Egy éve

Szóval egy éve, hogy beindult a PTI.
Fene tudja, elég fontosnak érzem azt a napot, mikor ez elkezdődött. Nagyot tekeredtem ez alatt az egy év alatt, valahogy benőtt a fejem lágya. Megvan minden tárgya, a Gauss-görbe csúcsától kicsit jobbra helyezkedek el az átlagommal, én, aki világéletemben rossz, hanyag tanuló voltam. Megjött a kedvem, mint szokás szerint, kicsit később, mint a korombelieknek. Le vagyok maradva, mindig kábé egy évvel.
Valami nagyon félelmetesenk hangzó Diszkrét matematika című tárgyra voltam hivatalos, valamelyik kisebbik körelőadóba, és még a régi visszahúzódó szokások szerint, elfoglaltam egy helyet középen, balszélen.
Kiszúrtam az első sorban egy gyönyörű hosszú hajat, és valahogy, azok az emberek, akik felkeltik a figyelmem valamiért, mindig kialakítanak bennem egy kerettörténetet. Azt gondoltam, hogy nézdmár a kis verebet, lenyomta a középsulit, sosem volt társasága, mert nem divatos ruhákban járt, hanem szépekben, és nem divatos zenét hallgatott, hanem jót. Most itt ül, és nem mer szétnézni sem, úgy meg van szeppenve.
Tervezgettem, hogy odahuppanok mellé, hogy “Te is egyedül? Akkor ülhetnénk együtt is egyedül.”
Aztán nem lett belőle semmi, mert bátortalan voltam, de jó sokáig tervezgettem, mentségemre szóljon. Istenem, mekkora lúzer.
Akkor felnézett, és mivel addig csak a haját láttam, meglepődtem igencsak. Mondtam is magamban, míg csak haj volt Kicsilány -mert ez a neve, utóbb kiderült-, hogy “Fordulj már meg!”.
Megfordult, és valami valószínűtlenül álmos, bedagadt, de olyan csalafinta, kacérkodó, huncut tekintettel, hogy el kellet mosolyodjak. Abban a pillanatban fogott meg az arca. Különleges, sosemlátott, és mégis, mintha már ismerném.
Ő egy nagyon nyitott, és nyitni merő ember, én meg nagyon érdeklődtem iránta, így elkezdtem közeledni hozzá, a magam szerencsétlen módján. Jó, nem kell ajtóstól a házba, így inkább csak kifigyeltem, hogy mindig elöl ül, így elkezdtem én is, gondoltam, adjunk a szerencsének egy esélyt.
Az első pillanattól kezdve nem ültem meg azokat a hullámokat, amik ellene irányultak. Mindenkinek unszimpi volt, mert aki másképp viselkedik, nem feltétlen tartja a társadalmi normákat, és kicsit kilóg, az hülye, és nevetni kell a háta mögött. Titokban az ügyvédje voltam, és megvédtem, ha bántották a háta mögött, de ekkor már közelítettünk is.
A környékén ültem, lestem, hátha akad valami téma, amin elkotyoghatunk. Az első azt hiszem, az edzett ablaküvegek által visszavert fény volt. Elmagyaráztam neki, nem tudta. A kapcsolat kiépült, de még vékony volt a szál. Odaadtam neki a Kernighan-Ritchie könyvet kölcsön, mert nem annyira jól értette a C-t. Akkor láttam először azt a nagy kerek, meglepődött szemet. Nem tudta, mit akarok tőle. Tulajdonképp, rendes akartam lenni, szeretek adni, mert szeretek kapni. Egyrészt ezért, másrész, amikor visszaadja, megint szóba elegyedhetünk.
Valami Matlog előadás volt, amikor megkínált a nápolyiából, és szóba elegyedtünk, és kezdtünk már ismerősök lenni. Ekkor már mondtam Gábornak a Mocisban, hogy képzeld, van egy lány, aki nagyon. Kérdezte Gábor, hogy akkor miért nincs itt? Igaza volt. Eldöntöttem, hogy mostmár elhívom egy péntekestére. Sosem csináltam az ilyeneket profin, de ezzel a lánnyal sosem voltak kérdések, minden ment elsőre, és szépen, és okosan. Amikor így alakul, így tudsz viselkedni egy lánnyal, akkor vagy szerelmes.
