Ezt a címet már ellőtte valaki, ha jól tudom, évek óta megy Farkasházynak ilyen című rovata a Hócipőben, de nem baj, akkor is. Illetve, akkor sem.
Szóval azt nem értem, miért nem érdemlek meg egy normális kapcsolatot, ezt a lányt, aki miatt a mai napig szenvedek.
Régen sokat vacakoltam, nem voltam nagy Don Juan, egyszerűen nem ment ez nekem, erre találok valakit, aki kihozza belőlem a igazi férfit, hajtok, mint az őrült, megy minden, ahogy kell, ügyes vagyok, kikaparom a gesztenyét magamnak, és az eredmény ugyanaz, mintha maradtam volna a régi. Most ezt nem úgy mondom, mintha holnap meg kéne halni, kifogytak a lehetőségek, de annyira elkeserítő, hogy hiába teszek meg mindent, ráadásul az igaziért, nem érdemlek semmit.
Gondolkodtam, mit nem adok neki, ami kellhet. Szeretem, ez kétségtelen, sokat foglalkoztam vele, alkalmazkodtam, de nem behódoltam. Elkísértem ide, meg oda, meg akárhova, segítettem, és partnerként kezeltem, társként. Tényleg mindenben együtt voltunk, nagyon rossz most nélküle, egyedül tanulni.
Mi van velem? Ennyire rossz parti vagyok? (Jó, nyáron már ezt megkaptam a pofámra, de az talán nem volt annyira komoly. Bár, nem zörög a haraszt…) Büdös nem lehetek, fürdök mindennap többször, nem vagyok egy adonisz, de talán azért nem én vagyok a leggázabbul kinéző ember, aki a kutyának sem kell. Nem értem, mit rontok el?
Értem én, hogy villanymotor, de mi hajtja? Értem én, hogy nem sikerülhet minden, ne is sikerüljön, de pont ez nem sikerül? Mi fog sikerülni? Nem akarom, hogy más sikerüljön, sikerüljön ez! Más nem kell.
Rohadt életbe!
Értem én, csak nem érdemlem ezt az egész rohadt kibaszást, amit tesz velem. Nem szerelmes, azt mondja. Akkor miért tett úgy? Miért hagyta, hogy nyeregben érezzem magam? Hogy azt érezzem, csak arra vár, hogy megharcoljak érte, hódítsam meg?
Meghódítottam. Soha, senkit nem hódítottam még meg. Életem eddigi legszebb két napja volt, harccal kezdődött, idilli béke, és bukolikus hangulat volt kivívott eredmény. Ugyanúgy voltunk, ahogy addig, csak épp fogtuk egymás kezét, és sokszor megcsókoltuk egymást. Apróság ez, de nekem mindennél fontosabb. Volt.
Aztán két napra rá, már elfordította a fejét. Ennyire még nem éreztem magam megalázva, mint abban a pillanatban.
Tényleg nem érdem kérdése a siker, egyszerűen csak szar az élet.
Vannak mostanában ilyen objektív pillanataim, a sok szomorkodás közt, amikor ilyeneken gondolkodok. Erről beszéltünk ma Gáborral is, a mocisban. Neki meg melója nincs, pedig végigtanulta az előző tudomisén hány évet. Szar az élet. Aki mást mond, hazudik. Mégis, nyomni kell.
Jelen pillanatban úgy használom a laptopot, ahogy a neve szerint kell. Nem is rossz, a kezem természetes helyzetben, a kijelző közel, kiszűri a gonosz világot, és a proci, meg az egyéb alkatrészek melegítik a lábam. Csak a hátam fájdul meg így, úgyhogy megyek is, tanulom tovább a fonyát, hétfőn vizsga, ráadásul ott lesz Ő is. Nem tudom, mi lesz, kicsit félek…