Hírek

Visszatekintő (12 órás OB, Felsőörs 50 és Via Dolorosa 75 km)

Úgy tűnik, kissé elhanyagoltam az oldalam szerkesztését, karbantartását. Próbálom pótolni most mindazt, amit az elmúlt negyed évben nem tettem meg. A hanyagság oka a tanulásban, munkahelyi teendők összezsúfolódásában keresendő. Sikeres OKJ-s atlétika edzői vizsgát tettem a TF-en, s bár még csak az írásbeli eredményét közölték, a szóbeli eredménye nincs meg, azért a siker biztosra vehető, hiszen minden tételt úgy elmondtam, hogy legalább 4-es meglesz.

Kezdjük a 12 órás OB-vel a visszaemlékezések sorát. Nagy reményekkel érkeztem, hogy végre meglehet az a 120 km-es határ. amit szeretnék elérni. Titkon többet is reméltem, de az időjárás és a kicsit gyors kezdés nem engedték álmaim megvalósulását. Nagyon jól ment az eleje. Sokáig a Viking SE másik két tagjával, Istvánnal és Plékóval futottam. 25-30 kili környékén váltunk szét. Próbáltam úgy futni, hogy minél nagyobb előnyt szerezzek (önmagamhoz képest) mire megjön a meleg. A meleg meg is jött, de a szerzett előny kevésnek bizonyult, és hamarosan kiderült, nem az a nap futás szempontjából nem az én napom volt. Az erős kezdést enyhe, majd egyre erősebb combfájdalomban éreztem, és nem ment a futás úgy, ahogy kellett volna. Az utolsó órában erőre kaptam, sőt: az utolsó kör lett számomra a verseny leggyorsabb köre. Ez az egyetlen pozitívum, amit a versenyzésemmel kapcsolatban el lehet mondani. A 111 km-es eredményem eddigi leggyengébb 12 órás teljesítménye.

Ősszel néhány teljesítménytúrát néztem ki magamnak. Az első a Felsőörs 50 volt. Hazai pálya gondolhatnám, ennek értelmében a leggyorsabb teljesítmény az enyém lett. Persze az, hogy összességében egy órát rossz úton futottam (volt egy 3 km-es eltévedésem is, ami megduplázódott, hiszen vissza is kellett menni) nem tartozik nagy büszkeségeim közé. A lényeg azonban az, hogy az 50 km-t (nekem ez 60 lett) 7 óra 15 perc alatt teljesítettem. A tt egyébként nagyon szép helyen ment, 8 kilátót is érintettünk, mindegyikre felmásztam, és futás mellett a tájban is gyönyörködtem. A szintemelkedés 1400 méter körüli volt. Verseny közben egy iszonyat nagy esés tarkította futásomat. Esés közben rátenyereltem egy nagy kőre, egyből be is dagadt a hüvelykujjam környéke, nem is bírtam fogni vele. Ekkor még 25-30 km volt hátra, de nem adtam fel a versenyt, hiszen a kezem fájdalmától a lábam még tudott futni. Szerencsére csak izomzúzódás volt az egészből, és egy hét múlva nem is emlékeztem már a fájdalomra.

Őszi fő versenyem a Via Dolorosa 75 km-es terepfutás volt, a Mátrában. Abasárról indult és oda is érkezett a mezőny. A 75 km-es távon kevesen indultunk. Még nincs hivatalos eredmény a neten, de szerintem max. 20-25 résztvevő lehetett. Reggel 8-kor indult útjára a mezőny, mi 7.55-re értünk Abasárra. Gyors nevezés, aztán már szólt is a rajtindító jelszava, mert a rajtpisztolynak kiszemelt duda befagyott. Igen, nagyon hideg reggel köszöntötte a futni és túrázni vágyókat.

Csodaszép tájakon haladtunk, és az első ellenőrzőponthoz érkezéskor harmadik helyen álltam. Legalábbis azt hittem, de kiderült, az előttem lévők az 50-es távot választották, így a 75-ös mezőnyt én vezettem. Meglepődtem ezen, és elkezdtem nagy álmokat megfogalmazni. Kicsit erősebb tempót kezdtem diktálni, hogy minél nagyobb előnyre tegyek szert. Ezúttal a többiekkel szemben kellett az előny. Úgy gondoltam, hogy ha a Kékes előtt benne leszek az első 3-ban, akkor meglesz az érem. A Kékesre úgyse fut senki, onnan meg már csak 12 km a cél.

Szépen jöttek a következő ellenőrzőpontok, és azért rimánkodtam magamban, hogy ne legyen nagy eltévedésem az ismeretlen terepen. A harmadik pontnál következett be az első eltévedésem. Az itiner szerint lefelé kellett tovább folytatni az utamat a zöld jelzésen. Ez érthető is lett volna, ha nem két felfelé irányuló út kereszteződésénél álltam volna. Kérdeztem a pontőrt, merre tovább, meglepetésemre nem válaszolt. Gyorsan döntöttem, és 400 méter megtétele után rájöttem, rossz utat választottam. Egy 50-es távon futót meg is kérdeztem, és mondta, hogy bizony rossz irányba indultam, forduljak vissza. 800 méterrel többet tettem már meg a többieknél. Még jobban belehúztam, hogy utolérjem azt, aki lehagyhatott (nem tudtam, volt-e ilyen, de azért sejtettem), és az erősebb tempó egy újabb hibázásra adott okot: újabb 300 méter pluszban, így már 1 km volt a hátrányom elsősorban önmagammal szemben, a többieket nem tudtam, hol járnak.

Lelkileg megviselt a dolog, és Domoszló után sokszor belesétáltam a kanyargós út emelkedő részeibe. Sok helyen nem volt egyértelmű ezen a szakaszon az út, bár ezt jelezte az itiner is. 150-200 métert itt is elkavartam, ráadásul elindultam egy úton, ahonnan 400 méter után visszafordultam, és mint utóbb kiderült, ugyanoda jutottam volna ki, bár nem teljesen a verseny útvonalát követtem volna. A helyi futók ezt az egyszerűbb útvonalat választották, és utol is értek (ketten). Mint kiderült, ekkor velük együtt a negyedik-hatodik helyen álltunk. Ekkor ismét magamhoz tértem, és próbáltam nagyobb tempót diktálni, beleerősíteni, az emelkedőket is végig megfutni. Le is hagytam a két helybeli futót, majd másokat is, így a második helyre feljöttem. Ez egészen Parádsasvárig tartott. Az itiner szerint a sárga jelet követve kellett lemenni a főútig. Én ezt meg is tettem, de a sárga jelen ismét rossz irányba indultam el, és 2 km-es kitérőt tettem (Parádóhuta – Parádsasvár útvonal helyett Parádóhuta-Parád-Parádsasvár volt ez én utam). A 2-2,5 km-es kitérő előnye az volt, hogy én végig aszfalton mentem, gyorsabban mint a többiek a földúton, az erdőben. A főúton találkoztam a pontőrrel, aki elhagyta a helyét, mert be kellett segítenie egy másik ponton, és alá is írta a papíromat. Ez nagyon jól jött nekem, hiszen így 600 métert visszakaptam a sorstól, ugyanis a parádsasvári ponttól visszafelé kellett tovább indulni (300 métert), és ezt az utat én feleslegesen nem tettem meg.

A rossz dolog az volt, hogy a helybeli két futót itt értem ismét utol, és ez volt a Kékestető megmászásának 9 km-es szakasza. 9 km alatt 700 méter szintemelkedés. Próbáltam előnyt szerezni velük szemben, de ez az előny 100 méternél nem volt több ezen a kemény, nagyon emelkedős, kidőlt fákkal nehezített szakaszon. A Kékesre érve (már másodszor futottam fel rá, mindkétszer terepen) lefényképezkedtem az ország tetejét jelző kővel, sms-ben elküldtem Gyöngyinek, és ekkor le is előztek, visszaestem a negyedik helyre. Az az igazság, hogy elkezdett görcsölni a lábam, miközben felfelé másztunk a meredeken, és ez meg is pecsételte a gyors haladást. Innen már csak 10-12 km volt Abasár, és erőm fogytán nem tudtam úgy haladni, hogy utolérjem az előttem futókat. Ráadásul itt végig lefelé haladtunk, ami nekem sohase ment olyan jól, mint másoknak.

Abasárra érkezve Gyöngyi várt rám, aki amíg én futottam, a demjéni forró vízben és gőzkabinban próbálta kúrálni arcüreggyulladását. Az eredmény: 9 óra 5 perc futás, negyedik hely. Összességében elégedett vagyok, bár 10 perccel jobb eredmény egy ezüstérmet jelentett volna. Majd jövőre!

Egyre jobban tetszenek egyébként ezek a hegyi versenyek, tt-k. Novemberben részt veszek majd a Cserhát 50-en is, ami félig-meddig szintén hazai pályának számít, bár az csak egy tt lesz, és nem futóverseny.

A versenyről készült képeket itt tekintheted meg: Galéria.

UB 2011

Nagyon gyorsan eltelt egy év az előző UB óta, szinte elrepült a sok edzés, a sok lefutott km. A felkészülésem szerintem jól sikerült, bár az utolsó egy-másfél hónap a sok munkahelyi és egyéb teendők miatt kurtára sikerült. Összességében jó előjelekkel érkeztem a versenyre, és csak az szólt ellenem, hogy a verseny előtti két hétben érettségiztettem, és reggeltől estig a suliban voltam. Fizikailag nem voltam fáradt, de fejben lehettem volna sokkal kipihentebb is…

A verseny előtti pénteken utaztunk le Almádiba, ahol Marcsi, a kísérőm már várt rám. Gyorsan bekevertem a másnapi frissítő folyadékaimat, és mentünk is Tihanyba, hogy átvegyük a rajtszámainkat és leadjuk a frissítőket. Eleve azzal kezdtük, hogy nem találtunk a versenyközponthoz, de aztán hamar észrevettük, hogy a tó másik felénél vagyunk. Gyorsan átmentünk a jó oldalra, rajtszámátvétel, kézfogás ismerősökkel, majd tésztaparty. A múlt évi finom túrós csusza várt ránk, egy jó korsó sörrel. Gyorsan elfogyasztottuk, és közben sikerült Szabó Sanyit is levadászni. Szokásához híven itt is volt, ott is volt, beszélgetett mindenkivel, majd amikor mondtuk, hogy indulunk, röpke 10 perc alatt össze is szedte magát.

