– Megsüvegelik még az utcán, felismerik Egerben?
– A régiek közül sokan elmentek már, a fiatalok meg nem foglalkoznak a focival, pláne nem az öregekkel. Az én időmben még öt- meg tízezren jártak meccsre, de előfordult, hogy tizenötezren nézték a Fradit. Ma ötvenen vagy százan vannak. Nagy teher a városnak a vízilabda, a focira meg már nem jut pénz. Hát, ez van.

– Ön azért kijár még?
– Az utolsó tavaszi meccsre kivittek, amikor feljutottunk az NB II.-be, de előtte nem igazán voltam. Már nem is nagyon hiányzik. A mi időnkben sokkal jobb focisták voltak.

– A tévében sem követi a magyar focit?
– De, ott mindig megnézem. A vasárnapi Kaposvár–Fradin majdnem sírtam, hogy nem nyertek a vendégek. Nekik szurkolok kicsi korom óta, ott voltam ifista. Az a külföldi kapus óriásit hibázott az első gólnál, jól belepkézte. A hét végi meccsen, a Diósgyőr ellen ennek ellenére sokan lesznek kint, majd meglátja. Miskolcról is rengetegen mennek.

– Azt hittem, az Eger a kedvenc.
– Nem, az FTC a szerelmem, de persze az ESE is nagyon kedves nekem. Itt élek még mindig a városban, háromszor voltam az edzőjük, s többször nyertem velük a másodosztályban bajnokságot, de sajnos egyszer sem sikerült megkapaszkodnunk az NB I.-ben. De voltam máshol is edző, a Miskolci VSC-nél, a Debreceni MTE-nél, Kazincbarcikán meg sok kis környékbeli csapatnál. Szerettek mindenhol, mert hoztam az eredményeket. Sok helyen becsúszott egy-egy bajnoki cím. Ha újra kezdeném, ugyanígy csinálnám.

– Tehát meg van elégedve azzal, amit az élet adott, és amit ön elért?
– Abszolúte. És szerintem mások is a munkámmal és az eredményeimmel. Csütörtökön felköszöntött a város, Eger polgármestere, Habis László is, bár ez már inkább a kornak szólt. De azért nagyon jólesett.

Kiss B. László