Itt a nyár. Hurrá.

Nem is írtam, hogy vége lett a vizsgaidőszakomnak. Nem is vége lett, hanem véget vetettem neki. Viszonylag jól sikerült minden, de sok hármas lett. Sebaj. Minden elsőre sikerült, rengeteget tanultam, meg is lett az eredménye. Analízisből ráadásul hármas lettem, első nekifutásra. Szép. Ki gondolta volna, hogy valaha matekos tárgyból nekem hármasom lesz.
A kombinatorika is hármas lett, nagyon könnyű volt a második zéhá, majdnem 100%-osra sikerült, de úgy is kevés lett volna a félévvégi négyeshez.
Egyedül a linalg lett kettes, a számteches tárgyak közül csak az adatszerkezetek közepes, de legalább elsőre le volt tudva.
Úgyhogy előttem a nyár, hurrá, szoktuk mondani. A probléma csak annyi, hogy nem tudok mit kezdeni vele. Nem voltam mostanában ilyen céltalan, amúgy, csak jött ez a dolog, ami már úgyis rég a levegőben lógott. Tudtam, hogy jönni fog, mert már kezdtem úgy érezni magam benne, mint valami kibaszott terrorista, aki kést fog valakinek a nyakára, hogy az azt tegye, ami mindenkinek rossz.
Kicsit át kell értékeljem a dolgaimat, hozzáállásomat az emberekhez.
Szigorú, szoros elszámolás mindenben, hitel nincs, fizetni csak helyszínen. Adni jó, főleg, hogyha ellenértéke is házhoz áll. Most úgy érzem magam, mint az ilferro-s átvertek. Átverve.
Befektettem, alakítottam magam, hogy működjön egy kapcsolat, mert azért érdemes alakulni. Ment is, míg a nehéz idők voltak, vizsgák, stressz, és a többi. Külön ajándék volt, hogy a vizsgára tanulás napjain is találkoztunk, hogy az mekkora önfeláldozás már. Mire vége lett a vizsgáknak, akkor meg viszlát. Amikor jöhetett volna a java az életnek, nyaralás, balcsi, kirándulás, országút koptatása. Nem tudom, hogy csak az énem védem-e, de van egy olyan érzés bennem, hogy addig kellettem, míg a nehezebb idők voltak. Mert kell mindenkinek valaki, akivel talán kicsit könnyebb a hétköznap, legyen az akármilyen szabadságvágyó személyiség. Nem tudom. Aztán a főiskolás lét hozadéka, a nyáriszünet már ugye nem olyan nehéz, sőt, a fenének kellenek a terhek, hogy mindennap látni akar valami hülye, meg csersznyét szed esőben, meg virágot szed, ebédet csinál, ráadásul szeret. Akkor is, ha töredékét sem kapja vissza, hanem a tegnapi van a fejéhez vágva, hogy osszam be, legyen elég.
Nem tudom, így van-e, de olyan érzés van bennem, hogy amíg nem volt jobb, megfeleltem, hogy beleadtam mindent, aztán mikor már nincs rám szükség, egy elegáns emailben el lehet küldeni, köszönjük a részvételt.
Nem tudom így van-e, vagy csak próbálok támadni a sarokból, ahova lebasztak. Védekezem, biztos.
Kaptam persze én is. De nem vagyok az a típus, aki átszellemült mosollyal úgy tud visszatekinteni, hogy jhajjh, de jó volt, örülök ennyinek is. Nem vagyok az a típus. Olyan vagyok, mint mindenki; szeretek kapni, csak úgy, azért mert csak. Nem azért, mert így illik, hanem mert van valaki, akinek fontos, hogy nekem jó legyen.
Kifosztva érzem magam, átverve.
Hajtanom kéne, de semmi értelme. Én fel nem hívom, ha akkora barát vagyok, akkor már felém nézett volna. Nem tudom, egy email, stílszerűen, vagy valami, a számom sem változott…
Nem azért, mert már nem szeretem, meg nem hiányzik, nem azért nem keresem.
Szeretem, meg hiányzik.
Így leírva nem nagy cucc, de komoly, súlyos szavaka ezek. Minden gondolatom Ő, még mindig, róla álmodom, meg azzal fekszek le, hogy nemrég még azt ígérte, hogy itt alszik, meg megyünk kirándulni, reggel meg azzal kelek, hogy egy újabb nap, hogy nem látom. És ha látnám is, csak a szomorúság lenne, hogy milyen szabad, milyen vidám, ismeretlen emberekkel utazza át az országot, ha megtetszik valaki, hát legyen valami.
Mikor a megcsalásról, mint olyanról beszéltünk, a legnagyobb természetességgel mondta, hogy ja, ha valakiben a csíráját is felfedezi a szimpátiának, hát hajrá, mivel belém nem szerelmes. De azért ha talákozunk, akkor csók, ha ketten vagyunk, akkor szex, de nem szerelmes, mit képzelek? Ő szabad. Keresi az útját. Örüljek, hogy ez is van. Illetve volt, persze…
Akkor minek hagyta azt a másfél hónapot? Addig jó voltam? Én nem változtam semmit, ugyanúgy viselkedek mindig, konzekvens vagyok. Nem tudok egyebre kilyukadni, hogy amíg nem volt jobb, megfeleltem. Ez nem vádaskodás, ez rezignált ténymegállpítás.
Csak magamat hibáztathatom, hogy küzdöttem érte, udvaroltam, hódítottam, kedvében jártam, szórakoztattam, főztem neki ebédet, bátorítottam a vizsgák előtt. Magamnak akartam a bajt, inkább mondtam volna, hogy menj már a picsába? Nem tud ilyet mondani az ember, ha szerelmes. És nem olyan szerelem ez, hogy szalmalángént, nem; tartós, konstans intenzitású, lehet rá építeni.
Vissza voltam utasítva nem egyszer. Nem hagytam magam, mert volt miért küzdeni. Lehet azt mondani, hogy nem, és utána úgy viselkedni, hogy igen. De így kell, manapság ez megy, ezzel lehet érvényesülni. Kimondom, hogy nem, aztán meg az ellenkezőjét cselekszem. Aztán ha számonkérik: hisz én mondtam, hogy nem. Amit meg cselekedtem, már lehet utólag megmagyarázni.
Gyűjtöttem a pénzt erre a rohadék nyárra, volt úticél nem egy. Most mi a fenéhez kezdjek? Se link alak, se buzi, se menő, se jópasi nem vagyok, majd amikor nincs más, akkor kérekengedélyt.
Most először remélem, hogy tényleg elmegy innen, más suliba. Nem bírom ki, ha a szemem előtt boldog valakivel. Akkor nekem kell lelépnem.
Hiányzik, elpusztulok, annyira. Nem tudom, mi lesz így. Teljes válság, leírni sem tudom. Őt akarom, senkit, és semmi mást.
segítség…