a zsebébe dugta. Aztán a fejének
szegezte a fegyvert, hogy megijessze. Meghúzta
a ravaszt, és ez volt az a pillanat, amikor a
kakas kattant az üres töltényûrön,
ekkor gondolta ön azt, hogy tényleg lelövi
magát, és a férje látta
is a reakcióját.
- De tényleg lelõtte magát - mondta
a nõ.
- Mert volt egy töltény a pisztolyban. Ha
már betárazta, nem elég kivenni
a tölténytárat. Elfelejtette, hogy
maradt benn egy golyó, azt hitte, nincs megtöltve
a fegyver, és mikor meghúzta a ravaszt,
még csak meglepõdni se volt ideje.
- Az Úr kegyelmezzen - mondta a nõ.
- Ámen - tette hozzá Mahaffey. - Szörnyû
dolog, asszonyom, de nem öngyilkosság. A
férje soha nem akarta megölni magát.
Tragédia, borzalmas tragédia, de baleset
volt. - Vett egy mély levegõt. - Valószínûleg
el lesz egy ideig a purgatóriumban a viccéért,
de a pokol tüzét megússza, és
ez is valami, nem? Most pedig szeretném használni
a telefonját, asszonyom, be kell jelentkeznem.
- Ezért akartad tudni, hogy revolver volt-e vagy
automata - mondta Elaine. - Az egyiknek van tára,
a másiknak nincs.
- Egy automatának van. Egy revolvernek hengere
van.
- Ha revolvere lett volna, akkor játszhatott
volna orosz-rulettet. Ez az, amikor pörgeted a
hengert, nem?
- Én így tudom.
- Hogy is mûködik? Egy kivételével
minden hely üres? Vagy egyet kivéve mindegyikben
van töltény?
- Szerintem attól függ, milyen esélyeket
szeretnél.
Belegondolt, majd vállat vont. - Szerencsétlen
Brooklyn-iak - mondta. - Mahaffey miért kezdte
keresni a tárat?
- Valami bûzlött a dolog körül
- mondtam - és eszébe jutott egy eset,
ahol egy fickó lelõtte a haverját,
egy szerinte üres fegyverrel, mivel elõzõleg
kivette a tárat. Ezzel védték a
tárgyaláson a fazont, aki nem is került
sehová, de az ügy megmaradt Mahaffey agyában.
Amint közelebbrõl is megvizsgálta
a fegyvert, rájött, hogy hiányzik
a tár, innen meg már csak meg kellett
keresni.
- A halott férfi zsebében.
- Pontosan.
- Így megmentette James Conwayt az örök
rabságtól a pokolban - mondta Elaine.
- Nem mintha túl sokat számítana
itt Mahaffey, hm? Úgy értem, Isten úgyis
tudta, mit tesz vele, anélkül, hogy megtalált
volna egy tárat, nem?
- Ne engem kérdezz, drágám. Még
csak katolikus se vagyok.
- A goj az goj - mondta. - Neked tudnod
kéne ezeket a dolgokat. Na mindegy, értem
a lényeget. Isten vagy Conway szemében
már nem számít, de Mary Francesnek
nagyon is. Szent földbe temetheti el az urát,
és biztos lehet benne, hogy majd várni
fog rá, ha eljön az õ ideje is.
- Így van.
- Rémes sztori, nem? Úgy értem,
történetnek jó, de igazából
szörnyû, hogy valaki így haljon meg.
A felesége és a gyerekei szeme láttára.
- Borzasztó - értettem egyet.
- De van még valami. Vagy nem?
- Még valami?
- Gyerünk - mondta. - Valamit kihagytál.
- Túl jól ismersz.
- Az biztos is.
- Szóval, mit hagytam ki?
Belegondolt. - Egy pohár vizet - mondta.
- Hogyhogy?
- Kiküldte mindkettõtöket a szobából
- mondta, mielõtt megnézte, mi
van a tárral. Tehát Mahaffey egyes-egyedül
találta meg.
- A nõ magánkívül volt, Mahaffey
meg úgy gondolta, jót tenne neki egy kis
víz. Plusz a kölyköktõl sem
hallottunk egy hangot se, úgyhogy ésszerû
volt rájuk nézni.
- És neked vele kellett menned, nehogy eltévedjen
a hálószoba felé.
Bólintottam.
- Így volt kényelmes - feleltem -, szemtanú
nélkül megtalálni a tárat.
Elég ideje volt ahhoz, hogy felvegye a pisztolyt,
kiszedje a tárat, visszarakja a stukkert Conway
kezébe, a tárat pedig a zsebébe.
Így megvolt az aznapi jó cselekedet, öngyilkosságból
balesetet csinált. Istent nem csapja be vele,
de a lelkésznek így is több, mint
elég. Conwayt eltemethetik a szent földbe,
függetlenül attól, hogy a lelke hová
jut majd.
