Alig kezdődött el a szezon, máris egy igazi rangadó!

Hiába mondta mindkét edző, hogy ez is csak egy meccs, mindenki tudta, igenis komoly tétje van a derbinek.

Egy esetleges hatvani győzelem esetén háromesélyessé vált volna a bajnoki címért folyó küzdelem, míg a vendégek győzelme kimondva, kimondatlanul a mieinket hozta „volna” közelebb a bajnoki címhez és az esetleges osztályváltáshoz.

Remek idő, műfüves játéktér, kb. 300 néző. Mi kell több egy jó meccshez?

Aztán hogy milyen lett? A tét bizony meglátszott az első percekben a csapatokon, de főként a mieinken. Az valószínűleg a taktika része volt, hogy átadtuk a kezdeményezést. Ugyanakkor kicsit nehezen pörögtünk fel, de szerencsére ahogy teltek a percek, folyamatosan „engedett” szorításából a görcs. Mintegy 15-20 perc elteltével már egyre többet portyáztunk mi is a hatvani térfélen. Már éppen kezdetem én is úgy érezni, no… talán egy gólt sikerülhet a félidő előtt szerezni, amikor jött Benke kiállítása. Sajnos szinte senki nem látta, hogy mi történt, így nehéz bármit is mondani róla. Az biztos, hogy csatárunknak addig sem igazán ment, ráadásul már az első percekben fogta a combját, majd ápolni is kellett. Az biztos, hogy ha valóban durva szabálytalanságot követett el, az hatalmas fegyelmezetlenség volt részéről. (Remélem Norbi a meccs után legalább három rekesz sört fizetett a kiállítás okán hatalmasat robotoló, küzdő társaknak..) A kiállítás persze megtörte a lendületünket, a félidő hátralévő perceiben ismét a hazaiak domináltak, azonban komolyabb helyzetük nemigen akadt az első etapban. Aztán jött a második 45 perc. Minden egri szurkoló, szimpatizáns, az Eger győzelméért szorító azt kérdezte magában, ugyan ki lehet ezt a meccset húzni így? Esetleg tudunk egy gólt szerezni? És bizony a második félidő úgy kezdődött, ahogyan az első etap befejeződött, sőt. A Hatvaniak szerették volna mihamarabb gólra váltani emberelőnyüket. Ugyanakkor az is látszott, mi sem adjuk fel. Védekeztünk becsülettel, de ha volt lehetőség, megindultunk. Volt is potenciál ezekben az elfutásokban. Egy ilyen kontrát követő pontrúgás után Gresó Matyi szép mozdulattal játszotta magát tisztára és éles helyzetből lőtt… Sajnos a lövés a kapufáról kifelé perdült, azonban szerencsére Lakat a közelben „ólálkodott” és valahogy bekanalazta a lasztit. Már Matyi helyzetfelismerése és lövése is gólt érdemelt volna, de ki bánta. Felharsant a hajrá Eger és a fiúk innen mint ha még inkább akarták volna a sikert! Hiába támadott szinte folyamatosan a Hatvan, a mi kontráinkban, támadásainkban is volt legalább annyi veszély. Volt helyzete még Gresónak, a csereként beállt Vajdának is arra, hogy akár végleg eldöntse a meccset, ezek a lehetőségek azonban nem mentek be. Amit viszont védekezésben mutattunk, az példaértékű volt! Mindig volt egy láb, egy becsúszó utolsó ember, ha pedig nem, a hazai támadók rontották el a kínálkozó lehetőséget. Így állhatott elő, hogy bár az utolsó percekben szinte felborult a pálya, valójában kapuőrünknek igazán sok dolga nem akadt, bravúrra talán nem is volt szüksége.

Aztán persze jöhetett az öröm, pacsizás a szurkolókkal és gondolom az ünneplés az éjszakába….

Összességében elmondhatjuk, hogy amely csapat egy ilyen rangadót úgy tud behúzni, hogy közben 60 percig emberhátrányban van, az megérdemli a győzelem mellett az elismerést is.

Nem volt sziporkázó játék, de ki bánja, a lényeg a nagyon fontos 3 pont! És persze a hozzáállás, az akarat, és az egység. A győzelem valóban a CSAPAT érdeme.

Azt gondolom, a hogy csapat mellett mindenképp ki kell emelni az edzőt is. Vígh Feri jól készítette fel a fiúkat, ha nem is meglepő, de hasznos, eredményes taktikát dolgozott ki, a végén a cserékkel pedig nem csak frissített, de remekül tördelte az időt is.

Szép volt fiúk, hajrá ESE!