No, folytatnám.
Igazából, arra az időre értem a nyaralás hétköznapját, amikor már megjöttél, de még messzebb a hazautazás ideje.
Elég másnapos időjárásunk kerekedett, olyan, ami szépen összemossa az ember emlékezetében a történéseket, és nem is tudja eldönteni, mikor is volt.
Leginkább édes semmittevéssel tudtuk eltölteni ezeket a napokat. Főzőcskéztem spagettit a társulatnak, kissé zsíros lett, de nem volt vészes.
A főzés rengeteg időt el tud venni, van, hogy fél napot is el vagyok vele, ha beleszámítom a vásárlást, ami ezekkel a lányokkal igazán érdekes dolog volt. A nők eleve ötletszerűen csaponganak a sorok között, pillanatok alatt eltűnve, hogy “csak hozok egy mittudoménmit”, és már el is kóborolt. Most akkor mehetsz utána, mint a kiskutya, -ugye ez nem pálya- vagy megállsz, és vársz, hogy véletlen felbukkanjon. Ez utóbbi a legjobb, mert nem általános, hogy felbukkanjon. A legjobb taktika, ha nézelődve utánamész, illetve nézelődést színlelve. Szóval bírtunk vásárolni, volt, hogy négyen négyfele sikerült elindulni.
Azért mindig volt minden, remek ételeket főztünk, leszámítva talán az útravalómnak készülő linzert, ami a kukában kötött ki, még nyers tészta korában, mert nem jött össze. Akármennyire palástolta, nagyon csalódott volt tőle Kicsilány, és kiábrándult. Úgy sajnáltam, szegénykém annyit dolgozott vele, de nekem már a szándék, és a lelkesedés is bőven elég volt. Holtfáradt volt, mire eljutottunk az ágyig. De előreszaladtam.
Az esős kis napok enyhe, jóleső, nyújtózkodós unatkozással teltek. A folyamatos fizikai és lelki kontaktra szüksége van az embernek, és valahogy el is éri, mert két egészséges, különböző nemű ember kvázi összezárva, miértisne. Hogy mondjam, hogy politikailag korrekt legyen, egymáshozbújás, közeledés, szélárnyékban gyorsulás és túlpörgés, aztán meg jól félreértés. Azon a ponton, ahol már igen kínos a visszautasítás. Kellemetlen, rendkívül kellemetlen, megalázó, hogy “nemkéne”.
De kéne. Kurvaélet. Térj észhez.
Aztán kellő alkohol hatására diplomáciailag megoldottuk az ügyet, hadd ne részletezzem, én ilyen profán társalgásban még nem vettem részt, pedig semmi csúnyát nem mondtunk. Annyira tetszett, hogy mindkettőnk arcán megjelent a vigyor, ahogy félig hallgatólagosan letisztáztunk, hogy akkor, khm. Még a bort megittuk.
Azt hiszem ekkor volt másodjára, hogy igazán akart. A bor, vagy a következmények hiánya? Nem tudom. Egyáltalán minek írok ide ilyeneket? Hogy eljussak odáig, hogy kell hozzám egy üveg bor? Vagy hogy csak egyéjszakára vagyok vállalható?
Nem is tudtam eldönteni, hogy örülök-e, vagy épp megőrülök, hogy idáig jutottunk. Egyrészről fizikai igények, aha. Másrészt, én szerelmes vagyok, így az egész féloldalas, és joggal érezhetem magam igazságtalan helyzetben.
Nem panaszkodok, mert csak az a megfelelő kifejezés, hogy kurvajó volt, de akkor is, az ember hajlamos gondolkodni, és méregetni magát, összehasonlítani magát, következtetésket levonni, megdöbbeni magán, milyen áron adja a legértékesebb portékáját.
Írok inkább a csopaki strandról, az nem ilyen kényes téma.
Egy félnapot töltöttünk ott, épp jó idő volt, csak úgy égette a talpam a forró aszfalt, de majd én mezítláb, okosan, ügyesen, törött üvegek közt.
Végül is semmi különös, csak strandoltunk, napoztunk, lángos, hambi, sültkrumpli. Átlag balcsis nap, csak Lars kapott egy kósza taslit Veronitól, így lett feszültség bőven.
A végefelé szinte végig eső volt, örültek is a ralikrosszosok, mert óriási sár lett a hétvégi futamra, ami ott zajlott a lakástól párszáz méterre. Még búcsúzásképp elmentünk az éppen zajló falunapra, ahol aztán kapott Kicsilány kakasosnyalókát, amit szív alakúra nyaltunk közösen. Megnéztün ezt a Pélibarnát, meg a zenekarát, előben elég jók, de a dobosnak többet kéne innia, mert alkotott egy olyan dobszólót, hogy a hideg kirázott, úgy melléütötte.
Az este fénypontja az a dodzsem volt. Ezer éve nem ültem ilyenen, és nagyon élveztem, élveztük. Akkora hupli lett a lábamon, hogy még mindig látszik a helye. Frontálisan hajtottunk egymás járgányának Veronival. Majd kiestünk belőle.
Ezt úgy szerettem volna látni, Kicsilány első önálló vezetését, olyan büszke voltam rá, hogy megcsinálta a jogsit. Odaadtam hát neki az Astrát, persze mellette ültem. Első alkalommal csak a téren körözgettünk, meg kitolattunk a parkolóból, de a második futam már messzebre vezetett. Tettünk egy nagyobb kört a falu kihaltabb részén, a katonai betonutakon. Itt már kettest is kapcsolt. Nagyon kis zöldfülű, agyonfélti az autót, de lelkes, és egyébként a rutinjához képest bátor. Büszke vagyok rá.
A hazaút megviselt, meg kell mondjam.
Már az előtte lévő nap, folytogatott a gondolat, hogy akkor most “Indulj el egy úton, én is egy másikon.”, mert ez várt ránk másnap. Persze ez csak nekem okoz szomorúságot, meg rossz érzéseket. Azóta nem is láttuk egymást, egy hónapja lassan.
A hazaút napja igen vacak volt, csak a hülye pakolás, mert ők is mentek stoppal ki Maastrichba. Oda lehet rosszidőben is.
Szendvicsgyártás, kávéfőzés, pakolászás, mit hagyok itt, hatszormegkérdezés. A legrosszabb volt a kipakolás, vicces volt, már nem mertem megszólalni, mert elcsuklott volna a hangom, úgyhogy csak, ühüm, meg aha, azt mondtam.
Aztán a búcsú, puszi-puszi Veroninak, Kicsilányt megöleltem, aztán bepattantam, mert elsírtam volna magam, hát szégyen, nem szégyen. Nagyon rosszul esett. Nem tudom, éreztem-e valaha ilyen szomorúságot. Valahogy úgy lezárt egy korszakot ez az egész, egy olyan korszakot, amiről azt hiszem, írok majd nektek egy külön kis szösszenetet, mert életem első fontosabb időszaka volt az az év, ami ma, 2007. szeptember 10.-én egy éve, hogy megkezdődött, a suli első napjával, első látásra.
És most ezután írjam ide, hogy hazafele megmértek 139-cel a székesfehérvári rendőrök? Vacak befejezés lenne.