A reneszánsz fuvola hangszercsaládja
A fuvola hangszercsaládja a reneszánsz idején három tagból állt: a szoprán- más szóval diszkant, az alttenor és a basszus változatból. A XVI. század többi hangszeréhez képest egyik sem tartozott a népszerűek közé, bár ábrázolásokon rendszeresen feltűnnek, mint világi kamaraegyüttesek, egyházi műveket megszólaltató együttesek, illetve katonazenekarok tagjai. Tudomásunk szerint csak a negyedik reneszánsz hangszeregyüttes, a szabadtéri táncmulatságok és toronyzene együtteseinek sorából hiányzott.Mindhárom fuvola ambitusa kisebb volt a jelenlegi hangszerekénél, valamivel több, mint két oktávot tett ki. A diszkantfuvola a-hangolású volt (hangterjedelme a1-f3), az alttenor d-hangolású (d1-h2), a reneszánsz basszusfuvola pedig g-hangolással (g-e2) készült. Egy fadarabból faragták őket, csak a reneszánsz basszusfuvola készülhetett két darabból, fejből és a hat hanglyukkal ellátott testből.
A fuvolák ezen korai hangszercsaládjában két archaikus szabály is megtalálható, egyrészt a XV. század végén eltűnő háromszólamúság (a négyszólamú gondolkodással szemben), másrészt a kvintekre hangoló alapelv, ami később, a modern fuvola családjának kiépítésekor eltűnik, helyet adva az oktáv-féloktáv, azaz kvart-kvint rendszernek.
A reneszánsz fuvolák közül a legnépszerűbb az alttenor változat volt, s ez élt tovább a korszak után is. Használata folytonos mind a mai napig, bár hangfekvése idővel egy nagyszekunddal mélyebb lett, s így jött létre a ma is ismert, normál c-fuvola.
A modern fuvola hangszercsaládja
A jelenleg használatos hangszercsalád a XVIII. század második felétől alakult ki, fokozatosan, s összesen 13 tagból áll. A kialakulás nem volt folyamatos. A reneszánsz kort túlélt alttenor fuvola mellett fokozatosan jelentek meg a kisebb-nagyobb fuvolaváltozatok. A hangszercsalád felépítésében szabályosnak mondható, s különösen az elmúlt évtizedekben megjelent mély hangszerek esetében logikus rendet követ, ahogyan a hangszerek egymás után következnek.A normál fuvola c-re hangolt, nem transzponáló hangszer, családjában a fél-oktávnyi távolságra lévő hangszerek g-re hangoltak. Ez alól a C/G hangolási rend alól kivételt képeznek a fúvószenekari praktikum hatására megjelenő B- és Esz- hangolású pikolók és fuvolák, az ezeken kívüli ritka fúvószenekari változatok, valamint a szintén ritka fuvola'damore.
Muzsikálás közben a fuvolákat a pikolótól basszusfuvoláig készült méretekben kézben tartják, a kontraaltfuvolát és az ettől mélyebb fuvolaváltozatokat letámasztják a földre.
