Szó érheti a blog elejét, hogy csak akkor írom, ha valami bajom van. Igen. Ha épp kiegyensúlyozott vagyok, nincs miről írni. A tvhíradóban sem mondják be, hogy ma minden rendben ment, esett elég eső a gazdáknak, és sütött elég nap a napozóknak. Nincs ilyen nap, ezért sem említik, persze.
Olyan viszont van, hogy az embernek minden klappol, megkockáztatom még azt is, hogy boldog. Most, így utólag belegondolva pedig, de jó lett volna, hogy ha írok, hogy “hellómindenki, nagyon frankó minden, jól érzem magam, és nagyon szeretem Őt.” Az adott helyzetben persze nem éli meg ilyen értékesenek az ember, csak így, utólag belegondolva.
Legyinthettek, “ó, csak a szokásos!”, igen, csak a szokásos bajom van.
Nos, olyan másfél hónapig együtt voltunk. Nem is tudom, hogy kavarodtunk újra össze, illetve hazudok, mert tudom jól. Mert hajtottam az ügyet, mert megdolgoztam érte, mert kedves voltam, és figyelmes, és gyengéd, odaadó. Tudok ilyen lenni, ha van kihez.
Fényezem magam, aha, kell ez most az egómnak, meg kell nyugtatni, hogy, nem, nem vagy értékek nélkül létező, van benned jó is, nem csak utálnivaló, meg borzasztó.
A Frida Kahlo életéről szóló filmet néztük meg, egy olyan időszakban, amikor ugyanúgy ment minden, csak nem fogtuk egymás kezét, és nem csók volt, hanem puszi. Utána a szokásos, ülünk az ágyamon, meg elfekszünk, beszélgetünk, esetleg a haját is eligazítom az arcáról, aztán ha már ott a kezem, akkor megcirógatom. Lehet passzívan csábítani, tudtok. (És lehet passzívan eltaszítani valakit, persze. Azt is tudtok.)
Aztán, mint a filmekben, de még annál is komolyabban, egymásnakesés. Tudtam, hogy itt nem lesz visszautasítás, rendesen ki tudtam élvezni a helyzetet, mert tudtam, hogy mi lesz, és mi nem lesz. Mint Hamilton most, az előző két futamon. Jó a kocsi, nagyon jó, mint tízéve, tehetséges a srác, és ezt tudja is magáról, és akar is nyerni, szeret is nyerni, így csak mennie kell, és kiélvezni a harcot, nem görcsösen küzdeni.
Komolyan tudatosult bennem, hogy igen, nyertünk, beindult a dolog, rendesen működött, nem volt megbánás, hanem elindult valami. Fel sem merült bennem, hogy ugyanaz lesz a vége, mint eddig.
Volt az egészeben egy ilyen navégre-érzés. Beszéltek a tettek, nem kellet róla blogot írni, minden magáért beszélt, feketén-fehéren, és a fekete fekete volt, a fehér meg fehér, és nem “hát”, meg “hogyishívják”, valamint “igen,de”.
Felszabadultunk, nevettünk, mint az ovisok, minden hülyeségen, cinkosság, összekacsintás. Volt a Mi, meg ami azon kívül esik.
Van, hogy úgy érzem, nem maradt bennem semmi, néha meg úgy, hogy annyi minden még. Azt hiszem, mind a két állítás igaz.
Nem egy hosszú valami volt ez, tudom, de nem is ez a lényeg, nem attól függenek ezek a dolgok, inkább a kérdések nyugtalanítóak, amik felvetődnek.
Hogy jöttünk akkor össze újra? (és újra, és újra, és újra)
Miért jöttünk akkor össze újra? (és újra, és újra, és újra)
Ha e kettőbe belegondolok, megintcsak ott járok, hogy nem hibás az elméletem, csak így tovább.
Elméletem?
Csak annyi, hogy néhány közhely egymás hegyére-hátára pakolászva. Ilyen elszántság, meg céltudatosság, meg törni előre a boldgulásomért, boldogságomért.
Semmi különös.
Hagyjam a fenébe? Törődjek bele, hogy nem, és nem, és nem, amikor rendre igen, és igen, és igen lesz a vége?
A kérdések mellet merültek fel tanulságok is, amik talán még kellemetlenebbek.
