Száz százalék, hogy Simon Antal nem szeretne vesztes hadvezérként levonulni a színtérről. Amikor tavaly nyáron Jámbor János főtámogató és Vancsa Miklós későbbi klubigazgató társaságában a hajdani egri labdarúgó belefogott az Egri FC újkori történetének alakításába, lehetett sejteni, hogy nagy tett van készülőben. A vezetőedzőként szerepet kapott szakember aztán egy év alatt NB II-es csúcsig, élvonalbeli szereplést érő bajnoki címig vezényelte azt az együttes, amely dicsőséges tavaszi hadjárata során a téli 8. helyről menetelve utasította maga mögé a mezőnyt. Az NB I-ben azt viszont már „büntetlenül” nem tudta elviselni a csapat, hogy feltételek és körülmények tekintetében az elmúlt negyedszázadban nem történt érdemi előremozdulás a stadion-fejlesztésben, amely ugyan a legendás edző Szentmarjay Tibor nevét viseli, ám a mester hírnevét nem öregbíti. A jelenlegi 15. helyezés kieső pozíciónak számít, amely nyilván és elsősorban arra vezethető vissza, hogy a szükséges engedélyek hiányában hazai környezetben egyetlen bajnoki mérkőzést sem játszhatott az EFC. A tükör ebből kiindulva nem is mutathat valós képet.

„Sokszor elmondtuk már, hogy a szakmát illetően reálisan nem lehet értékelni az őszt, ugyanis 17, számunkra semleges pályán lejátszott mérkőzés áll mögöttünk – szögezte le Simon Antal. – A megszerzett 11 pont alapján többféleképpen, de feltétlenül csak szubjektív módon lehetséges a helyzetünkhöz való közelítés. Előfordulhat, hogy valaki siralmas eredménynek tekinti mindezt, amely után szétkellene zavarni a játékosokat és elküldeni az edzőt. Persze meglehet úgyis ítélni, hogy hazai pálya nélkül, idegenbeli meccseken szerzett 11 egység nagyszerű teljesítmény, amely után emeljük meg a játékosok fizetését, kapják meg a Pro Urbe-díjat, a szakvezető pedig mesteredzői címet vehessen át...”

Ez utóbbi aligha szerepel most napirenden, még ha az elismerés ezúttal is kijár az elitbe jutást kiharcoló keret, a stáb és a vezetés minden egyes tagjának. A glória viszont most már akkor kerülhet az érintettek fejére, ha átszállójegy helyett sikerül megőrizni az NB I-es tagságot, amely nemcsak a felnőtt csapat, hanem az utánpótlás miatt is rendkívüli fontossággal bír. A tét több mint jelentős, óriási, ám ennek súlyát át kell érezni.

„A jövőt illetően az a tény, hogy rendelkezünk 11 ponttal és van hátra 13 mérkőzés a bajnokságból – magyarázta a vezetőedző. – Ezek során legalább 23 pontot kellene szerezni, hogy Egernek a következő idényben is NB I-es csapata legyen. Ehhez olyan tavaszi szereplésre lenne szükség, mint amelyet az előző kiírásban elért a Kaposvár, a Paks és a Honvéd. Ennek a megvalósítása nem lehetetlen küldetés, de nagyon sok mindennek össze kell jönni, hogy ezt véghez tudjuk vinni. A legfontosabb, hogy azok a személyek, vezetők, játékosok, edzők, akik ezért tehetnek, azok higgyenek ebben. A saját maga területén valamennyi érintett teremtse meg ehhez a feltételeket, hogy a cél teljesülhessen. Természetesen mindehhez szükség van a csapat megerősítésére, mert a 23 pont az előző kerettel aligha lesz elérhető.”

A változás minden csapat életében örök, és így volt az egrieknél is. A szakvezetés nyáron több tucatnyi játékost tesztelt annak érdekében, hogy az NB II-es bajnok keret ne csupán létszámában, de minőségében is gyarapodjon. Légiósok jöttek, s mentek, közülük néhányan azonban még epizódszerepet sem kaptak. Akadt persze főnyeremény is.

„Ha a száraz tényeket nézzük, akkor a 15 lőtt gólunk kevés, a 30 kapott találatunk pedig sok – pillantott a statisztikára Simon Antal. – Ezért is fontos, hogy a keretünkbe néhány erősítésnek számító játékos érkezzen, mert nélkülük ezeken az adatokon nem igen tudunk érdemben változtatni. Itt azonban ismét hozzá kell tenni, hogy az értékelés ebben a vonatkozásban sem lehet reális, a már említett folytonos vendégszereplés miatt. Az újonnan érkezett labdarúgók Németh Norbert egyértelműen kiemelkedett, amit az általa lőtt 8 gól is ékesen bizonyít. Rajta kívül a további találatokat egy-egy labdarúgó jegyzi. Az is egyértelmű, hogy a nyári igazolású futballistákból Kovács Gábornak nem kellett sok idő ahhoz, hogy stabilan meghatározó játékos legyen, mint ahogy az is látszik, akadnak tehetségek, mint például Albert Ádám, akik a jövő emberei, de már most megmutatják oroszlánkarmaikat.”

Az EFC erejéről a DVSC és a Paks elleni győzelem tanúskodott leginkább, de a tartást legékesebb bizonyítékát az FTC-vel szembeni 2–2-es eredmény adja, amikor 0–2-ről egyenlített a gárda. Az is élre kívánkozik, hogy a Videotonnál a 87. percig nyerésre álltak Koós Gáborék, végül mégis fejet kellett hajtani az ellenfél előtt. Ha tehát pozitívumokat akar találni az ember, meg is leli azokat a sok balszerencsés – öngólokkal, 11-esekkel, vitaható játékvezetői döntésekkel sújtott – eseménysorban.

„Egy biztos, az NB I-es szereplést mind edzőként, mind játékosként valamennyien nagyon élvezzük – hangsúlyozta a szakvezető. – Semmiképpen sem szeretnénk ezt az örömet elvenni magunktól és újból belekezdeni az alulról történő építkezésbe. Sokszor szeretnénk átélni azt, amire a Debrecen elleni győzelem után volt példa. Akkor az egész ország az Eger sikerével foglalkozott és bizonyára sokak örültek velünk együtt, hogy a tavalyi bajnok ellen sikerült ezt véghez vinnünk. Az is határtalanul jó érzéssel töltött el bennünket, amikor NB II-es mérkőzésen 3000 néző ünnepelte a csapatot, majd boldogan ment haza. Azért vagyunk, hogy a szurkolóknak és velük együtt magunknak is örömet szerezzünk a játékunkkal és az eredményeinkkel.”

Az őszitől sokkal jobb szereplésre kizárólag akkor mutatkozik esély, ha végre a fények felgyúlnak a stadionban, így elárul az utolsó akadály is az elől, hogy az Érsekkertben érje el a csodát a csapat. Mert az NB I-ben maradáshoz kis híján már arra lesz szükség.

„A legnagyobb erősítést akkor tudjuk véghez vinni, ha a hazai közönséget „leigazoljuk” – tekintett előre a tréner. – Mindez kizárólag akkor lesz lehetséges, amennyiben itthoni mérkőzéseinket saját stadionunkat játszhatjuk. Pillanatnyilag még nem látjuk, hogy erre valóban sor kerülhet-e, ám ha mégsem, akkor Eger csapata búcsúzhat a magyar élvonaltól. Ez száz százalék.”