Neve ma: piccolo, vagy pikoló, szabályosan sopranino-fuvolának is nevezhetnénk. A barokk korban egyszerűbb, a fuvola felső oktávjának magasságában szóló változatát harántsípnak mondták. A gáláns stílus korában neve: piffero. Ma a pikoló nem ritka, a zenekarokban gyakran alkalmazzák. Apró hangszer, olykor találkozhatunk nem fémből készült példányaival is (ezek anyaga leggyakrabban ébenfa, de a billentyűk ebben az esetben is fémből vannak). Hangolása egy oktávval magasabb a normál fuvolánál, de hangterjedelme valamivel kisebb annál, nem teljes három oktáv: c2-b4. Készülnek változatai c-billentyű nélkül, ezeken a legmélyebb hang a d2 illetve a desz2. A pikoló születése 1735-re datálható, ez évben Michel Corrette arról tudósít, hogy Párizsban a szokásosnál egy oktávval magasabban megszólaló fuvolákat is készítenek. A XVIII. század derekán bukkan fel a zeneirodalomban, első alkalmazásai: Michael Haydn: 19. C-dúr szimfónia, és Gluck: A mekkai zarándok (1764). További híres korai szereplése Beethoven 5. szimfóniájának zárótételében található. Ettől kezdve a pikoló gyors népszerűséget szerzett magának, mert a zeneszerzők felismerték igen éles és magas hangjának előnyeit: alkalmas a fuvola szólam oktávval magasabb hangsúlyozására, a különösen hangos zenekari részeknél az átütő hatást erősíti. Harsánysága miatt egy zenekaron belül csak ritkán alkalmaznak többet belőle. Ezen ritka példák közül való Weber: A bűvös vadász első felvonásában a bordal pikolóduettje (1821). A pikolón a fuvolához képest jónéhány évtizeddel később, csak a XX. századtól terjedt el a Böhm-rendszerű billentyűzet.
A piccolo vagy pikoló, fúvós hangszer, más nevén kisfuvola vagy ottavino az aerofon hangszerek családjába tartozik, nevét az olasz piccolo (kicsi) szóról kapta. Ajaksípos instrumentum, a fuvola kicsinyített mása.
Hasonlóan a fuvolákhoz a fafúvósok közé tartozik. Egyike a legrégebbi hangszereknek, alakja ősidőktől fogva a mai napig csak kevés változáson ment keresztül. Ám annál jobban tökéletesedett a századok folyamán minden tekintetben. Első említése 1735-ből datálódik, Michel Corrette tudósít arról, hogy Párizsban a szokásosnál egy oktávval magasabban megszólaló fuvolákat is készítenek. A XVIII. század derekán bukkan fel a zeneirodalomban, első alkalmazásai: Michael Haydn: 19. C-dúr szimfónia, és Gluck: A mekkai zarándok (1764). További híres korai szereplése Beethoven 5. szimfóniájának zárótételében található. Ettől kezdve a piccolo gyors népszerűséget szerzett magának, mert a zeneszerzők felismerték igen éles és magas hangjának előnyeit: alkalmas a fuvola szólam oktávval magasabb hangsúlyozására, a különösen hangos zenekari részeknél az átütő hatást erősíti. Eredetileg katonazenekarokban használták, onnan került át a XVIII. század végén a szimfonikus zenekarokba. Mostani formáját a német származású Theobald Böhm alakította ki 1832-ben.
Feltalálásával kapcsolatban megoszlik a zenetörténészek véleménye. A legtöbb ókori nép egyenesen az istenektől származtatta ezt a hangszert csodás hangja miatt. Valószínűleg az összes korabeli fuvolát az a pánsíp előzte meg, amelyet a görög mitológia Pánnak, az erdők és pásztorok istenének tulajdonít.
A legenda szerint Pán ezzel a síppal szédítette az erdő állatait és a gyönyörű nimfákat. A különböző hosszúságú sípokból összetett pánsíp később jött használatba, létrehozva ezzel sokféle alakú és méretű fuvolát.
A piccolo apró hangszer, ritkán találkozhatunk nem fémből készült példányaival is (ezek anyaga leggyakrabban ébenfa, de a billentyűk ebben az esetben is fémből vannak). Hangolása egy oktávval magasabb a normál fuvolánál, de hangterjedelme valamivel kisebb annál (nem teljes három oktáv). Készülnek változatai c-billentyű nélkül, ezeken a legmélyebb hang a d2 illetve a desz2. A piccolo hangterjedelme c2-b4. Harsánysága miatt ritkán alkalmaznak többet belőle egy zenekarban. Ezen ritka példák közül való Weber: Bűvös vadász című operájában a bordal pikolóduettje (1820). A pikolón jó néhány évtizeddel később, csak a XX. századtól terjedt el a Böhm-rendszerű billentyűzet.