Közben én leadtam a frissítőimet. Nem volt könnyű így előre megtervezni, hogy mit hova adok le, de azért sikerült valami stratégiát felállítanom. Boglárra, Földvárra és Siófokra küldtem teát és izoitalt. Hazamentünk Almádiba, ahol gyorsan bepakoltunk Marcsi feneketlen biciklis táskájába. Befért minden, az italoktól kezdve a csereruhákon át a tábori gázrezsóig. Beszélgettünk, befaltunk egy újabb adag tésztát (saját készítésű, cukkinis-brokkolis-tejszínes penne), majd nyugovóra tértünk. Mire elaludtunk, már közelebb voltunk a 11 órához, mint a 10-hez, másnap pedig korán kellett kelni, hiszen 6-kor volt a rajt.

Nem voltam álmos, amikor felébredtem, de az izgatottságom azért megvolt. Ismét útnak indulok, hogy bebizonyítsam a nagy tónak, mennyire rátermett balatoni gyerek vagyok. Gyorsan útra készen álltunk, és időben indultunk Tihany felé. Kísérőm, Marcsi vonattal előrement Aszófőig, mi kocsival indultunk Tihanyba. A rajtnál még a szokásos wc, neogranormonos ápolás, barátokkal való kézfogás rituálé kombináción túlestem, és hirtelen arra eszméltem, hogy már úton is vagyok a 212 km-es körversenyen.

Szép idő volt, legalábbis futó szemszögből ideális. Azt terveztem, hopgy 6 perces km-eket futok, legalábbis ezt próbálom tartani ameddig csak tudom. Aszófőnél Marcsi várt Gyöngyiékkel, és nagyon örültem, hogy sikerült zökkenőmentesen megérkeznie. Kellemetlen lett volna, ha nem tud csatlakozni hozzám.

Elindultunk, beszélgettünk, Marcsi pedig folyamatossan adagolta a frissítő cuccokat: sós perecet (anyu sütötte), izo-italt (én kevertem), müzliszeletet (Gyöngyi vette), egyéb dolgokat, éppen mire volt szükségem. A frissítő asztaloknál mindig ettem gyümölcsöt (főleg almát és banánt, néha barackot és mazsolát is), és ittam egy kis vizet.

Nagyon szépen mentem, öröm volt futni, és ismét átélni az előző évi útszakaszokat. Dörgicse után, amikor a dzsindzsásban futottunk, egyszer csak egy nagy traktor jött szembe, félre is kellett állni a földúton. Nagyon viccesnek tartottam, de vidáman integettem a traktoros fickónak. Visszaintett. Gondoltam, a fejében az fogalmazódhatott meg, hogy reggel 8 körül minek rohangál itt ez a sok hülye. Nemhogy aludnának még…

Gyorsan telt az idő, és mire észbe kaptam, már túl is voltam az első levesen, amit Marcsi 45 km környékén főzött. Nagyon jó volt, és új erőre kaptam tőle. Nem mintha megerőltetett volna a táv első ötöde, de éreztem az izmaimban az újult erőt.

Marcsival beszélgettük, hogy mekkora kiszúrás ez az UltraBalaton, mert már jóval 50 km fölött járunk, de a Balatont még csak alig-alig, akkor is nagyon messziről láttuk. De vigasztalt a tény, hogy hamarosan meg is unjuk, ahogy a déli parton a nagyon egyenes, nagyon hosszú utcákon megyünk mellette.

Keszthely előtt úgy éreztem, hogy kisebb holtpont jött el, de nagyon hamar túltettem magam ezen az apróságon. Jól ment a futás, és bár egyre melegebb lett, nem nagyon zavartattam magam. Amikor a déli partra jutottam, eszembe jutott, hogy tavaly ilyenkor már egy bokortúrát megejtettem, most meg semmi. Azért pár széntablettát csak úgy megelőzésképpen bevettem most is, de szerencsére nem nagyon volt rá szükség.

A déli part egyhangúsága most nem volt annyira zavaró, mint tavaly. Sok helyen gyülekeztek a részeg tizenévesek, be is szóltak párszor, és visszaszóltam néha, de inkább nem hagytam magam felidegesíteni. Sötétedés előtt elértem Boglárt, ahol kis szünet (eszem-iszom, dínom-dánom volt napirenden), majd arra lettem figyelmes, hogy nagyon nehezen állok talpra, nehezen indul újra a futó mozgás. Mondtam is Marcsinak, hogy ne nagyon hagyjon sétálni, mert csak megszívom a kényelmes egy-két perc miatt. A tempóm még nagyon jó volt, 5:52-es km-eket futottam, nagyon kevés sétálást engedtem csak magamnak.

Marcsi tartotta bennem a lelket, énekelt, dúdolt, mindent megtett, hogy ne unatkozzak. A legmeghatóbb dolog az volt, amikor elmesélte, hogy tizenkilenc évvel ezelőtt ugyanezen a napon szenvedett (akkor született kisebbik lánya), ma meg egy hatalmas örömmámorban úszik, mert ami itt körülveszi, abból csak pozitív energiát lehet nyerni. Örültem, hogy így látta, de még jobban örültem annak, hogy az előző évihez képest jobban haladtam, és még olyan helyeken is futottam, ahol akkor sétáltam.

Gyöngyi hívott többször, és amikor már lefekvéshez készülődött, mondtam neki, hogy majd direkt sietek, hogy jó korán kelljen kelnie, amikor Almádiba érek. Siófokra is gyorsan elértünk, sőt, az aligai emelkedő is nagyon hirtelen előttünk termett. Ekkor már kezdtem érezni, hogy valami nem stimmel a jobb vádlimmal. Korábban is éreztem valamit, ezért cipőt is cseréltem Boglár után, és akkor el is múlt egy időre a fájdalom. Itt pedig egyre intenzívebb lett. Nem baj, mentem tovább, a nagyon nagy emelkedőket (itt sajnos sok volt belőlük) sétáltam, a többit futottam, és egyre jobban éreztem, hogy nem stimmel valami. Amikor lejtőn futottam, az nagyon fájt, és szégyen szemre bele kellett sétálnom Kenese előtt a lejtős futásba is.

A kenesei strand előtt eszembe jutott, hogy tavaly itt aludtam egyet a nagy eltévedés után, és bár most is álmosodok, azért nincs nagy vész. Fűzfő nagyon lassan jött el, és a lábam is egyre jobban éreztem. Kezdtem álmosodni is. Világosodott, és azt mondtam, hogy ha nem tudok aludni pár percet, nagy baj lesz. Marcsin is láttam a csüggedést, időnként igencsak megremegett a bicikli kormánya, de tudtam, hogy ha kell, a végsőkig kitart mellettem.

Anyuék már felébredtek közben, és mondták, hogy jönnek elém. Fűzfőnél leelőztem őket, mert mire mondták, hogy a tobruki ABC-nél várnak, én már Almádi közelében jártam. Szó szerint jártam, mert esélyem sem volt, hogy az emelkedőn fussak. Egyre nagyobb fájdalmakkal küszködtem, és nyűgös is voltam. Budataván 10 perc alvást engedélyeztem magamnak, de alig tudtam elaludni, így már idő előtt felkeltem és mentem is tovább.

Egyre hosszabbak lettek a km-ek, egyre nehezebben jöttek a frissítőállomások, és Alsóörsre egy örökkévalóságnak tűnő idő alatt jutottam el. Ott is aludnom kellett, egyszerűen nem láttam értelmét, hogy zombiként menjek tovább, amikor tudtam, hogy 10 perc alvás teljesen helyre hoz. Befeküdtem a kocsi anyósülésére, aztán már éreztem, hogy a levegővétel nagyon mély szuszogásra vált, és aludtam is. Gyöngyi szólt, én kértem még egyszer annyi időt, amennyit aludtam. Megkaptam tőle, és amikor kiszálltam a kocsiból, teljesen frissnek éreztem magam.

Futottam tovább, de a lábam már nagyon rendetlenkedett, szóval a futást csoszogás váltotta fel. Paloznak előtt utolért egy váltóban futó fickó, aki borzasztóan trappolt, csapkodta a lábait, és próbált utolérni, de csak nem ment neki. Nagyon idegesített, el sem tudom mondani, mennyire felhúztam magam rajta. Nem igaz, hogy ennyire felkészületlenül indul valaki egy versenyen, hogy én több mint egy teljes nap futás után gyorsabb vagyok nála egy kicsivel. Ő meg futott kb. 4-5 km óta… Na mindegy! Amúgy is jellemző az egyénire is, hogy sokan felkészületlenül indulnak útnak, nem tudják tisztelni a hosszú távot. Vagy csak túlzott önbizalmuk van?

Csopakon Szabi várt a Viking SE képviseletében. Örültem, hogy egy újabb UB-teljesítést tehetek le a klub asztalára. Füredtől azonban már nem sok sikerélményt mondhatok el. Szinte csak sétáltam az utolsó 10-12 km-t, mert lépni alig bírtam a vádlim miatt. A tihanyi emelkedő egy örökkévalóságnak tűnt, a felénél meg is kérdeztem Marcsit, hogy „Mikor lesz már vége ennek a szarnak?” – az emelkedőre, és nem a versenyre gondoltam. Tihanyba beérve sokan bíztattak, hogy fussak, már nincs sok, de képtelen voltam rá. A célegyenesben azért összeszorítottam a fogam, de alig-alig ment a futásra emlékeztető mozgás… A célszalagot Gyöngyi és nővérem, Gabi fogta. Nagyon nagy élmény volt, újabb nagy futótettet hajtottam végre.

A lábam annyira begyulladt, hogy a kocsiig alig bírtam elmászni. Utána lóbalzsammal, jégzselével ápolgattam, és nagyjából 5 teljes nap kellett neki, hogy helyrejöjjön.

Az eredménnyel elégedett vagyok, hiszen egy és negyed órát javítottam a tavalyi eredményen, és ha az utolsó 10-13 km-t is normálisan lefutom, akkor 27 óra alatti eredményt is elérhettem volna. Na de kár ezen filozofálni, nagyon nagyot repesztettem így is, és nagyon elégedett vagyok magammal.

2011. június 6. UB előtt három héttel

Három hét múlva túl leszek második UltraBalatonomon. Egy kis összefoglalót tartok most arról, hogyan készültem fel.

A téli időszakot nagyon keményen végigedzettem, még extrém körülmények között is kimentem futni. Tavasszal már kicsit visszafogtam magam, elsősorban fáradtság, munkahelyi és iskolai (TF edzőképzés) elfoglaltságok miatt, de azért így is jó havi km-átlagokat futottam. Pár hét teljesen kimaradt, de ezek mindig jótékonynak tűntek, mert utána sokkal könnyedebben és gyorsabban tudtam futni. Jó kondiban vagyok, szerintem nem lesz semmi gond.

Sokat elmélkedtem, hogy milyen időt kívánjak. Ha meleg lesz, az helyezésben látszódhat meg, ha hűvös, akkor az időeredményem lehet jobb. Igazából úgy gondolom, teljesen mindegy, milyen időben kell futnunk, a lényeg az, hogy ne legyenek záporok, nagyon nagy esőzések a versenyen.

