No, egy hét már le is ment az új félévből.
Olyan új még, hogy bejáratós.
Lesznek olyan tárgyak, amiknek, ahogy egy kedves csoporttársam mondta, sírás lesz a vége.
Annyira nem tragikus, de kell majd kapaszkodni.
Jelentem, az előző posztban említett anomáliát sikerült megoldanom. Voltam bent a TO-n, és egy jó időben, jó helyre szúrt mondattal sikerült gondolkodásra késztetnem a hivatalt, és el is álltak a büntetéstől. Mondták, ne fizessek, majd kidumálnak.
Szóval ez megoldva.
A múlt pénteken helyettesítő angoltanárunk volt, mint kiderült, nem véletlen volt ismerős. Valamikor akkoriban kezdhetett mint én, és gondolom, sokszor láttam a fősulin. Sanjos, nem sikerült olyan jól megtalálnia a hangot a csoporttal, de egyébként jó óra volt. Elmarháskodtunk mindenfélén, meg haladtunk is egy kicsit.
Jó volt.
Azért, rendesen örülök, hogy nem maradtam tanárnak, hanem dobbantottam PTI-re.
Utána a szokásos péntek este a csajokkal.
Az utóbbi időben velük nyomjuk a partyhardot, és ennek meglehetősen örülök. Friss társaság számomra, új emberek, új ingerek, impulzusok. Mondjuk, lassan már megszokom őket, teljesen a szívemhez nőttek.
Ezen a héten meg volt menve egy kicsit mindenki, de azért csak eltöltöttük az estét. Szegény Peti barátom egy másik helyen keresett, az én telefonom persze a kabát zsebében, és már a tizenharmadik találat volt rajta, mire eszembejutott, hogy jé, Peti meg hol lehet már. (Péntek 13.-a volt. Jaj!)
Várt. Meg csöregetett. Szorgalmasan.
Visszahívtam, ott is volt szintidőn belül, és csak udvariasságból kérdezte meg a decivodkát. Némi magyarázkodás után el szoktam fogadni, ugyanis.
Nem igazán értem, hogy miért, de ezek a péntek esti partik nem teljesen alkalmasak mélyebb beszélgetésekre. Valahogy olyan felületes egy kicsit. Majd ezen alakítok még.
Szegény Tünde olyan beteg volt most, hogy csak teát ivott. Meg is látszott a hangulatán, meg kell mondjam. Teljesen depis kinézete volt, bár, ha jól rémlik, ezt határozottan elutasította. Lehet, hogy mégsem, csak keverek valamit valamivel, szokás szerint.
Mindenesetre, jól megmasszíroztam a hátát, hátha jobb lesz. Csöndben tűrte, úgyhogy szerintem jó volt. Ezt is mondta, de lányoknál sosem lehet tudni.
Kocsmában még sosem masszíroztam meg senkinek a hátát, nos, ezen is túl vagyunk.
Szeretek adni, na. Pedig egyszer régen a fejemre kaptam, hogy egoista vagyok, és csak magamra gondolok.
Aki ezt mondta, nagyon félreértett akkoriban.
Lépi kéne, úgy érzem. De valahogy mostanában rámjött megint a kudarckerülés. És az nem helyes hozzáállás, elront mindent. Lépni fogok. Még nem tudom, hogy hogy, de valahogy majdcsak…
Végül is, jön a tavasz. Nem mintha a telet nem szeretém.
(Péntektől ötven valahány órán át esett a hó, és ma megint rázendített. De jóvan, jön a tavasz…)