A normál pikoló fúvószenekari párja, annak hangterjedelmétől egy nagyszekunddal mélyebben szólal meg.
A fúvószenekarokra komponált művek jellemzően 2 ill. 3 bé előjegyzésben vannak, mert a fúvósok közt sok az ilyen előjegyzésre transzponáló hangszer (trombita, harsona, tuba, klarinét, szaxofon). A b-pikolót erre a gyakorlatra válaszul alkották meg az esz-fuvolával együtt, hogy a fúvószenekari darabok kevesebb előjegyzéssel, vagy előjegyzés nélkül, tehát mindenképp egyszerűbben lejátszhatók legyenek rajta.
The treble flute is a member of the flute family. It is in the key of G, pitched a fifth above the concert flute. The instrument is rare today, only occasionally found in flute choirs or private collections.
A limited number of manufacturers produce G treble flute, including Myall-Allen and Flutemakers Guild. The flutes have many of the same options as their larger C flute cousins, including sterling silver bodies, trill keys, and soldered keys.
Since the demise of the Renaissance flute consorts, the use of this treble flute in G seems to have all but disappeared. Only in the flute bands of Northern Ireland and Scotland that have converted from the traditional "simple system" flutes to Boehm system silver flutes, do we see extensive use of the treble flutes in G. Current instrumentation of one of these ensembles typically would be: 1 piccolo in C, Solo treble flute in G, 1st, 2nd and 3rd treble flutes in G, Solo flute in C, 1st and 2nd flutes in C, 1st and 2nd alto flutes in G, bass flutes in C, (and contrabass flutes in C), 4 percussion.
Más néven G-fuvolának mondják, a barokkban kvartfuvolának hívták, hiszen a normál fuvolának akkor még d-hangolása volt, s a szopránfuvola ehhez képest kvarttal volt magasabb. A mai, hagyományos fuvolához képest fekvése egy kvinttel magasabb, hangterjedelme három oktáv (asz1-asz4). Ritka hangszer, jobbára fuvolaegyüttesekben találjuk meg. Elődje a-hangolással és diszkantfuvola névvel tagja volt a reneszánsz fuvolacsaládnak, majd jelentőségét fokozatosan elveszítette, s hangolása egy nagyszekunddal süllyedt a jelenlegi g-hangolásra. Példa barokk-kori alkalmazására Telemann: Don Quichott der Löwen-Ritter c. serenatája 1761-ből.
A few American publications for flute choir currently include a part for E? (soprano) flute, an instrument pitched a minor third higher than the standard C flute and is rather rarely found at present. In these publications, an alternative part is provided either for the C Flute or for the piccolo. With the substitution of one of these more commonly found instruments, however the distinctive colour of a treble flute sound is missing.
Hívják még szopránfuvolának, vagy esz-szopránfuvolának egyaránt. A normál fuvola fúvószenekari párja, annak hangterjedelmétől egy kisterccel magasabban szólal meg.
A fúvószenekarokra komponált művek jellemzően 2 ill. 3 bé előjegyzésben vannak, mert a fúvósok közt sok az ilyen előjegyzésre transzponáló hangszer (trombita, harsona, tuba, klarinét, szaxofon). Az esz-fuvolát erre a gyakorlatra válaszul alkották meg a b-pikolóval együtt, hogy a fúvószenekari darabok kevesebb előjegyzéssel, vagy előjegyzés nélkül, tehát mindenképp egyszerűbben lejátszhatók legyenek rajta.