Kísérőm Marcsi, tesitanár kollégám. Kíváncsi vagyok, hogy bírja majd a gyűrődést, ilyen szerepkörben elsőbálozó lesz az ultra világában. Az biztos, hogy kitartó, kemény sportoló, és ahogy ismerem, nem fogok unatkozni mellette.

2011. február 23.

Kisebb sérüléssel bajlódok, ezért kihagytam pár edzést. Nagyon rossz a fotelban heverni, és arra gondolni, hogy milyen jó kis futásokban lehetne részem. Nem baj, inkább türelmes vagyok, és kihagyok 1,5-2 hetet, hogy aztán teljes erővel vethessem magam ismét az edzések világába, és szépen megkezdhessem a felkészülés utolsó szakaszát a sárvári 24 órás OB-ra.

2011. január 30. Yours Truly 50

A hét folyamán egy kissé lemaradtam az edzésekkel, ezért a hétvégére elég sok teljesítendő kili maradt. Pont kapóra jött ez, hiszen a mai nap lehet 50 km-es futással írni a finn Sepponak, aki évek óta meghirdeti a világ összes futójának szóló virtuális versenyt. Virtuális, hiszen csak egy fun-run, örömfutás az egész, nincs díj, nincs hitelesítés, bár eredménylista van. Évek óta szerettem volna nevezni, de különböző okok miatt ez nem valósult meg, egészen a mai napig.

Múlt héten egyébként egy maratonnal melegítettem erre a mai 50 km-re, szóval nem mondanám, hogy edzetlenül indultam volna el a mai edzésen. Nagyon jó futás volt, végig terepen, végig hóban, és végig -5 fok körüli időben. Féltávnál egy soktésztás levest ettem, és újult erővel indultam tovább.

Utam során sok őzet, szarvast, fácánt láttam, bár mindegyik gyorsabb volt nálam, így a holnapi ebéd nem vadból készül. :)

2010-es évértékelés, 2011-es tervek

Ezer éve nem frissítettem a honlapom, azt hiszem itt az ideje. A hosszú szótlanság oka egyszerű: nem voltam versenyeken, csak szépen folytattam azt az edzésmunkát, amit elterveztem. Ennek eredményeként a december egész szép km mennyiséget hozott, volt egy 150-es hetem is Karácsonykor.

A tavalyi évem jónak mondható. Legnagyobb sikereimnek az UltraBalaton teljesítését, ill. a 12 óra alatti 118 km-t tartom, legnagyobb kudarcnak a sárvári 24 órás versenyt. Érmek, helyezések nem születtek, de majdnem minden távon megdöntöttem egyéni legjobb eredményeimet (12 óra, 100 km, 24 óra, leghosszabb lefutott táv, leghosszabb futással töltött folyamatos idő), és ez fontosabb bármilyen szépen csillogó kupánál is. Szintén fontos eredménynek tartom, hogy a 12 órás OB-n 10 óra alatti 100 km-es részeredményt értem el, ez nagyon bíztató a jövőre vonatkozóan. Ami a másokhoz való hozzávetést illeti, így fest a kép: 2010-ben a 12 óra alatt elért 118,515 km-em 2010-ben a világon a 111. legjobb eredmény volt. Európai versenyzőket figyelembe véve 83., a magyar versenytársak között a 13. Ezzel is elégedett vagyok, bár remélem, lesz ennél sokkal jobb is. Az bíztató, hogy 2009-hez képest itt is van előrelépés.

A tavalyi viszonylag kevés versennyel ellentétben idén kicsit növelem a versenyterhelést. Nagyon csábító az idei Terep Ultra Kupa kínálata, így a hosszabb távú versenyek közül hármat ki is néztem magamnak. Ezek a következők: Mátra 115, június 4.-én, No megállj csak! Nomád terepfutás október 8.-án, illetve Piros 85 terepfutás október 29.-én. Az országúti versenyek közül a veszprémi 6 órás az idén sajnos kimarad, de mindenképp szeretnék indulni a 24 órás sárvári OB-n április 16-17.-én, és az UltraBalatont idén is teljesíteni akarom (június 25-26.). Ezen kívül nagyon csábító a 100 km-es (éjszakai) OB Zalaegerszegen (augusztus 6-7.), és természetesen kihagyhatatlan verseny az almádi 12 órás OB. Külföldi versenyt nem tervezek, de még bármi megtörténhet. J

Mellesleg annyit el kell mondanom még, hogy a TF-en képzem magam, atlétika edző leszek, ha minden jól megy. Nagyon élvezem az előadásokat, és már alig várom, hogy az általános sportedzői képzésről áttérjünk a szakági, atlétikai képzésre. Remélem sok hasznos dolgot tanulok majd, és jó lenne már gyerekekkel foglalkozni, sportolókat nevelni. Hiába, a pedagógus vér nem válik vízzé. J

Végezetül egy idézet, ezzel kívánok mindenkinek sikeres, boldog 2011-et.

Kányádi Sándor: Csendes pohárköszöntő újév reggelén 

Nem kívánok senkinek se 
különösebben nagy dolgot. 
Mindenki, amennyire tud, 
legyen boldog. 
Érje el, ki mit szeretne, 
s ha elérte, többre vágyjon, 
s megint többre. Tiszta szívből 
ezt kívánom. 
Szaporodjon ez az ország 
Emberségbe’, hitbe’, kedvbe’, 
s ki honnan jött, soha soha 
ne feledje. 
Mert míg tudod, ki vagy, mért vagy, 
vissza nem fognak a kátyúk… 
A többit majd apródonként 
megcsináljuk. 
Végül pedig azt kívánom, 
legyen béke. – 
Gyönyörködjünk még sokáig 
a lehulló hópihékbe’!

2010. szeptember 26.

Ezúton gratulálok minden magyarnak, aki teljesítette a Spartathlon 246 km-es távját. A névsor, zárójelben a helyezéssel: Tóth Attila (12.), Löw András (30.), Zahorán János (47.), Kovács Imre (96.), Lelkes Gusztáv (104.), Fendrik László (105.), Szabó Sándor (120.), dr. Lubics Szilvia (121.). Összesen 128 célba érkező volt, közel 200-an feladták a versenyt. Külön gratulálok Szabó Sanyi barátomnak, nagyon szép fejlődést vitt véghez az elmúlt években, nekem is el kell lesnem a titkát. :) Löw Andris is nagyon nagyot futott, és ahogy ő mondja, tényleg egyre kevesebb edzéssel is újra és újra végigfutja a távot. Hihetetlen figura mindenki, aki végigment, büszke vagyok arra, hogy majdnem mindannyiukat ismerem, vagy legalábbis versenyen pár szót váltottunk már.

Akinek most nem sikerült, ne adja fel, ezen a versenyen már a rajthoz állás is nagy szó. Csak a laikusok kedvéért mondom: egy szintet el kell érni ehhez, korábbi versenyeredményekkel lehet csak kvalifikálni erre a versenyre. Ezt a szintidőt már én is megfutottam, de még fejlődni szeretnék, és úgy akarok rajthoz állni, hogy nagy esélyem legyen a verseny befejezésére.

2010. szeptember 11., 12 órás OB, Balatonalmádi

Kicsit késve született meg a beszámoló lesz a versenyről, ezer bocsánat érte! Megpróbálom minél jobban visszaadni az egész verseny hangulatát, és a verseny közbeni tapasztalataimat. Este, amikor megérkeztünk Almádiba, nagyon fáradtak voltunk, így amikor megérkezett Plékó (feleségével és kislányával), István és Ossó Zoli, rövid beszélgetés után úgy döntöttünk, hogy nyugovóra térünk, mert hosszúnak ígérkezett a szombat. Egy kis tésztaparty-t azért így is összehoztunk, az előző nap elkészített tejszínes-cukkinis pennét fogyasztottuk el. Nagyon jó volt, a receptjét bárkinek szívesen továbbadom. :)

Reggel 6-kor keltünk, és örültem, hogy az időjárásban enyhe változást láthattam: már csak alig szemerkélt az eső, s percek múlva el is állt. Örültem, de mint utóbb kiderült, mindez hiábavaló öröm volt. De ne szaladjunk ennyire előre. A verseny 7-kor kezdődött, és az eredeti tervem az volt, hogy 115 km fölé jussak. Ehhez 6 perces kiliket terveztem, de ahogy elrajtoltunk, csak nem sikerült ezt tartani. 5.37-es, 5.40-es ezreket futottam, hiába próbáltam lassabban menni, nem jött össze. Nem aggasztott nagyon a dolog, hiszen a pulzusom rendben volt, illetve az előző két hét edzésein csúcsformában voltam. Nem érdekelt, hogy a többiek hogyan haladnak, hiszen most csak az volt a fontos, hogy meglegyen az új egyéni csúcs. Azért irigykedve néztem, ahogy Mazur Béla, Lajkó Csaba és a többiek körözgetnek szépen. Féltettem is őket, hogy gyors lesz az iram, de mint utólag kiderült, egyáltalán nem volt az.

A táv első felében nem volt semmi gondom, haladtam a magam tempójában, közben az eső is elkezdte a kíméletlen munkáját, de ez ekkor még nem volt nagyon zavaró. A hatodik óra környékén 63-64 km volt mögöttem, és még mindig olyan jól éreztem magamban, hogy titkon a 120 km fölötti tartományt is elérhetőnek éreztem. Folyamatosan ettem: először Gyöngyi szuper sósperecét, majd egy kellemes levest, müzliszeleteket, stb. A leves jót tett, utána lenyomtam egy gélt is, 2-3 óránként némi kalcium-magnéziumot.

A 7-8. óra környékén kezdett igazán szakadni az eső. Egyre több energiánkat felszívta, és a végére már olyan szakaszai is voltak a pályának, amelyeken 10 centi mély pocsolyák álltak. Egy ideig kerülgettem őket, aztán meguntam, és már nem is lehetett nagyon. A 100 km-hez 9 óra 50 percnél jutottam, ez fél órával volt gyorsabb az eddigi legjobbnál. Innen kezdődött el a nagy küzdelem, éreztem, hogy egyre jobban kicsúszok az időből, a 120 kili egyre távolabbra került, de az biztos volt, hogy az egyéni csúcs meglesz.

