Bunda és csőd. Az egri labdarúgást illetően előbbi az öt évvel ezelőtti múltra, utóbbi az elkerülendő jövőre vonatkoztatható, mert ugye korábban ez nem sikerült, meg úgy egyébként is: az összeomlást nem tervezi az ember.

Nézzük konkrétabban: egyfelől a mai napig nyomasztólag ható és mételyező örökség a fogadási csalások egri szálának két éve tartó tárgyalássorozata, ami még a dicstelen véget ért Egri FC-hez kötődik, másrészt itt a jelent jelentő ESE esete. Két klub, két történet – mondhatnánk, de nem így van, miközben a bajok forrása egy tőről fakad. Ez pedig a megyeszékhely labdarúgásának nem a helyén kezelése. A segítségül szolgáló történeti visszatekintés arra választ ad, hogy biztosabbnak tűnő bázisra akkor támaszkodhatott az egri labdarúgás, amikor a politikai és a gazdasági élet hatalommal bíró szereplői fontosnak tartották a sportágat. Ez jobbára ahhoz volt elegendő, hogy több mint ötven éven át (1950–2003) az NB III. és az NB I. között ingázott a mindenkor legmagasabb szinten jegyzett egri labdarúgóegylet. Az egy-egy idényt megélt első osztályú tagságok arra mutattak rá, hogy a honi élvonal terhei hosszú távon aligha vállalhatók, míg a harmadosztályú szereplések rendre rangon alulinak számítottak. Maradt életképesnek az NB II. és – egy időben – az NB I. B.

Minden kétséget kizáró mélypontként az a két év csúfította a kút legalját, amikor 2003 és 2005 között nem volt minőségi szinten jegyzett nagypályás futballcsapata Egernek. (Az Unio Eger, illetve a Dohánygyár gárdája a körzeti bajnokságot erősítette.)
Az elmúlt tizenhárom év aztán mindenről szólt, csak hosszabb távú (s ezalatt már három év értendő!) stabilitásról nem. Pedig akadtak személyek, akik üzleti és/vagy érzelmi megfontolásból lényegesnek tartották, hogy legyen labdarúgás. Közéjük tartozott a futballélet feltámasztásában elévülhetetlen érdemeket szerzett Keller József; az önzetlenül támogató Szekeres Károly; az URFA Kft. két tulajdonosa, Urbán Miklós és Farkas János és a krőzusként Budapestről mentőövet nyújtott és az EFC-t az NB I.-ig juttatott Jámbor János.

A 2013 tavaszán „palira vett” John Marshall, majd a szerencselovagként átszállójegyet váltott Kósa Sándor, akik nevéhez már nem fűződött maradandó tett. Az angol üzletemberért kár, mert váci szerepvállalása arról tanúskodik, hogy vele nyerhetett volna az egri futball. A feltétles mód Harmati Péter esetében már nem indokolt, mert elsősorban neki köszönhető, hogy a 2008-ban alapított Egri Sportcentrum SE jóvoltából egyfelől az utánpótlás maradhatott helyben, másrészt felnőtt szinten is elindulhatott az alulról építkezés, ami egészen az NB III.-ig vitte az egyletet. Ebben szerepet játszott az a 2016-ban kötött megállapodás, amely arra engedett következtetni, hogy az „Észak-magyarországi sportrégió” igazi gazdája lesz a DVTK. De ha már gazda! Az eddigiekben még említést nem kapott önkormányzati szerep valamennyi érában kikerülhetetlenül fontossággal bírt és bír. Ez sok mindennel összefügg, leginkább persze a sportlétesítmények tulajdonjogával. A város, pontosabban a döntéshozó képviselőtestület hozzáállása az „élősportra” fordított támogatást illetően különböző méreteket öltött. Jelenleg az NB III-as klub működtetésére nem ad az önkormányzat, ez a többségi (DVTK) és a kisebbik tulajdonos (Egri Sportcentrum SE) vállát nyomja.

A vészharang most – megint – erőteljesen kong, mert a pénzek „nem akarnak jönni”. Csődről korai szólni, de az irány bizonyosan nem helyes.

Történik mindez abban a korban, amelyhez hasonló – jó – helyzetet még nem élvezhetett a magyar futball…

Forrás, Bódi Csaba: Heol.hu