A fuvola a széltében leggyakrabban alkalmazott, legismertebb tagja a családnak. Mondják harántfuvolának is. Minthogy egy oktávval magasabban szólal meg a basszusfuvolánál, s egy kvinttel mélyebben a szopránfuvolánál, elvileg altfuvolának lenne logikus hívni, de az altfuvola elnevezést mégsem erre a hangszerre használjuk. Hangterjedelme c1-c4, szólamát transzponálatlanul jegyzik le. A mélyebb regiszterben vibrátókban gazdag, éneklő, a felső oktávjában átható, csengő hangszínű fuvola a szimfonikus zenekar szoprán szólamának egyik legfontosabb képviselője. A reneszánsz fuvolák közül a XVII. század közepére leginkább ez, az alttenor változat maradt talpon. Eredetileg d-hangolású hangszer volt, s csak a XVIII. században tértek át fokozatosan a mélyebb c-hangolásra. A jelenleg is használatos Böhm-fuvola a XIX. század derekán alakult ki, a legfelső oktáv ekkortól vált teljes értékűvé a fuvola hangterjedelem-kihasználtsága szempontjából. A fuvola sokoldalú, virtuóz szólóhangszer, ambitusa nagy, és a játékos igen fürge ritmusképletek megszólaltatására is képes. A fuvola több évszázada visz pótolhatatlan szerepet kamaraegyüttesekben, nagyzenekarokban, sőt a népzenében is. Irodalma szólóhelyzetben is hatalmas, hangszeregyüttesek tagjaként pedig szinte fölmérhetetlen.
Rövid életű hangszerváltozat volt a későbarokk és a bécsi klasszika korában. A normál hangszerhez képest kis terccel mélyített változat d'amore jelzővel való ellátása az oboa és a klarinét esetében is megtörtént. A fuvola d'amore hangterjedelme a-a3 (eleinte h-h3). Előfordultak asz- és b-hangolású hangszerek is. Hangja erősebb, teltebb a normál fuvolánál [2]. Eredeti formájában, mint a többi XVIII. századi fuvolán, ezen sem találunk még billentyűzetet, és a befúvás is közvetlenül a hangszer testébe fúrt lyukra történik. Ma már ebből is gyártanak Böhm-applikatúrával ellátott változatot, amit első pillantásra nehéz a hagyományos fuvolától megkülönböztetni; hossza kb. 810 mm. Ritka hangszer. Alkalmazása elsősorban a XVIII. század zenéjére jellemző (pl.: Georg Philipp Telemann: A-dúr fuvola d'amoreverseny), de előírja Giuseppe Verdi: Aida című operájának utolsó jelenetében a Danza Sacra (Szent Tánc) hangszerelésében is.
Egyre szélesebb ismertségnek örvendő változata a normál zenekari fuvolának. Minthogy a basszusfuvolánál tiszta kvinttel magasabban, s a szopránfuvolánál egy oktávval mélyebben szól, logikusan a tenorfuvola elnevezés illene rá. Ugyanezen hangolással a reneszánszban basszusfuvola néven használtak egy fuvolaváltozatot. A basszusfuvola elnevezés bizonyos angol nyelvű szakirodalmi hivatkozásokban ma is megtalálható. Ez a fuvolaféle a legmélyebb egyenes fuvolaváltozat, bár olykor készítenek már visszahajlított fejrészű hangszereket is, hogy a súlypont a játékoshoz közelebb kerüljön, és a hangszer megtartása könnyebb legyen. Az altfuvola hangterjedelme g-g3, ami pontosan a hegedű hangterjdelemével egyenlő. Megjelenéséről keveset tudunk. A XIX. század első harmadában már biztosan ismert volt, de az első szimfonikus zenekari alkalmazása csak 1912-ben történt meg, Ravel részéről, aki a Daphnis és Chloé-ban írta elő. Szerepel még Stravinsky: Sacre du Printemps (Tavaszi Áldozat) (1913), Hans Pfitzner: Palestrina (1917) és Gustav Holst: Planets (1917) darabjában. Lágy tónusa miatt egyre gyakrabban alkalmazzák jazz-zenekarokban, valamint filmzenékben (például A Gyűrűk Ura c. filmtrilógiában).
