Tényleg nem voltam ott, előre mondom. De ne törjük meg a rutint.
A tónál nyitottam az estét, két dobi lidlis sörrel. Nem volt valami fasza kedvem, azért mentem csak el itthonról. Csak úgy kinlódni egy kicsit. Kriszti olyan szépeket írt a blogján, engem mégis valahogy lelombozott. No, nem a szépek. Az egyebek.
Semmi okom, és jogalapom pedig. Nojó, okom talán van.
Ilyen kedves dolgokat még nem írtak rólam blogon, sőt, talán egyáltalán nem írtak még rólam blogon.
Jó feszes tempóban tekerünk befele Petivel, az erdőn keresztül. Imádok száguldozni kétkerekű eszközzel, szerintem ezért nem lenne szabad nekem valaha motort birtokolnom. Mindegy.
Megint csak a Vidorkert mellett ücsörögtünk, és sajnálgattuk magunkat. Aki meg nem, az próbált lelket verni belénk. Az elmúlt talán egy hónap után ma teljes szomorkodás, gondolkodás, falon a pók bámulása volt.
Én, személy szerint egyre inkább nem tudom, mi a fene van. Persze magam részéről tiszta minden, biciklizés közben ki szoktam találni, merretovább, de ma valahogy sikerült valakinek -talán nekem- kirúgni a verklis ember alól a széket.
Most fetrengek itt az ágyban nézem a plurkot, de nem történik semmi, meg pittyegés sincs.
Valami veszett tempóval jöttem pedig haza, felüljárón felfele 25 körül. Ami ugye sok.
Itthon is csupa jó hír várt.
Meg is vagyok fázva.
Csupa jó.
Véget ért a hónap, és szerdától meg riportot írok majd a Vidorról.
Az már komoly lesz, ott kell majd lenni, és rögzíteni. Fényképeznem is kell.
Most fent leszek sokáig, mert nem tudok aludni.
Legalább pittyegne.
Nem tudom, mi lesz holnap.
Thats me on the back of the bus
Thats me in the cell
Thats me inside your head
Thats me inside your head
Most ez.