A fuvola gyűjtőfogalom is, jelölheti a fuvola hangszercsalád tagjait, sőt, még tágabb értelemben beletartozhat az emberi lélegzettel megszólaltatott ajaksípos hangszerek zöme, például a csőrös fuvolák - vagyis furulyafélék -, a sokféle peremfuvola, edényfuvola, orrfuvola stb.
Mint már említettük, a fuvola is a fafúvósok közé tartozik. Egyike a legrégebbi hangszereknek, alakja ősidőktől fogva a mai napig csak kevés változáson ment keresztül. Ám annál jobban tökéletesedett a századok folyamán minden tekintetben. Már a legrégebbi emlékekben is megtalálható, és különféle formákban, elhelyezkedésekben fordul elő: valahol az ajaktól lefelé tartva, máshol pedig harántékosan.
Feltalálására nézve megoszlik a zenetörténészek véleménye. A legtöbb ókori nép egyenesen az istenektől származtatta ezt a hangszert csodás hangja miatt. Valószínűleg az összes korabeli fuvolát az a pánsíp előzte meg, amelyet a görög mitológia Pánnak, az erdők és pásztorok istenének tulajdonít. A legenda szerint Pán ezzel a síppal szédítette az erdő állatait és a gyönyörű nimfákat. A különböző hosszúságú sípokból összetett pánsíp később jött használatba, létrehozva ezzel sokféle alakú és méretű fuvolát.
Legelőször a középkorban - a görög és római fuvolák mintájára - készítették el harántos alakban ezt a hangszert: mégpedig Németországban. Ez azt jelenti, hogy a fuvolát - szemben a furulyával vagy a korabeli egyenes fuvolákkal - a száj előtt keresztben tartja a játékos. Ezért eleinte, hogy megkülönböztessék az egyenes fuvolától, traverz-, azaz harántfuvolának is nevezték. A mai szimfonikus zenekarokban használt fuvola a XVIII. század közepén kezdett elterjedni. Mostani formáját a német származású Thomas Böhm alakította ki 1832-ben.
A fuvola - bár eleinte a többi fafúvóshoz hasonlóan fából készítették - ma már 65-70 cm hosszú, fémből készült hangszer. A mesterhangszerek gyakran valamilyen ezüstötvözetből, sőt színezüstből vagy színaranyból készülnek. Mély hangjai halkan szólalnak meg, középen kitűnő dallamjátszó hangszer, felső hangjai pedig áthatóak és fényesek. Ez a legfürgébbnek tartott fafúvós. Mélyebben megszólaló változata az altfuvola, de építenek egészen különleges hangeffektusokra képes, speciális, egészen mély hangú fuvolákat is. Ezek már olyan hosszú csőből készülnek, hogy meg kell őket hajlítani. A fuvola "kistestvére" a pikkoló. Az utóbbinak egészen éles, magas hangja van.
Ha valakinek az az álma, hogy egyszer zenekarban játszhasson, akkor érdemes fuvoláznia. Bár például a hegedűsök nagy számával ellentétben, egy zenekarban általában csak 1-3 fuvolista foglal helyet. De hát nem is ilyen alapon kell hangszert választani!
És hogy még egy kis kedvet csináljak ahhoz, hogy ezt a hangszert válaszd, megemlítek néhány páratlan tehetségű fuvolaművészt, akiknek esetleg a nyomdokaiba léphetsz, ha neked is legalább akkora a szorgalmad és a tehetséged. Hogy csak a magyar virtuózoknál maradjunk, a XIX. század második felében a számos művész közül leginkább Doppler Ferenc és Károly magasodott ki, akik sok éven át voltak a Magyar Nemzeti Színház operájának is díszei.
És ha már az operáknál tartunk, akkor meg kell jegyezni, hogy számos nagyszabású zeneműben játszik a fuvola fontos szerepet. Ilyen például Rossini Tell Vilmosa, Erkel Ferenc Hunyadi Lászlója, de akár Liszt Ferenc Szent Erzsébet oratóriuma is.
A fuvolában - a többi ajaksípos hangszerhez hasonlóan - a hangot eredményező rezgésfolyamat úgy jön létre, hogy egy szűk résen kiáramló levegő éles, ék alakú akadályba ütközik, és az akadálynak hol az egyik, hol a másik oldalán leválva légörvényeket kelt gyors egymásutánban. Az így keletkező rezgés, peremhang egy hozzá csatolt csőrezonátor, hangszertest megfelelő sajátrezgését gerjeszti, hallható zenei hangot létrehozva.
Míg például a furulya vagy az orgonában található ajaksípok fúvókája esetén a levegőáramot létrehozó, terelő légcsatorna a hangszer részét alkotja, addig a harántfuvola esetén ezt a szerepet a hangszerjátékos szájürege, az ajkaival képzett rés tölti be. Ez a levegőáram a hangszer fejrészén lévő kerek, ovális vagy néha lekerekített négyszög formájú nyílás gondosan kialakított peremének ütközve hoz létre hangokat. Ennek előnye az, hogy a zenész a hangkeltésnek több tényezőjét tudja befolyásolni, mint a mechanikusan terelt légáramot használó hangszerek esetén, ami pontosabb intonációt, árnyaltabb, változatosabb, kifejezőbb játékot tesz lehetővé.
A mai fuvola egy hengeres csőből áll, melynek egyik vége dugóval van lezárva. A zárt vége közelében helyezkedik el a fölfelé néző befúvónyílás, tehát a dugó ellenére a harántfuvola teste akusztikailag mindkét végén nyitott csőnek tekinthető. A fuvola készülhet a többi fafúvós hangszerhez hasonlóan paliszander- vagy grenadilfából, de leggyakrabban fémből, nikkelezett sárgarézből, nikkelezüstből; az igényes hangszerek anyaga ezüstötvözet, esetleg arany.