Az utolsó két óra így nagy küzdelem volt. Kíváncsi vagyok, hogy ha nem esett volna, akkor is ennyire lelassultam volna ebben a két órában. Elvileg bírom a meleget, de lehet, hogy akkor meg amiatt fáradtam volna. Jó kérdés. A lényeg: a végére még összeszedtem magam és még egy kis sprintet kihoztam az utolsó körből, bár sokan kételkedtek abban, hogy be tudom fejezni azt a kört. Szándékosan nem vettem fel a kis batyut, amit ott kellett volna hagyni, ahol álltam a verseny lefújásakor, mert így extra ösztönzés volt, hogy befejezzem az utolsó kört. Lajkó Csabinak kicsit még nyulaztam a végén, hogy még jobb legyen az eredménye, aztán amikor befordultam a célegyenesbe, sprintelni kezdtem, kiabáltam a rajtszámomat, hogy adják a batyut, és még egy körbe belekezdtem, bár Gyöngyinek előtte azt mondtam, hogy ott leállok a célban, hiszen úgy átáztam, hogy a megfázás veszélye is fent állt. Aztán sprinteltem tovább, Gyöngyi futott mögöttem. Majdnem egy fél kör belefért még, a vége 118.515 méter volt. Öt és fél km-rel jobb az eddigi csúcsnál. Elmondhatom, hogy ez az egyetlen olyan ultramaratoni versenyszám, ahol minden induláskor jobb eredményt értem el az addigi legjobbamnál. Helyezésileg ez az országos 9., korcsoportos hatodik hely, ami azért nem ad okot szégyenkezésre, hiszen a mezőny nagyon erős volt.

Elégedett vagyok, és egy kis vérszagot is fogtam. Jövőre két nagy célom lesz: 120 fölé menni 12 órás futásnál, illetve 200 fölé menni 24 órán. Idén már nem lesz több ultraversenyem, viszont a felkészülést már most elkezdem a következő évre. Akkor három verseny biztosra vehető: 24 órás OB, 12 órás OB, UltraBalaton. Szeretnék még egy külföldi versenyen is indulni, azt még később eldöntöm, hogy hol, mikor és milyen távon.

További képek hamarosan.

2010. szeptember 5. Közeledik a 12 órás OB

Ismét hosszú idő eltelt a legutóbbi bejelentkezésem óta. Szépen, edzésekkel gazdagon telt el a nyár, s mivel versenyen nem indultam, nem is tudtam miről beszámolni.  Szeptember 11.-én otthon, hazai pályán futok a 12 órás OB-n. Úgy érzem, jól sikerült a felkészülés, augusztus utolsó két hetében nagyon jó edzésidőim voltak, így remélem, minden összejön szombaton, és új egyéni csúcsot érhetek el. A mezőny nagyon erős, így most nem merném azt mondani, hogy a korcsoportos dobogó is elérhető, de természetesen megpróbálom azt is. Az biztos, hogy a tavalyi 113 km-es eredményemet legalább 2 km-rel szeretném felülmúlni.

A versennyel kapcsolatban szavazást is indítok, a kérdés nagyon egyszerű, legyetek szívesek őszintén válaszolni rá!

Múlt héten voltam egy sportkardiológusnál, terheléses EKG-t, illetve szívultrahangos vizsgálatot kértem tőle, és szerencsére mindent rendben talált. Azzal búcsúztunk, hogy nyugodtan sportoljak tovább.

A sportorvosi vizsgálat azért is kellett, mert jelentkezek a Testnevelési Egyetemre, atlétika sportedző szakra. Ez egy OKJ-s, egyéves levelező képzés. Már nagyon várom. Minderről bővebben a 12 órás OB után írok. Szurkoljatok, szorítsatok, hajrá!

2010. június 19-20, UltraBalaton

A verseny előtt hetekkel elkezdtem a mentális felkészülést, mert tudtam, hogy fejben nagyon ott kell lenni, ha az ember 212 km-t akar futni. Minden lefekvés előtt tervezgettem, átéltem a verseny egy-egy szakaszát, próbáltam felkészülni a számomra ismeretlennek számító 200+ km tartományának hatásaira. Mire is számítottam, magam se tudom utólag megmondani, de az biztos, hogy olyan nagyon nagyot nem tévedtem, mert viszonylag könnyen vettem az UB 2010 akadályait.

Az egész péntek délután kezdődött. Zördiékkel utaztam Pestről. Az Árpád hídnál találkoztunk, és bár kicsit túlbonyolítottuk a találkozási pont leírását, ötperces telefonálgatás után sikerült megtalálni egymást, tulajdonképpen ott álltam a kocsijuktól 50 méterre. :) Utána még beszaladtunk a Spuri Futóboltba, hogy a Berkenye csapattagjainak vegyünk ezt-azt. Volt akinek futóórát, másnak esemény előtti és utáni szereket és egyéb fontos kellékeket szereztünk be.

Robogtunk a Balaton felé, s hamar otthon voltunk, Almádiban, ahol már István várt ránk, s hamar befutott a Berkenye debreceni különítménye is Kevinnel, DaniJanival, párjával Judittal és Nemes Petivel. Régi ismerősként köszöntöttük egymást, majd külön autókkal indultunk Tihanyba. Ott üdvözöltük egymást pár futóval, tésztáztunk, söröztünk, majdnem szarrá áztunk a felhőszakadásban, megvártam a technikai értekezletet (kár volt, mert semmi érdekes nem hangzott el). Szabó Sanyi barátomat és kísérőjét, Attilát felvettük, elvittük a szállásukra, Alsóörsre, mi száguldottunk tovább Veszprémbe Gyöngyiért, majd Almádiba a cuccunkért és vissza Alsóörsre, mert útközben eldöntöttük, hogy ott kényelmesebben alszunk majd. Hát ez egy ilyen körülményes nap volt, még jó, hogy ennyi szállás közül válogathattunk. :) Sanyiékkal még beszéltünk egy picit, majd főztem egy csomó teát másnapra, tésztát aznap estére (bár már 10 óra is elmúlt, de még lecsúszott két tányér tészta), fürdés és alvás.

Szombat reggel 7.45-kor ébredtünk, közel 9 óra alvás után. Izgultam, de nagyon magabiztosnak éreztem magam. Jókedvem volt, pozitívnak láttam mindent, bár izgalmam minden mozdulatomon látszott. Szétpakoltam a sok teámat (fél literes üvegekbe), a ruháimat bezacskóztam az eső elleni védekezés címszavával, majd várakozás Sanyiékra, várakozás Sanyiékra, idegeskedés, várakozás Sanyiékra… Szóltunk, hogy jó lenne indulni, de kicsit így is késve érkeztünk Tihanyba, ahol egy nagy kapkodás lett a vége mindennek.

Bozótot (kísérőmet) alig találtuk meg, a bepakolásra nem jutott elég idő, wc-re mentem, bekentem magam, s mire az előreküldendő frissítőimet le akartam adni, már nem lehetett. Szidtam magamban mindenkit, legfőképp magamat, de tudtam, hogy ezzel nem sokra megyek. Két doboz volt még kirakva, de ekkor már számoltak: 1 perc a rajtig. Kenese és környéke. Nem baj, előre küldök pár dolgot oda is. A Berkenye csapata Boglárig úgyis elvisz pár fontos kelléket, aztán majd meglátjuk mi lesz. De pont a teáim maradnának itt? Gyors gondolkodás, de ekkor mát elrajtoltunk, gyors puszi Gyöngyinek, aki szintén tiszta ideg (nem szabad ennyire a végére hagyni mindent, és milyen igaza van!), aztán indulás. 1 km megtétele után felhívom apuékat, hogy jöjjenek át komppal, és majd Szántódon fel tudjuk venni azokat a teákat, amiket előreküldtem volna. Jönnek persze, csak menjek, majd este átjönnek a déli partra. Megnyugodtam kicsit, és egyenletes tempóban folytattam a megkezdett utamat. Már csak 211 km van hátra!

Jó volt a tömegben futni, jó volt látni a sok biciklis kísérőt, a sok autót, hallani a sok dudaszót, bíztatást. Nehéz volt elképzelni ekkor még azt, hogy ugyanitt jövök majd vissza másnap délután. Az első kilikre nem is nagyon tudok visszaemlékezni. Láttam sok ismerőst, sok új és régi futócimborát. Egy célunk volt: leteperni ezt az irdatlan távot. Miután elkanyarodtunk Tihany felől, Csike viccelődött, hogy az út mellett, a sarkon Bozót árult alig használt futóruhákat a táskájából, ha kell nekem is, akkor visszamegy, mert elég olcsón lehet kapni… Más poénok is voltak, itt még jó kedve volt mindenkinek.

Jöttek sorban a kis Balaton-felvidéki falvak: Aszófő, Pécsely, Vászoly, Dörgicse – mind egy gyerekkori, kamaszkori barát lakóhelye. Jó érzés volt erre futni. Kerülgettük egymást Bökivel, Szabó Sanyival, Lydérch-cel, Babinyecz Tomival. Vászoly előtt 100 méterrel Szabó Sanyival poénkodtam, hogy haladjon csak a saját tempójában, majd legfeljebb Vászolyon megvár. Kicsit gyorsított, majd a faluhatár táblájánál visszafordul, és kiabál: „Andris, Vászolyon vagyok, akkor itt bevárlak…”. Jó volt futni, és már el is érkezett az első váltópont. Dörgicse. Utána jött a dzsungel-szakasz, és itt Bozót előretekert, mert Gyalognak valami gondja támadt. Pár cucca nálunk volt, ugyanis a terv szerint féltávnál Bozót átszállt volna hozzá, rám pedig Szűcs Kriszta várt Bogláron, ám nem így alakultak a dolgok… Pár sós perecet a kezembe nyomott (anyukám sütötte, és nagyon beváltak, utólag is még egyszer KÖSZÖNÖM!!!), egy gélt is lenyomtam talán, megtöltötte a kifogyóban lévő kulacsomat és már a Tour de France hegyi menőit megszégyenítő pedálozással Galopp nyomába lendült. Dörgicse után az erdős szakaszban egyszer csak zörgést hallok susnyásból, rezeg a bokor („tán madárka szállott rá?”), s már kezdtem megrettenni, hogy egy medve közeledik a málnázásból, amikor megláttam Böki arcát. Kérdeztem, hogy gombázott-e, aztán egy darabig együtt futottuk a terepszakaszt, s mivel az erdőben találtunk egy müzliszeletet, elfeleztük, közben pedig megbeszéltük ki miért kezdett ultrákat futni. A szurkolók az út mellett fantasztikusak voltak, volt aki még vuvuzélát is hozott. :)

Mikor Bozót visszaért, még együtt mentünk, ám valahol később, talán Köveskálon elszakadtam tőle és egyedül küzdöttem a távval. Bozót pedig jött mellettem rendületlenül, mint egy ólomkatona, s adogatta a kellékeket: gél, sós perec, müzliszelet (most éppen mogyorós), kulacstöltés, stb. A frissítőasztalokról főképp almát vagy banánt vettem, néha mazsolát.

