Nos, voltam állásinterjún is.
Tegnapelőtt kellett mennem Debrecenbe, háromra. Pillanatok alatt ott voltam, és csak alig tévedtem el, egy utcával előbb kanyarodtam, mint kellett volna. Ott is spórolnak az utcanévtáblákkal, mint minden nagyvárosban, sajnos.
Peti be is invitált a helyre, ha már ő ajánlott, meg ő a kontaktom.
Az előttevaló nap már beszéltem a hr-es hölggyel egy jó húszpercet telefonon, egy részét angolul. Ettől a részétől féltem a legjobban, de elég jól sikerült. Sosem beszéltem még igazán élesben angolul, ez volt tehát a tűzkeresztség. Értettük egymást, tehát a nyelvtudásom betöltötte szerepét kifogástalanul.
Az interjú maga neccesebb volt, szerintem rém rosszul sikerült. Ott is angolul beszéltünk, szinte végig. Na, itt már voltak visszakérdezéseim, meg valami olyat is mondtam, amit nem úgy akartam. Utóbb jutott eszembe, mostmár mindegy.
Egyszer sikerült is megröhögtetnem az egyik fickót, szerintem ez tök jó, bár ettől nem vesznek fel. Mindenféle hülye problémákat kellett megoldani, legalábbis képzeletben. Windowson, és angolul. Például, mit csinálok, ha felhív egy haverom, aki nem ért hozzá, és csak annyit lát, hogy nincs net. Ezen kattogtunk jó sokáig, izzadtam rendesen, gondolom a céljuk is ez volt.
Azt mondták végül, hogy majd a hr felveszi velem a kapcsolatot; magyarra fordítva, majd hívnak. Szóval…
Nem sikerül jólt, eléggé lelombozódtam. Mondjuk ez ember mindig rossznak érzi a produkcióját, de vagyok olyan józan gondolkodású, hogy tudjam, ez tényleg rossz volt. Igaz, összehasonlítási alapom sincs sok. Mindegy, ez is egy létrafok volt, ráléptem. Innentől meg majd alakul valahogy.
Élőben is kérdezgettek, tehát írok Krisztiről. Az ilyen témák érdekelnek mindenkit úgyis.
Nemtom, kicsit fura azóta.
Lehet, hogy bemagyarázom, de mintha felvett volna pár lépés távolságot. Csak a szokásos menete a dolgoknak. Ha már nagyon kéznél van az ember, akkor elveszíti a érdekességét. Olyan, mint a karácsonyra kapott legó. Novemberben már ki van nézve, aztán miután kéznél van egész nap, már nem is olyan izgalmas. Hetekre is szekrény mélyére kerül, úgyis megvan.
Ez kábé azóta van, mióta legutóbb írtam. Nem tudom, van-e összefüggés, lehet, hogy csak bemesélem magamnak, de amit érzek, azt érzem.
Még Balcsi előtt megbeszéltük, hogy akkor találkozunk, dehát mindig akad valami fontosabb. Nameg, hogy messze vagyok.
Ha igazán érdemes lenne, nem lennék messze. Teljesen megoldható minden, csak akarni kell. A nemakarásból meg tudjuk mi lesz.
Azon agyalok az utóbbi pár napban, hogy lehet, hogy inkább le kéne ezt így most zárni a fenébe, akármennyire is fájdalmas lenne. Nagyon is az lenne, rohadtul nehéz ilyet csinálni. Nem is tudom, hogy meg tudom-e tenni.
Semmi vágyam rá, a puszta racionalitás tolja elém ezt a gondolatot. Az agyam találta ki ezt, és nem a vérkeringésem izmos szerve.
Konfliktuskerülés, tudom, de nem lenne jó az sem, ha mégjobban odalennék tőle, és annyi maradna belőle, hogy nem maradt belőle semmi. Most ezen agyalok egész nap, és ezzel persze oda a nagy boldogság, meg vigyorgás is, ami a Balcsi óta rajtam volt. Nem vagyok magam alatt, de nagyon nyomaszt a dolog. Kell hoznom egy jó döntést. Vagy beszélnünk kéne, nem is tudom. Vagy hagyni mindent menni az útján, vállalva minden következményét. Az esetleges jót, és a rosszat is.
Nem tudom, hogy lesz.
Olyanokat írt, hogy öröm volt olvasni. A blogján is, meg az sms-ekben is.
Idézek…
“Andristól kapok sms-t, nagy vigyor, boldogság…”
Hát, ez így tök jó. Nem sok, de tök jó. Egy jó alap. Boldogság? Én tettem? Azért valakit boldoggá tenni elég erős dolog.
Megaztán, ahogy utolért akkor is, mikor nem tudtunk volna a weben beszélni. Csak én fogom fel ezt érdeklődésnek személyem irányába? Rengeteget beszélgettünk, építettük a kétszemélyes birodalmat, nem is tudatosan, de óriási, gyermeki lelkesedéssel. Ez egy olyan dolog, ami nincs minden bokorban, ritkán talál ilyet az ember. Egy ilyen másik embert, akivel el lehet varázsolódni.
De mostanában fura az egész. Olyan mellékvágány. Annyira nem vágyom most valahogy kínlódásra, és eddig olyan szépen ment minden.
Nem akarok versengeni sem. Nincs hozzá nekem tartalékom. Akkor inkább veszem a cuccom, és megyek. Otthagyom egy félévre a plurkot is, vagy törlöm magam, aztán majd visszatérek, ha akarok. Ha akarok. Nehéz húzás lenne, üres lenne minden utána, de ha kell, akkor kell.
Kell?
Valaki mondja meg mi van, és mit csináljak? Iddqd, idkfa.
Versengeni nem akarok, az biztos.
Kicsit várok, gondolkodok. Találkozni kéne vele nagyon sürgősen. Ezt meg most a vérkeringésem izmos szerve mondja. Tulajdonképpen fennhangon. Majdhogynem kiabálva.
Túl sok mindent írok le publicba már megint, de ez a blog egy önterápia, ahogy még az elején írtam valahol. Sok-sok éve…
Hangosan gondolkodtam, ezt kábé csak itt mondom el. Akkor agyalok ezeken, mikor biciklin vagyok, és monoton a tekerés.
Lehet, hogy túl sokat gondolkodok ezen, de nem akarom elrontani.
Lehet, hogy minden rendben van, és nem kellene agyalnom, csak tenni, amit tenni kell. A másik oldalon meg az van, hogy vigyáznom kell magamra. Ha egyszer-kétszer már lefejeltem a forró kályhát, akkor eléggé félek tőle már, ez nyílvánvaló. Ha olvastátok, az előző esetről volt némi benyomásotok, hogy mennyire viselt meg.
Rég volt már az is. Valahogy le kell zarni.
Ma Vidor utolsó nap, szombaton elvileg megírom a beszámolót a három napról, és fotókat is teszek mellé. Valahol majd megjelenik az is.