A basszusfuvola pontosan a fuvola duplája hosszúságban (146 cm), s ezért hangmagassága pont egy oktávval az alatt helyezkedik el c-c3. Szólamának lejegyzése megegyezik a normál fuvoláéval, de megszülető hangok egy oktávval mélyebbek amazénál. A basszusfuvola hangterjedelme pontosan a brácsa hangterjedelmével egyenlő. A basszusfuvolát mindig egyszer hajlított alakban készítik, ami szabályos J-formájával könnyen felismerhető. A basszusfuvola puha hangját [3] más, hasonló hangfekvésű fafúvósok könnyűszerrel elnyomják, ezért használata korlátozott. Észrevétlenül jelent meg a XIX. század végén a hangszerek között, első használata Friedrich Klose: Das Leben ein Traum (1896). Ma már gyakran alkalmazzák modern komolyzenei és filmzenei szerepekben. Fontos megemlíteni jellegzetesen megcsavart fejrészű változatát, az albisifonót, amit 1910-ben konstruált Abelardo Albisi, s amit Arthur Bliss alkalmazott Conversations c. művében.
Olykor mondják még G-kontrabasszusfuvolának, vagy G-basszusfuvolának. Csövének kétszeres hajlítása apró háromszöget zár be, s a hangszer a földre egy kiengedhető lábacskával támaszkodik. Játék közben a kontraaltfuvola billentyűkkel ellátott hosszú csőszakasza nem vízszintes (mint az eddig felsorolt fuvolaváltozatok esetében), s nem függőleges (mint az ezután következőknél), hanem ferdén fut lefelé. A kontraaltfuvola hangterjedelme G-g2. Építenek kontraaltfuvolákat f-hangolással is, ezek hangterjedelme egy nagyszekunddal mélyebb. A kontraaltfuvola hangszínére a különös bársonyosság és erő jellemző, fuvolazenekarok gyakran alkalmazzák basszushangszerként. Ritka hangszer, önálló irodalma csekély, általában fuvolaegyüttesekre készített átiratok tenor- ill. basszusszólamait viszi.
Másnéven oktobasszus fuvola. Hangterjedelme C-a1, ez pontosan a cselló hangfekvésének felel meg. A hangszert általában hosszúkás, kétszer hajlított változatban készítik, amit magassága miatt állva, vagy magas széken ülve szólaltat meg a zenész. Ezeknél a modelleknél a cső kétszer hajlított, a hangszer hosszú, billentyűkkel ellátott szakasza használat közben csaknem függőlegesen áll. Létezik egy háromszorosan meghajlított, alacsonyabb formája is, ezen hagyományos széken ülve is lehet játszani. Nagy levegőigényű hangszer, szólamában fontos, hogy a komponista kellő gyakorisággal szünethez juttassa a fuvolistát. A kontrabasszusfuvola hangja erős, különösen a mélyebb régiókban. A felső oktávban veszít átütő erejéből és lírai lesz [4]. A kontrabasszusfuvola napjainkban erősen terjed, s bár még mindig ritka jelenség, ez a leggyakoribb basszusfuvolánál mélyebb fuvola. Számos zeneszerző alkalmazza egyedi, fagotthoz hasonló, de annál zúgóbb, éteri hangja miatt (pl.: Matthias Ziegler, Ned McGovan, Vinny Golia stb.).
Feltűnhet szubkontraaltfuvola, vagy dupla-kontraaltfuvola, esetleg oktokontraaltfuvola néven is. Magas, nyúlánk hangszer, szemből nézve játék közben teste függőleges. Hangterjedelme G1-e1). Hangszíne sötét és nemes, basszusszólókra, különleges hatások keltésére kiválóan alkalmas. Nagyon ritka hangszer, alkalmazása szinte kivétel nélkül csak fuvolazenekarokban történik.