Nemesgulácshoz érve megvolt a maraton, s két évvel ezelőtti (akkor még a Berkenye csapatában) futott szakaszomhoz értünk. Jó volt, nem nagyon foglalkoztam én azzal, hogy eddig dombos volt, sem azzal, hogy ez a leghosszabb váltószakasz, csak mentem tovább. Tördemic előtt megcsodáltam a golfosokat, s ekkor Babinyecz Tomi lehagyott, s bár azt mondta nagyon szarul megy neki, már nem is láttam többet (25 óra környékén végzett). Farkast is lehagytam, kérdeztem kell-e neki valami, de nem volt szüksége semmire. Nekem egy leves időszerűvé vált, előre is küldtem Bozótot, aki hirtelen összeütött nekem egy remek tésztás levest Szigliget vára alatt. Sétálás közben fogyasztottam, s míg Bozót mosogatott és kávézgatott, én futottam tovább, megállíthatatlanul. Közben Vonyarcvashegy környékén rossz hírek jöttek Máténé Varjú Edittel kapcsolatban, mondták, hogy a gyomra nem jó. Gyors telefonálgatás, hátha tudnak segíteni. Ajánlottam a saját csodaszeremet is, valahogy nem volt kedve hozzá (pedig Aladin szelleme is benne volt abban a gyalogbodza pálinkában, amit ilyen esetekre készítettem be cuccaim közé :) ).

Keszthelyre érve abszolút magabiztossá váltam: a táv negyedén túl, a harmadához közeledve semmi bajom, majd kicsattanok, és simán futom a hat perces kiliket, míg mások szenvednek. Szegények, bárcsak tudnék segíteni nekik. De az istennek sem kérnek a gyalogbodzapálinkából…

A Zala folyó környékén már annyira vártam egy frissítőpontot, hogy egy dinnyeárust is annak néztem, jót nevettünk Bozóttal. Kellettek is az ilyen nevetések, Bozót mindig gondoskodott a jó hangulatról, s beszélgettünk is végig, nem hagyott unatkozni. Na de nem is nagyon lehet 212 km közben. Az embernek olyankor annyi dolga van, szinte még gondolkodni sincs ideje.

A déli partra érve esedékes lett az újabb leves, amit még világosban szerettem volna elfogyasztani. Bozót előre, muníciót előtte átadva, szépen egyenletesen folytattam az utam. A frissítőpontra érve Bozót sehol, Kalotai Levi kérdezi, hogy kérek-e levest. Mondom, hogy nekem a kísérőm elvileg itt főzött valamit. Erre nevetve mondja, „ááá, te vagy a kínai leveses futó…”. Igen, én lennék. Levesem egy szék mellett gőzölög, s elkezdem enni, mire Bozót valahonnan előkerül (valami süti vagy kávé rabságába esett), s már pátyolgat is. Mondtam neki, fejezze csak be a sütit, kávét, jól vagyok. S valóban: jól vagyok. Sétálok, úgy fogyasztom a levest, Bozót utána visszafut, mosogat majd jön utánam. Remélem, a kávé és süti azért elfogyott. Közben sajnálom szegényt, hogy ennyire alám van rendelve minden mozdulata. Nem könnyű a kísérők dolga…

Valahol Balatonfenyves környékén kezdett sötétedni. Szép egyenletesen. Fejlámpámat kerestük, de kiderült, hogy azt is előreküldtem a Berkenyével Boglárra. Bozóttól kapok addig kölcsönbe. Berkenye közben beért már, s szervezkednek helyettünk is (milyen jól teszik!): mivel Gyalog olyan jól halad, Kriszta menjen vele Boglártól, kár lenne engem bevárniuk. Tökéletesen egyetértek, hajrá Béla, nagyon király ahogy mész!

100 kili környékén fotó készül rólam, majd kiderül, hogy az csak 99 km-nél volt. 99,7 km-nél vasúti átjáró, én pedig kénytelen vagyok egy mellékhelyiségbe betérni. Kicsit meg is mosakodtam, aztán fejlámpa fel, irány az éjszaka! 106 kilinél jön a nagy felismerés: FÉLTÁV! Ismét fotó, s már csak 5 kili Boglárig, ahol Berkenyéék várnak rám.

Beérünk, s kisebb ünnepség veszi kezdetét. Mintha a célban lennék, úgy fogadnak már. Mondják, hogy mennyire tiszta fejem van, milyen szépen mozgok, stb. Gyors cucc-csere-bere, megyek is tovább. Még 100 kili előttem van.

Innen jött a sötét szakasz, nem csak a napszak miatt, hanem amúgy is. Az emberi agy teljes kimosására alkalmas körülmények: sötét és a déli part nyílegyenes, km-eken át hasonlóan egyhangú utcái dobogtak a megfáradt futók lábai alatt. Vártam Szárszó közeledtét, ahol igazgatóhelyettesünk várt rám. Boglár előtt is hívtam már, s folyamatosan egyeztettünk, hogy mikor jöjjön ki elém, s mit hozzon. Kezdetben ásványvíz és sör volt a kívánság, ez Bogláron már átalakult egy jó erős fekete teává. Szóval Boglárról felhívtam, hogy még 15 km van Szárszóig. Gyors fejszámolás után jött a halál nyugodt reakció: „Lassultál, Öcsém!”. Na ne mondd, és bocs, ha most már csak 9,5 km/h a sebességem a korábbi 10 km/h helyett. :)

Szárszó nagyon nehezen érkezett el, mindenesetre Bozótot előre küldtem, hogy a pontot főzzön nekem egy újabb levest, továbbá nyugtassa meg az emberemet, hogy ne aggódjon, megyek! Anyuék is hívtak, hogy Szántódon vannak már, mikor érek oda. Mondtam, hogy odáig még van idő, rakjanak le a ponton teát, és jöjjenek felém, Szárszó környékén találkozunk. Elérkezett a szárszói pont, igazgatóhelyettes sehol, leves megfőtt, felkaptam, sétáltam vele és ettem. Kicsit furcsa íze volt, legalább hatfajta levessel készültem, mindegyik jól bevált ízű, de ez valahogy ismeretlennek tűnt. Talán a sok futás miatt átalakult az ízlelésem? Hmmm. Különös íze van. Édes… Túl édes, még a kínai levesekhez is. Miután a felét legyűrtem, jött a felismerés: nem lehet, hogy Bozót véletlenül izoitalból főzte? Tanakodtam magamban, megmondjam-e neki, nehogy szívére vegye. Végül óvatosan megkérdeztem, s megkóstolta ő is. Neki nem ízlett nagyon, én kicsit féltem, hogy hasmenésem lesz tőle, szerencsére nem lett, s egész jól ment utána a futás. Lehet, hogy valami hihetetlen lépést tettünk az ultrafutók verseny közbeni táplálkozásának korszerűsítésében? Lehet, hogy szabadalmaztatni kellene! :)

Szárszó lassan véget ér, igazgatóhelyettes még sehol. Felhívom, s kérdezem tőle, hogy merre van, s hogy egy támpontot mondjak neki, megemlítem, hogy a Vénusz Night Club nevű intézmény mellett állok. Kapásból vágja rá, akkor gyere még vagy 100 métert, és itt leszel. Hmmm. Ezek szerint valaki már mesélt neki a Vénusz clubról. :)

Hatalmas ováció, s meglepetésemre nem csak ő és felesége, de anyuék, nővérem és Gyöngyi is vár rám. Teaivás, beszélgetés, fotózás, összességében kb. 10 percig álltam, majd utolért Szabó Sanyi és mentem tovább. Anyuéknak még adtam instrukciókat, hogy hova helyezzenek el teákat (Siófokra például), majd jó éjszakát kívántam nekik.

Innen kevés emlék villan már be. Sok részeg fiatalt láttunk, de az egyhangú, egyenes útszakaszok amortizálták a lelkesedésemet és gondolataimat is. Valahol erős parti szél volt, s időnként átpillantottam az északi partra, s aggódva figyeltem a viharjelző aktív villogását. Ez nem sok jót sugallt.

Siófok egy örökkévalóságnak tűnt, talán az is volt. Amikor a végére értünk, már világos volt, s lassan befordultunk a célegyenesbe, az északi partra. De addig még borzasztóan sok volt hátra, ráadásul ismét jöttek a hegyek. Világos előtt esni kezdett az eső, s ittam egy kávét is, mert álmosodtam. Nem vészesen, de éreztem, hogy jobb megelőzni a baj.

Az aligai löszfal megmászása kellemes élmény volt, rosszabbra számítottam. Utána már könnyű dolgom lesz: hazai pályára érek, amint Akarattyán rátérünk a kerékpárútra. Ez kicsit hosszúra sikerült, hiszen eltévedtünk a körforgalomnál. Egy jó szintes két km-t futottam, amikor valami gyanús volt: rossz oldalon van a Balaton, ugyanis visszakanyarodott az út a déli part felé. Nem tudtam, hogy sírjak-e, földhöz vágjam a sapkám, kiabáljak, vagy mi legyen. Nagyon hülyén volt felfestve, s nem csak mi tévedtünk el. Kukásautó személyzete azt mondta, két km vissza az út. Bozót próbált vigasztalni, hogy a helyi emberek általában túloznak, az biztos nincs két km, legfeljebb 7-800 méter. De bizony az pont két km volt! Nagyon lélekromboló tény, s annyira magam alatt voltam ekkor, hogy egy dolog éltetett: a következő frissítőpontig eljutni. Iszonyú álmos lettem, csukódtak le a szemeim, imbolyogtam, szédültem ha sétáltam, bizonytalanok voltak a lépteim. Mentünk tovább, s a következő frissítő pont még nem tűnt alkalmasnak egy alvásra, de ekkor már kezdett megfogalmazódni bennem a gondolat, hogy Kenesén aludnom kell 5 percet. Nem tudom, hogy értünk oda, nagyon nehéz volt ez a rész. Felhívtam Gyöngyit, utólag mondta, hogy nagyon szar volt a hangom, ha nem mondom, akkor is tudta volna, hogy baj van. Kenese végre eljött, Gál Andiék gyorsan összedobtak egy kempingágyat, én pedig 6-7 perc alvást kaptam Bozóttól. Utána forró tea várt, s új energia: mentem tovább, már csak 40 km a célig!!!

Innen már minden egyes cm ismerős terep, nem is volt gond. Fűzfőn nővéremék vártak, Almádiban anyuék. És itt jött el a nagy attrakció ideje. Előkerült valahonnan egy fényképezőtokból egy ékszeres doboz, letérdeltem Gyöngyi elé, és feltettem a nagy kérdést. Azt mondta, hogy igen, ami abban a helyzetben nagyon meglepett, valahogy nem vártam választ a kérdésemre :), aztán egy csók, és a következő megnyilatkozás: „Hülye!”. Óriási élmény volt, nagy sírás-rívás, még Viki, a szomszédunk is ott volt (na persze, hiszen szinte mindenki tudott a tervemről, csak anyu, apu, meg Gyöngyi nem).