A hangszertest három részre szedhető, ezek a fej, a test és a láb.
A fejrészen van a befúvónyílás, illetve a cső végét lezáró dugó. Furata nem hengeres, hanem a dugó irányában enyhén, "parabolikusan" szűkül. A fejrész anyaga, belső kiképzése, a befúvónyílás mérete, formája alapvetően meghatározza a hangszer hangzását. A finomhangolás is a fejrésznek a testhez képest történő teleszkópszerű elmozdításával történhet. A testen találhatók a hanglyukak, a hanglyukak fedését biztosító mechanika, amit zárt vagy gyűrűs billentyűzet működtet. A lábrészen találhatók a hangszer legalsó hangjait képező hanglyukak, a hozzájuk tartozó mechanikával. A c-láb illetve a h-láb használatától függ az elérhető legmélyebb hang.
A többi fafúvós hangszerhez hasonlóan a fuvolán a különböző hangmagasságokat oly módon képezik, hogy a hanglyukak nyitásával-zárásával a testben rezonáló levegőoszlop hosszúságát módosítják, ami a fuvola - akusztikailag mindkét végén nyitottnak tekinthető - csöve esetén mindig nagyjából a megszólaló hang hullámhosszának fele. Átfúvással, tehát a megfúvás módjának megváltoztatásával a rezgő levegőoszlopot másféle, egy vagy két oktávval magasabb hangnak megfelelő rezgési módok felvételére lehet késztetni, ezzel tovább bővítve a hangkészletet. A fuvolán összesen három oktáv hangterjedelem érhető így el.
A fuvola a XVII. századtól a XIX. századig magányos hangszer volt, hangszercsaláddá bővülése csak a XVII. században és az előtt, valamint a XX. századtól mutatható ki. Jelenleg több, mint tucatnyi méretben építenek fuvolákat, de ezek közül a legtöbb igen ritka hangszer.
A fuvola hangszercsalád a nyugat-európai műzenéből elterjedt fuvola kisebb-nagyobb méretű és hangmagasságú változatainak összefoglaló neve. A jelenleg használatos fuvolafélék száma meghaladja a tucatot. Ezek csupán méretben térnek el egymástól, az oldalsó befúvás, a fuvola-fejrész, a Böhm-applikatúra és a fém (gyakran ezüst illetve arany) ötvözetből készült test mindegyikre egyformán jellemző.
Fuvola v. Flóta (ol. flauto, franc. és ang. flűte), egyike a legrégibb hangszereknek, melynek alakja ősidőktől fogva a mai napig csak kevés változáson ment keresztül. De annál nagyobb tökéletesítési fokokat mutat fel századokon keresztül beosztás, hosszuság, hangnyilás, ezek száma, elhelyezése és technikai kezelésére nézve. Már a legréibb emlékeken különféle formában fordul elő, hol az ajktól lefelé tartva, hol meg harántékosan. Feltalálására nézve is megoszlik a történetbuvárok nézete. Legtöbb ősvilági nép egyenesen az istenektől származtatja. Valószinüleg mindennemü F.-t az u. n. Pán-sip előzött meg, melyet a görög mitologia Pán az erdők és pásztorok istenének tulajdonít. A különböző hosszuságu sipokból összetett Pán-sip későbben különválva jött használatba, s igy termettek a sokféle alaku F.-k. A régi kulturnépek F.-i közül történelmileg a következők méltók az említésre, u. m.: a) az egyiptomi sip; b) az ugynevezett hakil, mely az ős zsidó népnél divatozott s szájtól szintén lefelé fordítva kezeltetett s hat fuvólyukkal volt ellátva; c) a calamus pastoralis, mely nagyon hasonlított a mai piccoló-hoz; d) a görög eredetü ossia tibia, mely szarvhoz hasonló alakkal birt. A keresztény korban, a görög és római fuvolák mintájára, e hangszer legelőször Németországban merült fel harántos alakban. Az előtt sokáig csak a lefelé tartott fuvola (Flű a bec) divatozott. A ma már széltében divatozó s elterjedt Böhm-féle rendszer szerint készült harántfuvola, mely az olaszoknál flauto traverso, a franciáknál flűte allemande, az angoloknál german flute, a németeknél Querflöte néven ismeretes, 14 fuvólyukkal van ellátva zárkákkal, miáltal az egész kromatika kihozható rajta. Legmélyebb hangja a kis nyolcadbeli H. vagy az egyvonásu C. s magasságban fel tud hágni a négyszer vonalzott C-ig is. A korábbi századokban mindenféle hosszuságban készítették, manapság legfőkép csak a fentjelzett s annak diminutivuma az egy nyolcaddal fölebb hangzó piccolo van használatban. Az orgona regiszterei közt a fuvoláéi nagy szerepet játszanak, amennyiben mindenféle hangszinezettel vannak kombinálva, rendesen 4 vagy 8 lábos dimenzióval, a 2 és 1 lábméretüek: svájci sip v. mezei fuvola nevet viselnek. Mint hangverseny-, mint virtuóz-hangszer ujabb időben szintén nagy jelentőségre emelkedett. E század második felében a számos fuvaolvirtuózok közt leginkább kimagasultak Doppler Ferenc és Károly, kik sok éven át voltak a magyar nemzeti szinház operájának is diszei. - Számos operában és nagyszabásu zeneműben a fuvola nagy szerepet játszik. Igy például: Rossini Tell Vilmosában, Erkel Hunyadyjában, Liszt F. Szent Erzsébet oratoriumában, Donizetti Lucia, Thomas Hamlet s Meyerbeer Hugenották operájában, stb.
