Végre van edzőnk, hátha egyenesbe jövünk! – gondoltam a hétvégi bajnoki előtt.

Tudtam, hogy ne tudtam volna, hogy ezzel nincs minden problémánk megoldva, de hátha. Hátha tudunk egy jó meccset játszani és akkor még talán az eredmény is másodlagos. (Pedig a pontok is nagyon kellenének, de mostanság az igények is lejjebb kerültek!)

Sajnos a rideg valóság más volt, még a jó játék is messze maradt. Tényleg próbálok elnéző lenni. Ilyen szemüvegen keresztül az első félidő még úgy ahogy rendben is volt. Persze már akkor is feltűnt a jó kötésű fiatalokból álló debreceniek gyorsasága, határozottsága és mieinknél jóval pontosabb játéka. Ebben a játékrészben is több helyzete volt a vendégeknek, de a félidő hajrájában szerzett szép gól felcsillantotta a reményt.

Talán a második etapban nagy fegyelemmel, odafigyeléssel és kicsit kreatívabb játékkal a magunk javára fordíthatjuk a meccset! Hamar kiderült azonban, hogy nemhogy a győzelem, de a döntetlen is messze van… A második félidőben az ellen úgy jött ki, hogy megmutatta, miként kell ezt a játékot játszani. Gyorsan lerendeztek minket. Utána meg már csak szenvedés volt az egész. Ez a félidő még jóindulattal is gyenge volt.

Nem tudom mi lesz itt, de a bajnokság majd ¼-énél úgy tűnik, a bennmaradáshoz is kisebb csoda kellene. Nincs kimagasló játékosunk, jó (vagy inkább az átlagnál jobb) is alig, gyenge képességű sajnos annál inkább.

Azt gondolom, a mester sincs még tisztában (vagy nem volt a meccs előtt) egyes játékosok valós tudását illetően. Ebből adódóan talán ő sem a legjobb megoldást választotta, de ez a meccs legkevésbé rajta ment el.

Minél gyorsabban kellene vérátömlesztés, de erre ilyenkor vajmi kevés az esély. Sajnos régen volt ilyen gyenge játékosállományunk. Nem szabad ugyan feladni, de közelít a megyei bajnokság. Bízzunk a szinte lehetetlenben!

Hajrá Eger!