Alsóörsig kocogott velem Gyöngyi és Adri (unokahúgom) is. Talán egy futásban gazdagabb élet kezdő lépései voltak ezek számukra? Élvezték a dolgot, az biztos. Alsóörsön a Berkenye váltó fogadott, s dicsérték, mennyire tiszta a fejem, nem kapcsoltam át zombi üzemmódba. Láttak volna Akarattya környékén!

Itt lábápolásra is szükség volt, kinőttem a cipőmet verseny közben, s nem lazítottam eléggé a cipőfűzőn. Megnyomta a lábfejemet, s ez már igen kellemetlen fájó érzést biztosított minden egyes lépésem mellé. Kocogás-séta, előbbi 8,5-9 km/h, utóbbi 5,5-6 km/h tempóban. Csopakon Szalai Szabi várt rám, de addig egy bokortúra után Kevin és Zördi kocogott mellettem. Szabival nem volt sok időm beszélgetni, mert egy olyan irgalmatlanul nagyot dörgött az ég, hogy menni kellett tovább.

Arács előtt már szakadt is az eső, így kénytelen voltam emelkedőn felfelé is futni. Az arácsi strand előtt anyuék már ki sem tudtak szállni a kocsiból, én beadtam nekik a telefonomat, aztán mentünk tovább, de nem akartam szarrá ázni, ezért bekuporodtunk egy bódéhoz, ahol viszonylag száraz körülmények vártak.

 Három-négy egyéni futó lehagyott, integettem nekik, ők csak mentek tovább. 15 perc után indulás tovább, ekkorra a felhőszakadás elállt (iszonyú tócsák keletkeztek közben), még a nap is kisütött. Hamar utólértem azokat, akik lehagytak, s hihetetlen érzés volt a Tagore-sétányon, majd a szállodasoron végigfutni. Megmutattam Bozótnak egy pár helyet: nézd, ott volt a szalagavatóm, itt volt az érettségi bankettem, stb. A kemping után már sima dolgom volt, 5-6 km a célig. Bozót lepattant a bringáról (szegénynek ekkorra már szerintem minden lehetséges érintkezési pontján feltörte a nyereg). Kocog-sétál. Ez volt a két jelszó, s közösen szemeltünk ki célokat. Először időt, majd valódi célokat: a tábláig futunk, az autóig sétálunk. Az egyenes utáni harmadik fáig kocogunk, és így tovább. Amikor bekanyarodtunk Tihany felé, a Berkenye tagjai ismét ott voltak: Attila (alias Kevin), Zördi, Dani Jani, Nemes Peti. Futottak, sétáltak velem, segítettek megmászni a tihanyi dombot. Sikerült.

A faluba beérve egy örökkévalóságnak tűnt, mire végre azt mondta Kevin: ahol a kocsi befordult, arra kell menni a tó felé. És ez valahogy új erőt adott, és nagyobb sebességre kapcsoltam. Nem tudom, milyen tempóra váltottam, de nagyon gyorsnak tűnt. Karjaim az ég felé csaptam, örültem, boldog voltam: MEGCSINÁLTAM!!! A célban Szabó Sanyi fogta a nevemmel ékesített szalagot, boldogan öleltem át, mert tudom, nagyon szorított azért, hogy célba érjek. Aztán a család, barátok, ismerősök.

Verseny után egy napot aludtam, aztán helyre is jöttem. Egy vízhólyagon kívül semmi baja a lábamnak, se lila köröm, se egyéb eldeformálódás. Izomláznak nyoma sincs, bár ez valószínűleg annak köszönhető, hogy verseny közben sok magnéziumot fogyasztottam. Ha felsorolnám, kinek is kellene külön köszönetet mondanom, nem érnék a mondanivalóm végére, ezért csak a legfontosabb neveket említem meg: természetesen első helyen a családom, akik mindvégig mellettem álltak, akármennyire hülyének néztek az ötlet miatt (mármint 212 km futás), Bozót – nem is értem hogy bírta így, minden zokszó, és látszólagos fáradtság nélkül, a Berkenye csapata, akik bíztak bennem és segítettek, ahogy tudtak, Szabó Sanyi, akivel sokszor átbeszéltük már mi várhat rám verseny közben. A Berkenye csapata egy üveg fekete berkenye lekvárral is megajándékozott, aláírták, s a verseny logójával is ellátták az üveget – azt hiszem, ilyen találó és kedves ajándékot még soha életemben nem kaptam – még egyszer köszönöm!

Most egy hónap pihi, közben két hét Korfun, utána pedig újult erővel futok tovább, a kijelölt úton. Mivel is zárhatnám most ezt a hosszúra nyúlt beszámolót? Egyszerű: jövőre, Veletek, ugyanitt! :)

2010. június 12.

Már csak egy hét! Nagyon izgulok, sokat gondolok a versenyre, és már nagyon várom a rajtot. A felkészülésem jól sikerült, az utolsó hónapban már nem edzettem túl sokat, de ez talán nem is olyan nagyon nagy baj. Ma még elmentem edzeni egy gatyarohasztót – szoktatom magam a hőséghez, hátha ilyen időjárás várható az UltraBalatonon is. Az előrejelzések szerint kicsit enyhülni fog a hőmérséklet, amit igazából nem bánok, mert ebben a kánikulában kegyetlen dolog lenne 212 km-t futni. Nem baj, amilyen időjárás lesz, ahhoz kell alkalmazkodnunk. Száraz ruha, só, sok folyadék – ezeket mindenképpen viszem magammal (illetve kísérőm hozza bicajon).

Nagyon szépen köszönöm mindenkinek, aki szavazott (természetesen még él a szavazás). Volt, aki irreálisan, volt aki nagyon is reálisan szavazott. Én nem szeretnék előzetes tippelésbe kezdeni. A lényeg: most csak önmagamra és a távra kell figyelni, sem az ellenfelek, sem az időeredmény nem szabad, hogy elterelje a figyelmemet. A lényeg az, hogy körbefussam a tavat, és mindenkori hazai pályámon egy nagy tettet hajtsak végre. Meg fogom csinálni, mert meg tudom csinálni! Szurkoljatok a sikeremért!

2010. május 18.

Egy hónap van még hátra az UltraBalatonig. Talán nem árulok el titkot, ha azt mondom, életem eddigi legnagyobb versenye lesz. Nem elég, hogy még ennyit sohasem futottam egyszerre - 212 km --> még kimondani is sok, de otthon, szívem egyik szegletében, a Balaton körül kell futnom. Óriási bizonyítási vágy van bennem, hiszen a sárvári versenyen mélyen alulteljesítettem elvárásaimhoz képest. Utána volt egy kis betegség, aztán még egy (talán a kettő ugyanaz volt), és végre ismét teljes erőbedobással edzek. Hétvégén iszonyú időjárási körülmények között is letepertem 47 km-t az Almádi-Füred-Almádi-Fűzfő-Almádi közötti távon. Nagyon jól ment, bár bőrig áztam, és lehet, hogy a GPS-em is megsínylette a dolgot.

Közben szurkolhattam az idei 24 órás Világ- és Európa Bajnokság magyar résztvevőinek. Ezúton is szeretnék gratulálni, nagyon szép teljesítményeknek lehettek tanúi a franciaországi Brive-ben lakók.

Az UltraBalatonra visszatérve. Sikerült két kísérőt szereznem. Mindkettőjük közel áll az ultra világához. Egyikük ultrafutó (Bozót, vagyis Turcziné Soós Éva), másikuk tkria vagyis Tóthné Szűcs Krisztina, aki rutinos kísérőnek számít. A feladat tehát adott, egy teljes kört kell mennem. 212 km. Nem lehetetlen, de nem is könnyű. Meg kell adni a tiszteletet ennek az embertelen távnak. Én megadom a tiszteletet, de le fogom győzni, mert le tudom győzni. És ami még fontos ezen kívül: meg akarom mutatni, hogy igenis tudok sokat futni, igenis képes vagyok arra, hogy a sok edzés gyümölcsét egy komoly versenyen arassam le.

Arra kérlek Titeket, szavazzatok legújabb szavazásomon. Kérdésem: mennyi idő alatt futom le az UltraBalaton 212 km-es távját?

2010. április 27. Sárvár, 24 órás OB

Csalódottnak vagy szomorúnak kellene lennem, mégsem vagyok az. Szép eredményt érhettem volna el, mégis olyat tettem, amit eddig még sohasem: feladtam a versenyt - kiszálltam a küzdelmekből a 16. óra után. Lássuk hogy is történt mindez:

Kiváló állapotban, kipihenten és lelkileg topon érkeztünk Sárvárra péntek este. Még a szállás felé sétálva találkoztunk egy csomó ismerős futóval, a hangulatom ettől még jobb lett. Beszélgettem sok régi és új baráttal, igazi ráhangolódás volt ez a versenyre. A tésztaparty-n már nem jutott nekünk semmi kaja, de nem baj, a rajtszámot azért még fel tudtam venni, és rendeltünk egy pizzát, hogy azért valami tészta mégis legyen vacsira.

A szállásra visszaérve megnéztük még a szlovén-magyar hokimeccs végét (sajnos kikaptunk), és elég korán lefeküdtünk. Reggel pedig izgatottan ébredtem, és vártam a 10 órát, vagyis a verseny kezdetét. Nagy öröm volt itt sok ismerőssel, baráttal (köztük Pléli Sanyiékkal és Mittler Istvánnal) találkozni, illetve összeállt a Viking SE is (Gurdon Évi, Bocska István, Pléli Sanyi és jómagam).

Az elején minden simán ment, szép 6 perces vagy kicsit lassabb kiliket futottam, és egyáltalán nem zavart a meleg. Pulzusom normális volt, a saját frissítésemet vettem igénybe, csak saját ételt és italt fogyasztottam, egészen a verseny 6. órájáig. Itt viszont már éreztem, hogy jó lenne egy kis tiszta víz a sok bekevert lötyi meg egyéb sportital mellé. A frissítő asztalról vettem hát egy pohár vizet. Majd a következő körben még egyet, és így tovább jó néhány körön át. Közben elfogyasztottam két magnézium tablettát is. Nagyon jól álltam, szép egyenletesen futottam, a második órától óránként 2,5-3 percet sétálva.