Hívják még szubkontrabasszusfuvolának, illetve dupla-kontrabasszus fuvolának. Hangmagassága a normál fuvoláéhoz képest pontosan három oktávval mélyebb (C1-g). Legalsó hangja 30 Hz-en szólal meg, ez egy kis terccel mélyebb, mint a nagybőgő legmélyebb húrja. A hangszer súlya 15 kg, magassága meghaladja a 230 centimétert, csövének hossza 512 centiméter. A Kotato&Fukushima cég által gyártott példányok eladási ára 38000 dollár volt. A fuvolák közül kizárólag ezen találunk három hajlítást, ezért könnyen felismerhető [5]. Az oktokontrabasszusfuvola igen kis példányszámban létező hangszer, bár olcsóbb, tehát nem fémből, hanem PVC-ből készült példányai terjedőben vannak a fuvolazenekarokban. Megszólaltatása nehéz, sok levegőt igényel. Rendkívüli, sejtelmes, mégis erős, dörmögő hangját [6] különleges hatások keltésére használják. Irodalma csekély, Adam Gilberti írt rá szólót a 'Teremtés Könyve 1,1' c. zenekari művében.
A hiperbasszusfuvola egyetlen példányban épült hangszer, megalkotója Francesco Romei, tulajdonosa és zenésze Roberto Fabbriciani. A hangszer legmélyebb hangjai már az emberi fül számára érzékelhető tartományon kívül esnek, a legmélyebb hangja a szubkontra C (C2 hang) 16 Hz-en zeng. Hangterjedelme kisebb a többi fuvoláénál. A hiperbasszusfuvola hatalmas szerkezet, csövének hossza 8 méter, anyaga fa és műanyag. Ellentétben a többi fuvolával, nem billentyűzettel, hanem tenyérrel kell lefogni hatalmas lukait. A különleges hangszerre írt művek Alessandro Gregotól: Az emlékezet ellenállása (2001) és Nicola Sani: Tűzzel (2002), s végül Fabricciani: Eltűnő gleccserek c. önálló lemeze (2005).
Ritka fúvószenekari változatok
A XIX. században kialakuló fúvószenekari művek (Harmoniemusik) szinte kivétel nélkül 2- ill. 3 bé előjegyzésben íródtak (B-dúrban, g-mollban, Esz-dúrban, illetve c-mollban). Ezen előjegyzések könnyebb lejátszására a 19. században sok - általában "bés irányban" - transzponáló fuvolát készítettek. Ezeken a katonafuvoláknak is nevezett hangszereken soha nem alkalmaztak Böhm-applikatúrát. Ezek közül a fúvószenekari fuvolák közül a legismertebb a B-pikoló, és az Esz-fuvola, amint fentebb láttuk. Ritkább változatok az:
* F-pikoló (tiszta kvarttal a normál pikoló hangterjedelme fölött van hangterjedelme, 1b-be transzponál. Ez a legkisebb méretű fuvolaféle.)
* Esz-pikoló (kis terccel a pikoló felett szól, 3b-be transzponál.)
* Desz-pikoló (kisszekunddal a pikoló felett húzódik hangterjedelme, 5b-be transzponál)
* Asz-fuvola (kisszekunddal a szopránfuvola fölött helyezkedik el a hangfekvése, 4b-be transzponá)
* F-fuvola (nagyszekunddal a szopránfuvola alatt szól, 1b-be transzponál)
* Desz-fuvola (kisszekunddal a normál fuvola felett szól, 5b-be transzponál)
* B-fuvola (a fuvola d'amore felett egy szekunddal szól, 2b-be transzponálő hangszer)
* F-altfuvola (az altfuvolánál nagyszekunddal mélyebb hangszer, 1b-be transzponál)
* Esz-basszusfuvola (a basszusfuvola fölött kisterccel szólal meg, 3b-be transzponál)
Zavar az elnevezések körül
Amint látható, a fuvola hangszercsalád tagjainak elnevezései még nem teljesen tisztultak le. A basszusfuvolától mélyebb változatok csupán néhány éve léteznek, kevés cég gyártja őket, s ezek saját belátásuk szerint írják le hangszereiket. Az elkövetkező évtizedekben várható a nagy méretű fuvolák elnevezésének véglegesedése. A fuvola hangszercsaládban nincs tenor- elnevezésű hangszer, ez a klarinét hangszercsaládból átvett analógia.
