Szép dolog úgy otthagyni egy blogot, hogy “este még írok…”, aztán nem írni hónapokig.
Szép, vagy nem szép, van néha így, hogy nem írja magát a blog.
Igazából, mit írtam volna?
Amennyi dolgot beterveztem a nyárra, körülbelül annyi nem valósult meg, csak ilyen konzum-vackok, amit kifizetsz, és elfogyasztod, és semmi pláne benne nem tartózkodik.
Ott hagytam abba, hogy pankrok, és lett is pankrok. Elmentünk mindkettőre.
Jó dolog Európa szélén élni, mert ha el akarsz menni egy olyan koncertre is, ami esetleg nem a megyéből való, hanem valami gyüttment külföldi, akkor vagy mehetsz vonattal, és akkor lehet az állomáson aludni, mint a csövesek, vagy akárhol máshol, hidegben, esőben, metropolisz mocskában. Erre már nem vagyok hajlandó, mióta kiléptem a tinédzserkorból.
A másik, hogy mész kocsival, benzinnel, autópálya-sms-sel, dugóval, stressz-szel. Odafelé aljaemberek akarnak megölni, mert kamiont előzöl nyüves 160-nal, ő meg sietne. Ő sietne, igy neked halnod kell, mit idegeskedsz?
Akármilyen legyen a koncert, az dolgozik a fejedben, hogy hú, csak nem törték fel, csak nem lopták el a kocsit, és ha mindez valóban nem jött be, még mindig ott van, hogy garantáltan vezetni fogsz hajnal négyig hazafe, hóttfáradtan, a figyelmet erőszakkal ébren tartva. Egy sört nem ihattál egész este, mondanom sem kell.
Szóval, ezek vannak. (Mostanában ezt szoktam mondani sokszor. Szavam járása.)
De a koncertek.
Volt a Bad Religion, mondani sokat nem lehet, végre megnéztem magamnak ezeket a fickókat, Graffint tényleg nagyon bírom, remek versei vannak, meg szimpatikus az életszemlélete. Remek számok, játszották az összeset, amit elvártam, így nem kellet hazazavarnom őket. Olyan kínos lett volna.
Nincs mit írni róla, hozták azt amit kellet. Jó koncertről nem lehet írni, mert látni kell inkább. Graffin bejött a sima computer-geek felszerelésben, és az enyémhez nagyon hasonló bakancsa volt. Nekem ugyan Magyar Honvédség márkájú van, de mesélte, -ha jól értettem- hogy ismeri a Magyarokat, mert egyszer már volt Budapesten, megsimert egy nőt, és öt évig voltak együtt. Szóval neki is lehet MH-s bakancsa, de egyébként ez teljesen hülyeség, mert nem tudok kijönni a gondolatmenetből.
Jó volt, jó volt, nagyon jó volt. A bőgős előtt álltam, aki a legenergikusabb arc a bandában. Olyan, mint Lukácslaci, csak rövidebb a haja.
A gityósok is jó arcok volt. Ötvenhez közel a teljes pankrok divatot magukon viselik, mint a kölykök, és ugrálnak a színpadon.
A Lagwagonról meg azért kár írni, mert annyira kurva jó volt, hogy kár írni róla.
Klubbuli, az A38-on volt, ami Budapest legérdekesebb helye, ha az ember fia techgeek. Egy komplett tengeri hajó raktere a koncerttér. Festés a padlón, be van méretezve, még gyárilag, mert nem szabad akárhogy pakolni, csak elosztva a terhet egyenletesen. Bent épületben érzed magad, óriási nagy darab egy ilyen ladik.
Jó helyszín.
Semmi sztárkodás, majd az egész banda ott mászkált a nép közt, sörözgettek, ha odament hozzájuk valaki tört angollal, hogy “Hey, Jesse!”, akkor Jesse megállt, és eldumálgatott bárkivel, és senki nem érezte úgy, hogy ez nem természetes dolog. Azért mert Jesse jóarc.
Úgy néz ki koncert előtt, mint valami Quaker, vagy általános iskolai számtektanár a kilencvenes évekből. Először azt hittem, valami gitártechnikus, mert gitártechnikusnak is lehet nézni. Bagózgat, sétálgat, nézelődik a színpadon, hogy minden rendben-e?
Hát, ő volt az a faszi, aki majdnem beleborította a hajót a Duna nevű tóba(Joey nevezte “lake”-nek). Kiderült számomra később, hogy ő a bőgős, és a legnagyobb vadállat a bandában. Energikus, végigpörögte az egész koncertet, és amikor nem vokálozik, vigyorog a srácokra(ránk), és hatodjára is lepacsiz a kampórészeg arcokkal.