Aztán olyan rosszul lettem, hogy az valami hihetetlen. Fájt a gyomrom, hányingerem volt, időnként öklendeztem is, és ez így ment a 16. óráig. Közben volt egy feltámadás egy komolyabb öklendezés után, és akkor 5-6 kört szép 6-os tempóval, megállás nélkül tudtam futni. Leszállt az este, és úgy gondoltam, hogy a hideg jót tesz majd, de nem jött sok változás, hacsak annyi nem, hogy már a sétálás is rosszat tett a gyomromnak. Leültem kicsit, Gyöngyi lelkesített, de komolyan felvetődött bennem a feladás gondolata. Nagyon sokáig morfondíroztam, hogy mi legyen. 12 óránál még viszonylag jól álltam, de onnantól kezdve 3 óra alatt megtettem kb. 15 km-t, és egyre rosszabbul voltam. Nem láttam értelmét a szenvedésnek, és meghoztam egy nagyon nehéz döntést: életemben először hagytam abba futóversenyt idő előtt. Kicsit csalódott voltam akkor, illetve reggel, amikor láttam, hogy még mennyien futnak, de így utólag azt mondom: jó tanulság, hogy ilyen hosszú távon még vizet sem szabad a frissítőasztalról elvenni. Elégedett lehetek, mert egyáltalán nem fáradtam el a verseny alatt, a lábamban semmi izomláz, fájdalom, vízhólyag, stb. Ez azt jelenti, hogy fizikailag minden rendben. Franciaországban a 13. óra környékén már álmosodtam, itt még a 16.-ban sem voltam az. Akkor cipőt is kellett cserélnem, most egy cipőben futottam végig a távot.

Sokan adtak tanácsot (külön köszönet ezért Végh Attilának, Bökönyi Zolinak, Székely Aladárnak, Egyed Jánosnak, és még sok másik ultrafutó barátomnak), hogy mit csináljak, de a gyomrom nem akart helyre jönni: bármit ettem-ittam, akármilyen kis adagban, hamarosan jött is a hányinger, gyomorfájás, stb. Ez nem csak engem ért el, hanem elég sok futót. Miután kiszálltam, láttuk Gyöngyivel, hogy egy slagból engedik a vizet az ásványvizes palackokba, és azokat öntik ki poharakba a frissítő asztalnál. Valószínűleg ez okozhatta a bajt, mert akit kérdeztem, és rosszul volt, mindenki fogyasztott a vízből...

Szóval nem dőlt össze a világ, de azért bosszant a dolog egy kicsit, mert ez lehetett volna egy szép eredmény. És ezt a gondolatmenetet itt abba is hagyom, mert az életben kár is azzal foglalkozni, hogy mi lett volna, ha... Így alakult, és nagyon jól tudom: az a munka, a sok edzés és km nem vész el, annak még nagyon nagy hasznát veszem. Mondjuk az UB-n!

A verseny egyébként nagyon jó hangulatú volt, délelőtt megjelent néhány Fehérvár felé tartó Fradi-szurkoló is, kicsit összemértem a hangomat velük, mindannyiunk nagy megelégedettségére. Aztán a 12. óránál a FutóFórumos különítmény olyan hangulatot teremtett a pálya háromnegyedénél, hogy azt öröm volt látni és hallani.

Következő kihívás az UltraBalaton, ahol úgy tűnik, kellene még egy biciklis kísérő. Egy már van, aki Boglártól jönne mellettem, de szükségem van még valakire, aki odáig jönne mellettem. Van önként jelentkező? Pár embert e-mailben már megkérdeztem, de biztos van olyan is, akire nem gondoltam, mégis szívesen jönne... Szóval: kerékpáros kísérő kerestetik!!!

Köszönöm mindenkinek a szurkolást/bíztatást/segítést, és ne haragudjatok, hogy most nem úgy sikerült, ahogy elterveztük, ahogy szerettétek volna. Az UB-n megpróbálok bizonyítani!

A sárvári versenyről készült képek itt megnézhetők.

2010. április 20.

2010. március 30. 6 órás OB, Veszprém

Érdekes visszaemlékezni a versenyre. Akikkel beszéltem verseny előtt, mindenkinek azt mondtam, hogy csak edzés jellegű verseny lesz, hiszen egy hónap múlva a 24 órás sárvári vár rám, ami most sokkal fontosabb. És valóban így is kezeltem a veszprémi 6 órás futást. Csak egy edzés volt, ahol kipróbálhattam, hogy bírok-e 6 órán keresztül megállás nélkül viszonylag jó tempóban futni, hogy elfáradok-e, hogy a szervezetem hogyan regenerálódik, és egyáltalán: hogy sikerült a téli alapozás, a felkészülés az idei versenyidényre. A kérdésekre pozitív választ kaptam: nagyon jól éreztem magam futás közben, és csupán két km-rel maradtam el életem legjobb hat órás eredményétől. Ez egyszerűen szuper. Az pedig még jobb, hogy az utolsó két kört szerintem elég jó tempóban futottam, és a verseny után sem voltam túlságosan elfáradva. Talán a negyedik óra körül volt egy hosszabb holtpont, de ott kicsit tudatosan is visszavettem a tempóból, mert a bal lábam kezdett görcsölgetni. Aztán jött Szabó Sanyi magnéziumos bogyója, ami helyrehozott (egyébként Pléli Sanyi barátomat is ez hozta rendbe), és minden simán ment.

Verseny közben egy percre sem gondolkodtam azon, hogy megálljak (csupán frissítés közben), és nagyon jól éreztem magam végig. Életem legjobb versenye volt ilyen szempontból, ráadásul úgy gondolom, hogy az eredményem sem ad okot szégyenkezésre. Ez a táv 5,25-ös átlag km-eket jelent, ennél nem is kell most gyorsabb 6 órán keresztül.

A szervezés a szokásos jó színvonalú, a Viking SE színvonalát hozta. Sok régi és új baráttal találkoztam, s igazán jó érzés volt újra versenyezni, mert ez a tél nagyon-nagyon hosszú volt.

A legutóbbi szavazást lezárom. A kérdés, hogy szerintetek milyen volt a tavalyi futóévem, nagyon egyöntetű eredményt hozott: 9-en szavaztatok 10-esre, egy ember 9-est adott, velem együtt még valaki 8-asdra szavazott, és volt két hetes osztályzat is. Elfogultak vagytok, mert szerintem átmeneti év volt, ahol az eredmények nem annyira domináltak, az edzésmunka inkább. Ennek később lesz meg a gyümölcse, de remélhetőleg már idén érezteti magát egy kicsit. (konkrét eredmények itt: http://www.free-website-polls.com/poll.php?show_poll=74519)

Az új szavazás a következő versenyemről szól: szerintetek mennyit futok Sárváron? Előzetes információként elmondom, hogy novemberben Aulnat-ban 181 km volt a végeredmény, esős, hideg,apró kavicsos pályán. Ezt komment nélkül írom, mindenki gondolja tovább, vagy mondja azt, hogy ez teljesen jelentéktelen a sárvári verseny szempontjából (én csupán támpontként adtam meg ezt az infót). Még annyit talán elárulhatok, hogy 180 km alatti eredménnyel csalódottan jönnék el Sárvárról.

Elnézést kérek a honlapommal kapcsolatos problémákért, igyekszem minden bajt orvosolni...

2010. március 3.

Hosszú hallgatás után írok ismét. Sajnos megszűnt a korábbi szolgáltatóm, így át kellett költöztetni az egész weblapot erre az oldalra. Remélem, itt már zökkenőmentesen megy minden.

Időközben szépen növeltem a km-eimet, januárt egy laza 500 km-rel zártam, február is egész szép eredményt hozott annak ellenére, hogy volt egy teljes hét, amikor nem futottam. A hosszú futások is nagyon jól mennek, így egy szép szezon elé nézek.

Márciusban elindulok a 6 órás OB-n, de csak óvatos leszek, hiszen egy hónappal később 24 órás OB lesz Sárváron, és az most fontosabb. Aztán nyáron UltraBalaton, ősszel 12 órás OB, és novemberben van egy szép külföldi verseny, amit még meggondolok alaposan.

A szavazás még mindig él, szavazzatok, hogy milyen volt a 2009-es futóévem. Segítségképpen a 2009-es világranglista eredményeim:

6 óra: 529. (magyar versenyzők között: 17.)

12 óra: 120. (korcsoport 17. - kicsit más a korcsoport, mint nálunk; magyar versenyzők között: 15.)

24 óra: 492. (magyar versenyzők között: 14.)

Ezek a számok nem világrengetőek, de ahhoz képest, hogy pár éve még csak azért küzdöttem, hogy egy maratont le tudjak futni...

2010. január 4.

Először is Boldog Új Évet Kívánok mindenkinek!

Másodszor: nagyon fontos: megszűnt a régi e-mail címem, az új: csapoandras81@gmail.com. A régin már nem tudtok elérni!!!

Harmadszor pedig jöjjön egy rövid kis évértékelés, mi is történt a tavalyi évben. Átmeneti időszak volt, hiszen tavaly kóstoltam meg a 24 órás távot. Eredményesség szempontjából nem maradtam el elvárásaimtól, de azért a következő év sokkal jobb lesz, én úgy gondolom. Sok támogatóm lett, nélkülük nem tudtam volna elérni a céljaimat, óriási köszönet nekik!

A 2009-es évben 4247 km-t futottam, ez abszolút rekord, ennyit még soha életemben nem futottam egy naptári év alatt. Többet talán nem is nagyon érdemes, de ennyit egy ultrafutónak KELL. Amúgy összesen 20 olyan hét volt, amikor elértem a 100 km-es határt, ebből háromszor olyan, hogy egy nap alatt történt meg mindez.

Idei terveim: a minőségre megyek a mennyiség helyett. Idén különösen kevés versenyen fogok indulni. Ami tuti: 24 órás OB, UltraBalaton, 12 órás OB és még egy verseny, de azt még nem döntöttem el, hogy hol és milyen hosszú távon. Mindegyik verseny fontos lesz, nagy reményeket fűzök hozzájuk.

Karácsonyi ajándékként fogadjátok el tőlem a franciaországi futásomról készült videó megzenésített változatát, három részletben:

Végül pedig indítok egy új szavazást (bocs, de ékezeteket nem tudok írni a szavazómezőben), legyetek szívesek válaszoljatok arra a kérdésre, hogy szerintetek milyen volt a 2009-es futóévem 1-10-es skálán. Aki nem emlékezne: eredményeim sorát az EREDMÉNYEK menüpont alatt megtekintheti.

2009. december 20.

Megvolt a disznóvágás, beköszöntött a hideg, de az élet nem áll meg, folytatom a futást, a felkészülést a 2010-es évre. Ma este -17-18 fokos hidegben is futottam 11,37 km-t, a szakállam rendesen bederesedett, jégcsapokkal telivé vált, de ennek ellenére, vagy talán éppen ezért nagyon jól esett a futás. Sikerült időközben 4000 km fölé másznom az idei összesítést tekintve, s már most túlléptem a tavalyi összesítést. Jövő hetet megnyomom, és hagyományaimhoz híven karácsony mindhárom napján 28 km-t futok (Almádi-Füred között), s még megtűzöm egy hosszúval, hogy jóval túllépjem a 100 kilit. Aztán az év utolsó hetére is hagyok némi kocognivalót, hogy a december 400 körüli eredménnyel végződjön.

