Nem csak a csapat, vagy az ahhoz közel állók, magam is nagyon vártam a szombati mérkőzést, a megyei „el classico”-t.
Szerencsére úgy értünk a derbihez, hogy tavasszal nem veszítettünk pontot, miként persze az ellen sem. Így valóban téttel bíró, két jó csapat csatáját vártuk, várhattuk a meccstől és valóban, nem is kellett csalódnunk. Persze az elmúlt egy-másfél évben játszottunk mi már jót a Gyöngyössel, azonban azt gondolom, ez volt a legmagasabb színvonalú mind közül. Igaz ez akkor is, ha valójában látszott, egyik csapat sem akar kikapni. Ugyanakkor az eredménykényszer inkább a mieink vállát nyomta…
Ideális futball idő, régen nem látott nézőszám, jó csapatok és téttel bíró meccs. Mi kellett volna ettől több? Semmi, vagyis csak majdnem, hiszen a győzelem nagyon hiányzott a végéről. Ezt leszámítva jól szórakozhattunk.
Az első félidőben, annak is az első harmadában kicsit megilletődötten játszottunk ugyan, aztán az idő előre haladtával egyre bátrabbak lettünk és már ekkor is sikerült ha nem is ordító, de góllal kecsegtető helyzetet, helyzeteket kidolgozni. Aztán a második félidőben ha lehet, még egy lapáttal rátéve (de figyelve a hátsó alakzatra is) igyekeztünk bevenni Halasi kapuját. Az ekkor már szinte kizárólag a védekezést szem előtt tartó vendégekkel szemben elsősorban a pontrúgások jelentettek veszélyt, melyekből több ízben is gólt szerezhettünk volna. De sajnos nem sikerült. Megtapasztalhattuk, a Gyöngyös valóban egy masszív, jó csapat. Talán más lett volna az eredmény, ha ők is jobban törekedtek volna a gólszerzésre, de az vesse rájuk az első követ, aki nem hasonlóan cselekedett volna a helyükben. Kivédekezték. Nem gondolom, hogy jobb csapat a mienknél, egyszerűen egy másik olyan csapat a megye I. mezőnyében, aki hozzánk hasonló szinten „űzi” a focit. Jó csapatunk, szeretni való csapatunk van, de tudomásul kell venni, még nem vagyunk olyan erősek, hogy a legjobbak ellen is mindig nyerni tudjunk. Az már valószínűleg egy ízig-vérig NB III.-as csapat lenne, amitől azt gondolom, azért nem vagyunk olyan messze….
Az alap elvárás, hogy a csapat egy ilyen rangadóra „felszívja” magát, mindent megtegyen a győzelemért. Ez meg is volt. Én azt mondom, mindenki tudásához mérten jól is játszott. Viszont kiemelném a „rutinosabb” játékosokat”. Lakatos Bélát – ha nem is sikerült eldöntenie a meccset, noha többször is a lábában volt a gól – még nem láttam ilyen összeszedetten játszani. Hátul biztosan zárt, miközben a legtöbb veszélyt is ő jelentette az ellenfél kapujára. A gólgyárosunk, Montvai Tibor is jól játszott, és elsősorban elszántságával, harcosságával volt vezére mieinknek. Ha gyorsasága már nem is olyan, mint régen, remekül tartja meg a labdát és most is volt több jó kiugratása. Talán ha nem éppen Szilágyival kell összemérnie erejét…. Vagy ha esetleg egy jó formában lévő, érett Árvai jön be… Persze a sportban nincsen ha. Nem akarom „felhánytorgatni”, de biztos vagyok abban, hogy Dobos Attila is sokat tudott volna segíteni a pályán…. Persze robotolt becsülettel Gresó Matyi is, miként a többieknek sincs szégyenkezni valójuk. A feladat adott: menni tovább, megpróbálni győzni minden mérkőzésen. Én, ha tudok, a helyszínen fogok szurkolni ezért. Sokan legyintenek, ezt a GYAK-ot nem kapja el senki. Lehet, bár én koránt sem vagyok meggyőződve arról, hogy egy jó napot kifogó Péterke, egy Egerszalók, nem beszélve a Felsőtárkányról, nem lehetne ellenfél számukra. Meglátjuk. Remélem, a lelkesedés nem törik meg. HAJRÁ EGER! SOHA NEM FELADNI!