- Szerinted tényleg ezt tette?
- Könnyen meglehet. De tegyük fel, hogy te
vagy Mahaffey, megnézed a pisztolyt, a tár
benne van, és megteszed, amirõl most beszéltünk.
Állnál a kezedben a tárral, várva
az özvegyet és a társad, hogy elmondhasd,
mire jöttél rá?
- Miért ne? - kérdezte, majd válaszolt
is saját magának. - Nem, persze, hogy
nem - mondta. - Ha egy felfedezést akarok tenni,
ahhoz szemtanúk kellenek. Fogom a tárat,
kiveszem, bedugom a zsebébe, visszateszem a pisztolyt
a kezébe, aztán megvárom, míg
ti ketten visszajöttök. És akkor
támad a ragyogó ötletem, ellenõrizzük
a pisztolyt, látjuk, hogy hiányzik a tár,
és egyikünk megtalálja a fickó
zsebében, ahová egy perce rejtettem el.
- Sokkal meggyõzõbb, mintha elmondanád,
mit találtál, anélkül, hogy
bárki is látta volna.
- Másrészrõl - kezdte -, nem csinálhattam
volna ellenkezõleg? Mondjuk megnézem a
fegyvert, látom, hogy hiányzik a tár.
Miért ne várjam meg míg visszajöttök,
mielõtt egyáltalán elkezdem keresni
a tárat?
- Túl kíváncsi vagy.
- És nem várhatok egy percet? De mégis,
tegyük fel, hogy megtalálom a tárat
a zsebében. Miért vegyem ki?
- Hogy biztos legyél benne, mi is az.
- És miért ne tegyem vissza?
- Talán eszedbe jut, hogy bárki kételkedhet
a szavadban - jegyeztem meg. - Vagy talán, bárhol
is találta Mahaffey a tárat, a pisztolyban
vagy Conway zsebében, ahol szerinte volt, talán
vissza is rakta volna, ha lett volna elég ideje.
De visszaértünk, és ott találtuk,
a tárral a kezében.
- A zsebkendõjében, ahogy mondtad. Az
ujjlenyomatok miatt?
- Naná. Nem szerencsés már ott
levõ ujjlenyomatokat eltüntetni, vagy a
sajátjaidat ott hagyni. Nem mintha a laborban
foglalkoztak volna vele ennél az esetnél.
Manapság talán, de akkor, a nyolcvanas
évek elején? Amikor egy fazon lelövi
magát, szemtanúk elõtt?
Egy hosszú pillanatig Elaine csendben volt. Aztán
így szólt: - Szóval, mi történt?
- Mi történt?
- Ja, a legjobb tudomásod szerint. Mi történt
igazából?
- Nincs kizárva, hogy úgy történt,
ahogy Mahaffey rekonstruálta. Véletlen
baleset. Hülye baleset, de ettõl még
az.
- De?
- De Vince-nek vajból volt a szíve - mondtam.
- Egy lakás, tele szenteket ábrázoló
képekkel, rá kellett, hogy jöjjön,
a nõnek fontos, hogy a férjének
legyen esélye a mennyben. Ha ezt el tudná
intézni, nem kellene foglalkozni a valósággal,
objektíven.
- És nem zavarná, hogy ehhez babrálnia
kell a bizonyítékkal?
- Nem okozna neki álmatlan éjszakákat.
Mondjuk, Isten látja lelkem, én soha nem
tettem ilyesmit.
- Mindenki, akit lecsuktál, bûnös
volt.
- Valamiben - tettem hozzá. - A legjobb tudomásom
szerint válaszoljak? Nem lehet megmondani. Amint
Mahaffeynek beugrott a trükk, az egész jelenet
készen volt. Conway vagy kivette a tárat
és mi majd megtaláltuk volna, vagy nem,
és mi vettük volna ki neki, hogy aztán
találjuk meg.
- "A hölgy vagy a tigris". Bár
nem igazán, mert bárhogy is legyen, a
vége ugyanaz. A könyvekbe balesetként
került, mégha nem is az történt.
- Ez a lényeg - mondtam.
- Így végülis mindegy, hogy történt.
- Hát igen - kezdtem -, de mindig is reméltem,
hogy tényleg úgy történt,
ahogy Mahaffey elmondta.
- Mert nem akartál rosszat gondolni róla?
Nem, ez biztos nem talált. Már úgyis
mondtad, hogy biztos képes babrálni a
bizonyítékkal, és az nem zavart
sose. Feladom. Miért? Mert nem akartad, hogy
Mr. Conway a pokolra jusson?