Karácsonyig már nem valószínű, hogy írok. Minden kedves barátomnak, szurkolómnak és "rajongómnak" (mert mint utóbb kiderült, ilyenek is vannak :)) áldott, békés karácsonyt kívánok, sok-sok ajándékkal, de ami még fontosabb: jó egészséggel és meleg családi szeretettel, igazi karácsonyi hangulattal.

2009. december 9.

Ismét elkezdtem a futást. Sikerült teljesen kipihennem magam, és ez nagyon jó. Az idén több km-em lesz, mint tavaly, és ennek is örülök, bár sokkal jobban nem látom értelmét a km-ek éves növelésének,bár lehet, hogy ebben nincs igazam.

A videót még nem sikerült elkészítenem, mert valami nagyon tuti zenei aláfestést szeretnék hozzáadni. Azt hiszem, majd a téli szünetben lesz csak időm rá, de addig valószínűleg feltöltöm aláfestés nélkül a videót. Amint felkerül a youtube-ra, jelzem, hogy meg tudjátok nézni.

2009. november 18.

Sikerült képeket is feltölteni a versenyről, a galériában megtekinthető, hogy milyen is egy 24 órás futás belülről.

Köszönöm Balatonalmádi Város Polgármesteri Hivatalának a támogatást, nagyon sokat jelent!

És köszönöm mindenkinek, aki szavazásával megtisztelt. A többség nagyon optimista volt, legközelebb talán sikerül elérnem azt az eredményt, amit a szavazók nagy része jósolt. (A végeredmény megtekinthető: http://www.free-website-polls.com/poll.php?show_poll=69317)

2009. november 17.

24 órás ultramarathon, Aulnat (Franciaország)

2009. november 7-8-án Közép-Franciaország Aulnat nevű kisvárosában indultam életem első 24 órás ultramarathoni futóversenyén.  Nagy elvárásaim voltak, hiszen  a 12 órás OB-n elért 113 km-es teljesítményem ígéretes volt a 24 órás versenyre vonatkozóan.

A versenyt megelőző nap landolt a repülőnk a párizsi Charles de Gaulle repülőtéren, onnan vonattal utaztunk tovább a verseny helyszínére a kora esti órákban. A szervezők kijöttek elénk a vasútállomásra, s nem csak a versenyközpontba, de a szállásunkra is elvittek, s megmutattak mindent, segítettek a tolmácsolásban, ahol kellett (közös nyelvünk az angol volt). Az esti tésztaparty-n megismerkedhettem több futótársammal, illetve egy nagyon kellemes tésztás vacsorát is kaptunk, finom vörösborral kísérve. A szervezőktől átvehettem a rajtszámomat (11-es, névre szóló), s a hatalmas meglepetést: ingyenessé tették a nevezésemet, mert „a barátjuk vagyok, és amúgy is nagyon messziről jöttem”. Nagy örömmel tértünk tehát vissza a szállásra, ahol gyorsan nyugovóra tértünk, hiszen nagyon is egyértelmű volt számomra: borzasztóan hosszú nap vár ránk.

11-kor kezdődött a verseny, 10 körül a rajtnál voltam, eszegettem, iszogattam, próbáltam leplezni a túlfűtött izgatottságomat. Hamar eltelt a rajtig hátralévő egy óra, közvetlen a rajt előtt még feltűztem egy „kolléga” rajtszámát, és aztán már láttam is, amint a helyi polgármester pisztolyt tart a kezében. Eldördült a pisztoly, és elindultunk. Szép egyenletes, 6 perces tempóban futottam (ez pontosan 10 km/h-ás sebességet jelent). A taktikámat úgy építettem fel, hogy egyrészt ne foglalkozzak a többiekkel. Ezt azért kellett leszögezni és minél inkább tudatosítani önmagamban, mert a 170 főt meghaladó mezőnyből 7 versenyző rendelkezett már világbajnoki részvétellel, közülük 5-en képesek voltak 230 km fölötti eredményre, 3-an 240 fölötti eredményre is. Legjobbjuk VB 15. hellyel büszkélkedhet.

A taktikára visszatérve: fontosnak tartottam, hogy a futóképességemet a lehető legtovább fenntartsam, és ne járjak úgy, hogy 15-16 óra után már csak sétálgassak. Ezt úgy próbáltam elérni, hogy minden óra első 3 percét végigsétáltam. Ezt nagyjából 7-8 órán keresztül meg is valósítottam, utána áttértem egy kicsit más jellegű taktikára. Azt gondoltam, hogy a 3-4 perc sétát fel kellene váltani egy egész kör végigsétálásával, de ez rossz taktikának bizonyult, így ezt csak az egyik óra folyamán alkalmaztam. Ezután áttértem arra, hogy félóránként 2-3 percet sétáltam, és ez nagyon hatékony volt, s a 18-19. óráig kiválóan működött.

Folyamatosan frissítettem: az első 6-7 órában kizárólag saját anyagból (egyéni izotóniás italok, gél, leves, müzliszelet). A 8. óra környékén látogattam meg először a frissítőasztalt. Elég nagy választékkal találkoztam, s legnagyobb örömömre csapolt sört is felfedeztem, amiből egy decit gyorsan meg is ittam, s ez sokat segített. Ezután minden körben megálltam egy kis frissítésre, ettem is sok narancsot, bagettet, mindenfajta energiaforrást. A legfontosabb az volt, hogy abszolút nem éreztem magam fáradtnak. 100 km-hez úgy érkeztem, hogy csak 10-15 perccel maradtam el egyéni csúcsomtól, 12 órát is 111-112 km-rel zártam. De ott elérkeztem a verseny legnehezebb időszakához: leszállt az éjszaka, és én elkezdtem álmosodni.

Erre nem voltam megfelelően felkészülve. Azt hittem, futás közben nem leszek álmos, illetve könnyen sikerül leküzdenem ezt a nyűgöt. Nagyon nehéz volt, de szerencsére volt telefonos segítségem, s tapasztalt ultrafutó barátomat, Szabó Sanyit sms-ben gyorsan meg is kérdeztük, mi a teendő. Tea, sör, kóla – minden mennyiségben. Valóban ez volt a megoldás, s a folyamatos teázás egyrészt felmelegített (hiszen a hőmérséklet így éjfél körül már 5 fok köré, vagy az alá süllyedt), másrészt ébren tartott. A sörözéssel csínján bántam, de időnként 1-1 decit megittam ebből a fontos energiaforrásból is.

Az álmosságot sikerült legyőznöm, és szépen fokozatosan, de azért lassan gyűltek a km-ek, s amikor egy-egy kerek számhoz értem, még nagyobb erőt éreztem magamban. Nagy élmény volt a 150-en túljutni, és ekkor még korcsoportos negyedik voltam. Helyezésemet tekintve folyamatosan jöttem előre, s volt egy olyan szakasz is, amikor a 14. helyen álltam!!!

Előbb-utóbb azért jelentkezett a lassulás, de ez elkerülhetetlen volt, a lényeg ilyenkor elsősorban az, hogy fussak minél többet, a lehető legkevesebb sétával. Sajnos eljött azonban az a pillanat, amikor a második cipőcserémnél voltam, hogy Gyöngyit egy hálátlan feladatra kellett kérnem. Azt mondtam neki, hogy nézze az óráját, és 5 perc múlva ébresszen fel. És ez egy olyan dolog, hogy át kell élni, hogy megértse az ember: borzasztóan hosszú volt az az öt perc alvás, és hihetetlen csodákat művelt, utána ugyanis újult erővel indultam tovább. Összesen 3 ilyen ötperces alvásra került sor, s mindegyik sok erőt adott a későbbiekre, s bár Gyöngyi csalt, mert 6 percig, utoljára 7 percig hagyott aludni, komoly tanulsága van az ilyen villámalvásnak a jövőre nézve.

Pár szó az időjárásról. Röviden szólva borzasztó volt. Esett az eső, egy óráig a szél is erősen fújt, és hideg volt. Az eső szerencsére éjjel nem esett, „csak” nappal borzolta az ember idegszálait. A verseny vége felé pedig már mintha dézsából öntötték volna.

Az utolsó hat óra nehéz volt. 16 óra magasságától viszont még képes voltam négy órán keresztül hozni a 20 km / 3 óra átlagot, az utolsó 2 órát sétáltam, illetve az utolsó fél órára már nem láttam értelmét kijönni, hiszen annyira locsogott az eső, és elkezdtem fázni is, egy megfázásért nem akartam plusz két km-t futni, annyit nem ért az egész.

Még annyit kihagytam, hogy a pálya fele földes-salakos borítás volt, a másik fele aszfalt. A földes-salakos rész bizony elég mély sár lett a 24 óra végére, ez igencsak megnehezítette a haladást. Nem is a haladást, de szerintem ha nem földutakon edzenék, bizony nagyon megviselte volna a lábamat. Így hozzá voltam szokva, de valószínűleg aszfalton többet tudtam volna.

A verseny végén a szervezők megkérdeztek, érdeklődtek mi a véleményem a versenyről, s mikrofonba kellett beszélnem, s ők fordították franciára. Óriási ovációt kaptam, elképesztő érzés volt.

A verseny nem viselt meg különösebben, három-négy óra alvás után mentünk városnézésre, másnap pedig nyakunkba vettük Párizst, bicegésnek nyoma sem volt. Se vízhólyag, se kidörzsölődés nem keserítette az életemet a verseny alatt, de ez inkább tudatos védekezés és megelőzés, mint szerencse kérdése volt.

Végeredmény: 181140 méter (181 km), 23. hely (170 indulóból), a felnőtt korosztály (18-40 év) 5. helyezettje.

Röviden összefoglalva: borzasztóan jól sikerült a felkészülés, és tapasztalatszerzésnek jó verseny volt. Jövőre komoly feladatok várnak rám: 24 órás OB (Sárvár), UltraBalaton, 12 órás OB és talán nyárra egy újabb külföldi verseny (vannak preferált versenyek, de meglátom, melyik jön össze anyagilag, illetve versenytervileg). A következő év is elsősorban a minőségről, mint inkább a versenyek tömkelegéről fog szólni…

Köszönöm a segítséget minden támogatómnak, barátomnak, családomnak, mindenkinek aki gondolt rám, sms-t írt vagy hívott, nélkületek nem ment volna!!!

Képeket és videót hamarosan feltöltök (még a hét folyamán).