Az, hogy adok valamennyit, nem jelenti azt, hogy annyit kapok is. Hirtelen rávágnám, hogy nem olyan mint az üzlet. De. Pont olyan. Minden annyit ér, amennyiért megveszik. Ha eladod az értéke alatt, akkor annyit kapsz. Ha valamelyik partner monpóliumhelyzetben van, azt csinál, amit akar, annyit fizet amennyit akar, mert megteheti. Mivel monopólium van, a másik fél rosszul jár; ha üzletet akar, akkor annyit fogad el, amennyit kap, ha nem fogadja el, akkor nincs üzlet.
És nem, nem olyan, mint az üzlet.
Ott tiszták az érdekek, piac, profit, hatalom. Ennyi.
Itt nem számít a profit. Itt iszonyat kemény, kérlelhetetlen nem-ek vannak, úgy ahogy vannak indok nélkül, és megváltoztathatlanul. Csak. Azért mert csak. Nem, és kész. Hiába lenne jó üzlet, nem. Nem számít a profit, mert kényelmes világban élünk, válogathatunk, utat kereshetünk, mert van több, jó sok. Nincs háború, nincs világválság, így nem is tudjuk becsülni mindig, amit bizony kéne.
Bízok abban, hogy majd úgy lesz, ahogy lennie kell. Távol áll tőlem a megvilágosodás, de ebben az ügyben rengeteg van még. Kell legyen, mert valami nagyon komoly dolgot érzek a levegőben. Ilyen nincs csak úgy, ennek jelentősége van, mi változtatott volna meg ilyen egycsapásra. Megláttam először, és tudtam. Tulajdonképp már előtte éreztem, hogy lesz valami. Sosem voltam ilyen ezoterikusbabonás ember, nem is gondoltam volna, hogy ilyen van. Éreztem dolgokat, amiket akkor nyilván nem értettem, utólag lett csak tiszta.
Törtünk csirkecsontot, tudod, amit ketten kell, és kell tenni előtte egy kivánságot, és ha nálad marad a hosszabb, a tiéd teljesül. Cseresznyeszárral is eljátszottuk, akkor is ugyanazt kívántam. Szóljatok a mai naphoz két év múlva, kíváncsi vagyok, be fog-e jönni.
Szóval most így ennyi. Vádaskodhatnék, hogy “de könyörgöm, emailben?!”, nem teszem, mert nem az a lényeg, ennél komolyabb dolgokat lenyeltem már. Az a lényeg, hogy a monopólium egyoldalúan felbontotta a szerződést. Megszakad a szívem, de nem íram vissza, pedig “szeretettel” írta alá a levelet. Nem azért, mert nem kell a szeretete, kell. Csak megálltam a probléma felett, egyszerűen nem tudok mit mondani, nem szeretnék. Tudom, hogy kéne, illene, de nem tudok és nem bírok. Lesz valahogy.
Valószínűleg úgy, ahogy szokott, hogy már nem bírom, és akkor felkeresem valahogy. Ő nem fog, az biztos, nem szokott. Minek is, megteheti. Mikor úgyis lehet számítani rám…
Van, hogy öt percre elfelejtem kicsit az egészet. Aztán megint beugrik, és nagyon kiltástalan vagyok. Nem tudom magam arra szintre levinni, hogy jó, akkor lcsb(gyk., legyünk csak barátok). Ő -állítása szerint-, nem szerelmes belém, ezen nem lehet változtatni. Jóbarátok vagyunk, olyan, amilyen nincs sok az embernek. Ez tény, és ezen sem lehet változtatni, így nem tudom azt tenni, hogy akkor viszlát, ennyi volt, nem látjuk többé egymást, felejtsük el.
A tudomány jelen állása szerint marad az, hogy vagy Ő szenved, mert együtt vagyunk, vagy én, mert nem.
Most én.
Nem tudom, hogy lesz, de sejtem. Lesz egy olyan szar nyaram, mint amilyen a karácsonyom volt, és szeptemberben meglátjuk…
NOFX - All Of Me, hallgasd meg, idevág. Mike bácsi olyan jól ír, olyan ironikus, emellett fájdalmas, és dallamos, lemondó. Mindig találok ilyenkor valami zenét, amit én is írhattam volna.
Rohadt életbe…
Szeretlek Adélom, nagyon szeretlek. Azt hiszem, nem mondtam ezt elégszer mostanában… kettőspont, nyitójel.
Nem akarok létezni.