…mondja a dal. Nos, remélem tényleg így van, mert tegnap levágattam a hajam, de nem ám óvatosan.
Nem vacakoltunk, 4mm-es lett. Kicsit ilyen “neszójjábe” stílusú, lehet biztonsági őrnek kéne állnom. A termetem megvan, mostmár a haj is stimmel. Vagy el kéne menni szerződésesnek. Jól fizetik, meg minden juttatás nagyon kellemes, csak az a gáz, hogy az ellenséget is jól fizetik, vagy talán jobban is, így nem fog habozni, ha le kell lőni a csúnya magyar katonát.
Szóval elmúlt tegnap a hajam, alig látszik. A két-három hetes borostám, ami talán már nevezhető valami szakáll-félének, jóval hosszab. Most valahogy nem érdekel, ha ijesztően nézek ki, ijedjetek csak emberek, veszélyes vagyok nagyon, csak igyekeznem kell, hogy ne röhögjem el magam, miközben ezt írom.
Mikor először váltottam hosszúról rövid hajra, az volt csak a nagy móka. Nem vagyok egy társasági ember, de azért persze imádom, ha velem foglalkoznak. Odajöttek emberek, akikkel alig váltottam szót addig, és dumáltunk, haverkodtunk, jóság volt. Szegény Szöszi, akkori csoporttársam majdnem visszagurult a lépcsőn, mikor mikor meglátott, úgy meglepődött.
Szóval, 4mm. Dühből, dacból, elkeseredettségből kértem ilyet. Nem lett jobb semmivel, de mindegy. Jó ez így, ki kellett próbálni. Rosszabb sem lett.
Mostantól csak úgy folyok előre, nem gondolkodom sokat. Lesz, ahogy lesz, ez az élet, meg szerelem című horrorfilm.
Tanulom a fonyát, hétfőn vizsga. Nagyon durva lesz, bele kell húzni, sikerülni fog, nincs más út.
Este meg találkozok Majával, Petivel, a régi Die Egoisten keménymagjával. Milyen jó kis banda voltunk, mostmár csak sörözgetni ülünk össze néha…
Tavasszal lehet, hogy megyünk Dániába. Pénzt kell keressek. Egyedül, viszont nem megyek, azt most borítékolom. Így nem lehet élni, gyerekek. 