A hétvégén Besenyőre látogattunk. Sokat gondolkodtam azon, egyesével értékeljem-e a játékosok teljesítményét, vagy inkább a CSAPATRÓL írjak néhány szót.

Végül az utóbbi mellett döntöttem. Nem mintha ne lehetne külön-külön értékelni a fiúk játékát, inkább azért, mert ez a mérkőzés inkább a csapatról szólt. És a meccs tanulságát is elsősorban a csapatnak kell levonni.

A játékosaink jó felfogásban, kellő harcossággal kezdték a mérkőzést. Mindenki odatette magát egytől-egyig, érződött az elszántság, ami tetszett. Mindez hamar három gólos előnyben mutatkozott meg. Elmondhatjuk, hogy az első félidőben sorra jöttek a helyzetek, minden úgy alakult, ahogyan szerettük volna. Én azonban már több Besenyőtelki mérkőzésen voltam akár Eger szurkolóként is, ezért tudtam, még ha a tabella most nem is ezt mutatja, lehet itt még valami csavar a meccsben. Sajnos félelmem be is igazolódott. Valahogy sokadszor nem úgy folytattuk a második félidőt, ahogyan ez elsőt abbahagytuk…. Bizonyára nem tudatos ez, de mindenképpen figyelmeztető. Figyelmeztető azért, mert még jó néhány olyan meccs van hátra a bajnokságból, melyeken idegenben rendszerint megizzasztanak. Makláron, Borsodnádasdon, Egerszalókon ilyen félidők nem biztos, hogy beleférnek. És akkor még Tárkányról, Hatvanról vagy éppen Boldogról nem is beszéltem. Persze ahhoz hogy szoros legyen a vége, kellett a játékvezető is. Ne feledjük azonban, hogy bárhol tévedhet a spori, bárhol kaphatunk jogtalannak tűnő gólt, ne adj isten gólokat. Bajnokságot nyerni épp ezért nehéz, mivel ezeket a helyzeteket is át kell vészelni, úgy kell játszani, hogy ezek beleférjenek, soha nem szabad feladni és mindig menni kell előre, legyen akár 2, 3 vagy 5 gólos is az előny.

Remélem, mindenki megérti, nem a kritika inkább a csapat „féltése” szól belőlem. Az első félidei játékból kell kiindulni, azt kell csiszolni és a játék ilyen hatékonyságát lehető legtovább – szerencsés esetben 90 percig – kitolni. Hajrá ESE!