Jesse, a jóarc.
Őt baszogatják mindig, mert olyan tipus, hogy vigyorog csak rajta, mert imádja ha rá figyelnek folyamatosan.
Leülnék vele hajnalig ordítva röhögni minden marhaságon rengetegséges sörök mellet.
Joey Cape, meg ugye, ugye.
Ő eléggé sztár, mert van egy olyan kiállása, hogy tőle pisilnek a panker-lányok, és minden panker-fiú ugy akar mozogni a színpadon, és olyan laza dumát akar.
Joeynak mindig más az arcán a szőr, szerintem ez a hobbija, hogy váltogatja. Van is róla nóta, nédda, Razor Burn:
(Aki meg tudja mondani, a bőgős arc, Jesse, kire hasonlít, az az NyF-re jár, és lehet, hogy tanítja is az illető. Hehehe…)
Most olyan 1920 bajusza volt JC-nek, és csak közepesen volt gáz. Najó, igazándiból mocskosul gáz volt, de neki ez életérzés, neki jól áll.
Valamelyik Lag-memberrel zajlott le a beszélgetés:
- Hey, Joey! How’s your mustache?
- Ey, this mustasche partying harder, than you ever…
Vérprofi volt az egész, és mivel alig voltunk, haveri összejövetel íze volt a bulinak. Most először éreztem, hogy igazat mond egy banda, hogy jó a party. Joey mondta, hogy voltak már pár helyen de ez koncert benne van a Top5-ban. Igaza van, kurva jó volt. Megpróltam emlékeimben jobbat találni, de sajna nem megy. Lagwagon drága, csillagos ötös, gyertek havonta. Elsüllyesztjük még az Artemovszk 38-ast.
Azt mondja Joey egy interjúban, a Lagwagon az a banda, amire egy külső szemlélő azt mondja, “nézd már, az a fickó 120cm magas, az a masik meg három méter!”
Tényleg, haha!! Ha!
JC iszonyat alacsony, jó ha egyötven megvan. Mellette -de magában is-, a gitátos óriás. Zenészeknek mondhat valamit, a Les Paul elvész a kezében. Egy csuklóból beéri az egész gitárt. Nem vagyok kicsi én sem 198cm-rel, de ez a tag tőlem még fentebb van minimum 5 centivel. Elképesztő. Sok hambitól lett ilyen nagy ló.
Megvoltak a kötelező elemek is. Joey ugrálókötelezik a Mr. Coffee alatt a mikikábellel, meg az Alien8-et játssza gityón egyedül, de úgy, hogy az imént említett dromedár térdén ül.
Tenk jú, gájsz! It vaz fentesztik.
Örök élmény, és a tanulság az, hogy Lag koncertre tűzön, vízen, zivataron át el kell menni. Nem fannak is, mert megéri. Látni kell, óriási élmény. Esküszöm, Joey viszi a hátán az egészet, rém tehetséges, érzékeny művésznek, zenésznek tartom.
Nézd?!
——————————————————————
Kicsit magamról.
Nem telt sehogy a nyár. Nem csináltam semmit jószerivel. Mindenbe közbejött minden. Nemhogy a nyaralás elmaradt, öt év óta először nem tettem magam a Balatonba, amit olyannyira szeretek, de még dolgomba sem sikerült sehogy belekezdeni. Mindig mindeféle más dolog volt, felköltözés, tornárajárás, számítógép gariztatás, akármizés, micsodázás.
El volt az egész baszarintva, na. Olyan volt kábé ez a nyár, mint a notim tápegysége. Vissza kéne vinni Debrecenbe a márkaszervízbe, ott lepecsételnének két papírt, elküldenék ‘pestre, és két hét múlva szólnának, hogy lehet érte jönni, kicseréltük.
És igen, igazam volt megint…
Éreztem tavaly nyáron, mikor jöttem el.
Már egy nappal is előtte, mikor feküdtünk hason az ágyon egymás mellet.
Nyelni kellet kettőt, mielőtt mondani akartam valamit, hogy ne csukoljon el a hangom, nagyon szomorú voltam.
És bejött. Valamiért tudtam, hogy kábé ennyi volt. Még egy kis kapálózás, aztán szusszan egy utolsót, és kész. Egy éve nem láttuk egymást, és majdnem egy éve egy szót sem váltotunk. Kibaszottul szomorú dolog ez. Egy ideális világban, amit én találok ki, ez lenne az időleges állapot, és csapjon villám abba, aki ezt így kódolta le.
Az univerzumot C-ben kódolták, és inline Assembly-vel, ahol sokat kell számolni, mint mondjuk egy villámnál.
Tudtad?