- Sose találkoztam vele - mondtam -, és
látatlanban fölösleges lenne foglalkozni
azzal, hova kerül. De jobban örülnék,
ha a tár tényleg a zsebében lett
volna, ahogy Mahaffey állította, amiatt,
amit ez bizonyít.
- Azaz, hogy nem akarta megölni magát? De
azt hittem, az elõbb pont azt beszéltük,
hogy...
Megráztam a fejem. - Azaz, hogy nem a nõ
tette.
- Ki? A felesége?
- Aha. Hogy mit nem csinált? Megölte? Azt
hiszed, hogy õ ölte meg?
- Lehetséges.
- De lelõtte magát - mondta Elaine. -
Szemtanúk elõtt. Lemaradtam valamirõl?
- Majdnem biztos, hogy így történt
- mondtam -, de a nõ volt az egyik tanú,
és a gyerekek voltak még ott, akik ki
tudja, mit láttak, ha egyáltalán
láttak valamit. Mondjuk, hogy Conway ott ült
a kanapén, mind TV-t néztek, nem láttak
semmit, de mire a nõ befejezte a balhét,
már azt hitték, mégis.
- És sose mondták, mit láttak,
vagy mit nem láttak.
- Egy szót se szóltak, mert nem is kérdeztük
õket. Nézd, nem hiszem, hogy a nõ
volt. Eszembe se jutott, csak miután lezártuk
az ügyet, akkor meg már minek foglalkoztam
volna vele? Mégcsak nem is említettem
Vince-nek a dolgot.
- És ha mégis szóltál volna
neki?
- Azt mondta volna, hogy a nõ nem az a fajta,
és ez az igazság. De sose tudhatod. Ha
nem õ volt, Mahaffey csak megnyugtatta. Ha mégis,
akkor biztos elcsodálkozott, hogy került
a tár a revolver markolatából a
férje zsebébe.
- Rájöhetett, hogy Mahaffey tette oda.
- Aha. És huszonötezer oka lehetett, hogy
megköszönje neki.
- Hm?
- A biztosítás - mondtam.
- De azt mondtad, úgyis fizetnének.
- Dupla kártérítés - mondtam.
- A törvény értelmében fizettek
volna egy alapösszeget, de baleseti halál
esetén ez kétszeres pénz. Ez akkor
él, ha ez a dupla kártérítés-dolog
meg van határozva a kötvényben, és
nem tudom, ebben az esetben így volt-e vagy sem.
De az akkori kötvények, fõleg a viszonylag
kisebbek, rögzítettek ilyesmit. A vállalatok
szerették ezeket így meghatározni,
a kötvény-tulajok pedig általában
bele is mentek. Magasabb biztosítási részlet,
és kétszeres kifizetés? Miért
ne mentek volna bele?
Ezzel elvoltunk egy darabig. Aztán Elaine a jelenlegi
esetrõl kérdezett, ami elindította
az egész beszélgetést. A fegyver-dolog
csak úgy eszembe jutott, magyaráztam,
kíváncsiságból. Ha tényleg
automata volt a pisztoly, és a tár is
a fickó zsebében volt, nem pedig a fegyverben,
ahol az ember számított volna rá,
valamelyik zsaru mostanra biztos rájött
a megoldásra, az ügyet pedig könnyen
tisztázták.
- Ez aztán a sztori - mondta Elaine. - És
mikor is történt, harmincöt éve?
És még soha nem említetted?
- Sose jutott eszembe - mondtam -, nem egy olyan történet,
amit érdemes elmesélni. Mivel lezáratlan.
Nem fogjuk megtudni, mi történt valójában.
- Nem is baj - mondta. - Ettõl még jó
sztori.
Az inwoodi fazon, mint kiderült, egy .38-as revolvert
használt, és még aznap megtisztította
és betárazta. Kizárt, hogy baleset
volt.
És attól, hogy egyszer sem meséltem
el az esetet az évek alatt, ez nem jelenti azt,
hogy néha ne jutott volna eszembe. Vince Mahaffey
és én sose beszélgettünk róla
igazán,
de néha azt kívántam, bárcsak
mégis. Jó lett volna tudni, mi történt
valójában.
Tegyük fel, hogy lehetséges, bár
ebben nem vagyok biztos. Végül is kiküldött
a szobából, mielõtt bármit
is csinált volna. Eszerint nem akarta, hogy tudjam,
mi történt, szóval miért is
rohant volna utána hozzám elmondani? Fene
se tudja. És, ahogy teltek az évek, rájöttem,
jobb is így. Nem tudom megmondani miért,
de jobb.
Fordította:
R. G.
Copyright
© Lawrence Block, 2002
(az eredeti novella A
Moment of Wrong Thinking címen, az Enough
Rope c. kötetben jelent meg)
vissza
|