Elhívtam, és körbesétáltuk a várost, rengeteget mentünk, csak beszélt, és beszélt, én meg olyan örömmel hallgattam. Beültünk a mocisba, és folytatta. Beszélt. Ezer sztorit, legalább. Egy sör fogyott csak, annyira el voltam foglalva vele, a mai napig emlékszem, hol ültünk.
Mondtuk, hogy akkor még csinálhatnánk ilyet, mert jó volt, de onnan már a padlón volt a gázpedál, alap volt, hogy mellé ülök, és beszélgetünk, és mitcsinálsz óra után? Jól is jött, mert nagyon okos matekból, és tudott nekem segíteni, én meg neki C-ből. Praktikus volt az iskola, és kapcsolat építgetése céljából is.
Kezdett a félév erősíteni, mi egyre többet együtt lenni, és egy dimat-ra tanulás estéjén, mikor már szinte orítottam volna, úgy megöleltem volna, és megcsókoltam volna, valami hülye szituációval eljöttem, de a felüljárónál nem bírtam tovább, és négy álló kerékkel megálltam a buszmegállóban az Öregharcossal, és írtam, egy sms-t, valami olyasmit, hogy igen, ilyen lúzer vagyok, de én most sms-ben szerelmet vallok neked. Teljesen biztos voltam abban, hogy pozitív visszajelzést kapok, vagy legalább egy tipikus női se-igen, se-nem választ.
Nem.
Rideg, kristálytiszta elutasítás volt a jussom. És itt már nem volt visszaút, összeborultam, hogy akkor túl szép volt ez is?! Sok, és rengeteg, és millió visszautsítást kaptam tőle szóban, de az csak szó, és én nagyon szerelmes voltam. Volt, hogy két napra is feladtam az ügyet. De nem, akkor sem, kiadja az, padlógáz, padlógáz, kell, kell!
Teljesen beteg voltam, magam alatt. Rosszakat álmodtam, rettegés jött rám éjszaka, és idegroncs voltam. Féltem, hogy elvész nekem, az ami az enyém, nekem csinálta a sors, vagy az, ami.
És meghódítottam, és elküldött, és megint meghódítottam, és a testét is, és mikor már elhittem, akkor küldött el megint, és megint meghódítottam, és megint elküldött. Ez az része éltet. Meg tudom csinálni, ha a lehetőségek adottak, és akarom igazán. Bármit.
Aztán jött egy olyan rész, amit nem értek igazán, mert egy olyan idilli barátsággal teli szakasz után jött, ami nem szólt másról, csak hogy minden gondolatom Ő volt, minden időm Ő volt, minden tettem Érte, és Vele, mindig együtt, én szervezem, hogy legyen program együtt, és epekedek, a lelkem is símul hozzá folyamatosan, és szereti ez, és együtt fekszünk esténkét az agyámban, és cirógatom az arcát, és ki akar ugrani a szívem, úgy szeretem, és ordítanék, olyan boldog vagyok, mikor mellettem fekszik, cirógathatom, és becsukja a szemét, úgy élvezi. Ezzel telt el a második félév, nem emlékszem szinte semmire, nem voltam beszámítható.
Megnéztünk ebben az időszakban vagy tizenöt filmet, és sorra került a Frida. Megnéztünk, és passzívan kezdeményezve, kinyitotta a kaput aznap este. Hagyta, és várta, hogy nyissak, és éreztem, hogy itt az idő, beleegyezett, szabad az út. Semmi, “nem kéne”, semmi megbánás. Nem tudom, mi történhetett, bár sejtem. De inkább nem akarom biztosan tudni. A lényeg, hogy zajos esténk volt, szüleim itthon, tapintatlanok voltunk. Nagy leszegett fejjel mentünk le vacsizni, én majd elröhögtem magam, olyan kínos volt a szituáció, de mindenkinek. Vihogva feküdtünk az ágyamban, mint valami kiskamaszok. Akkor, ott azok voltunk.
Aztán nem volt neki az igazi, nem szeretett velem lenni. Emailben rúgott ki. Döntött. Én nem voltam döntési helyzetben.

Ma egy éve pillantott fel olyan kis csalafintán, én meg még mindig imádom. Ő életem szerelme. Soha, senkit még így. Egy év, és már tovább is állt. Csak nála maradt valamim. Itt hagyott anélkül, meg maga nélkül. Ki lesz nekem most a valakim? A célom, meg az okom?
Hiányzol Kicsilány!