Tök korán felkeltem, és hirtelen semmi dolgom, mivel pihenőnapot tartok. Tegnapi vizsga karó lett, de majd kijavítom. Ma csak tengek-lengek, nem érdekel semmi…
Azért nem írtam tegnap, mert nem nagyon jutottam géphez. Reggel vizsgáztam, annyira nem is ment rosszul, mint amilyen keveset tanultam, de a karó az karó. Sebaj, legközelbbre lesz idő megtanulni.
Ez az egyik, a kevésbé érdekes része.
A nagyon érdekes része, illetve inkább izgalmas része az az, hogy tegnap Nyírbátorban voltunk Kicsilánnyal. Remek kirándulás volt, semmi betervezett program, csak ahogy es, úgy puff. Így kell, éljen a spontaneitás. A Pirossal mentünk, mégiscsak üzemkészebb, biztonságosabb, fürgébb jármű, meg a hifije is szebben dörög. Ezutóbbira persze semmi szükség, inkább beszélgettünk.
Magam még sosem vezettem ezen az útvonalon, sokkal hosszabbnak tűnik így, de ha nem lenne egy új kereszteződés, valószínűleg bekötött szemmel is odatalálnék, néhányszor megtettük ezt az útvonalat, annakidején, kölyökkoromban.
Körbesétáltuk a belső részeket ‘bátorban, gyönyörűen fel van újítva minden, fejlődik szülővárosom, öröm látni. A református templom környékét nagyon szépen megcsinálták, a harangtorony még mindig elképzelhetetlen számora, fából van az egész, gerendák, zsidelyek, hihetlen, és mégis áll.
Megnéztük a szülőhelyem.
Sajnos az épület már nem áll, és az emlékművet is csak akkor állítják érdemeim dicséretére, majd ha meghaltam, így megy ez. Mellete van a magtár, amit szépen felújítottak, valami étterem , meg szálloda lett belőle, ahogy néztük. Igen drága étterem, én nem sajnálom sem magamtól, sem tőle, de nem a mi világunk, na. Építettek mellé egy ilyen mellvéd szerűséget, vagy sáncot, nem is tudom, hogy hívják, de nagyon impozáns, fel is lehet rá menni, Kicsilány persze a legveszélyesebbnek kinéző helyről sasolta az utcát, ahol gyerekkorom egy részét lehúztam. Fotót majd rakok fel, lehet, hogy még ma.
Kissé kellemetlen volt, hogy egy kávézót alig sikerült találni, nemhogy valami pizzériát, vagy akármi beülős helyet. Jól esett volna a séta után, na mindegy. Találtunk valami tűrhető helyet végül, kellett egy kávé, megittam, mentünk is tovább.
Gondoltam, ránézünk arra a múzeumra, lesz ami lesz, sokat nem vártam tőle. Nyírbátor ezen részén én nem is jártam akkoriban, van egy tó, a környéke mindenféle kortárs szobrokkal körbevéve, némelyik nem is rossz. Maga a tó teljesen hangulatos, ücsörögtünk kicsit a partján, szokás szerint, tök jó együtt lenni, csak úgy nézni az eget, meg beszélgetni minden fontos, és kevésbé fontos dolgokról. Ezek azok a dolgok, amiket csak dokumentálni tudok itt, nem lehet visszadni, mennyire fontos percek. Nagyon boldog vagyok olyankor.
Meg is másztuk az egyik bádogszobrot, nem volt nehéz, mert a földön volt, úgy adja magát, hogy közelebbről is megnézze az ember. Bádogból van, kong rendesen, fogyott az acetilén, lángvágóval van “díszítve”. De legalább jól néz ki, majd meglátjátok, ha felteszem a fotókat.
Aztán bementünk a múzeumba, valami minorita templom melletti épületben van, elég terebélyes, és nem fűtik, nagyon hideg volt. Előtte még szétnéztünk a templom környékén, találtunk egy szobrot, ami úgy nézett ki, mint V.I Lenin, pedig valami nagytiszteletű vallási embert ábrázolt. Találkoztunk itt egy kiskuttyal, meg az emberrel, akit sétáltatott. Nem is ő lett volna, ha nem elegyedik szóba a kisjószággal, mondtam már, hogy Kicsilány tud kutyául is?
Szóval múzeum. Eléggé meglepődtek, amikor benyitottunk, bár, mi is. Valami iszonyat hangos csengő szólalt meg, a múzeumos nő csak nézett ránk: “Jéé, látogatók!”
Vettünk két diákjegyet, aztán uzsgyi. A helytörténeti rész remek volt, látványos, kimerítő, érdekes. Nem is írom, mi volt, menjetek el, múzeumba járni jó. Volt még a határőrségről is egy szoba, a régi harcos szeme egyből megakadt szovjet fegyvereken.
Remek volt tehát, de jól esett kijönni is, mert mint mondtam, semmi fűtés, sőt, az egyik termet hűtötték is. Kijelentettem, hogy bé, er, er. Tehát, brr… 
Ekkor már azért kezdett elfogyni bennünk a túróssüti, amit reggel ettünk, nosza, keressünk valami helyet, ahol enni lehet.
Hát, keresni lehet, találni nem olyan sokat. Kinéztünk egy éttermet, már-már ki is választottuk a kinti étlapról, hogy mit eszünk, de mikor az ajtóhoz forultunk, szenvtelenül mondta a felirat, “majd kinyitunk márciusban, egyé’ zsíroskenyeret”.
Jó, lentebb adtuk, jó lesz valami gyorskaja is, mit nekünk levesek, meg sülthusik. Beleakadtunk egy utcai büfébe, vártunk türelmesen a sorunkra, de egy mammer befurakodott elénk, és teljesen elfogyott a cérna, mikor sorrakerült. Kért négy giroszt, összenéztünk: “na, menjünk.” Jó, megint lenntebb adtuk, irány a bolt, kifli, párizsi, jóétvágyat.
Mikor odaértünk, kiszúrta Kicsilány a lángossütőt, óh, ezz-azz, tejfölös, sajtos, fokhagymás, fulleksztrás. Úgy elsóztuk mindketten, hogy csak na. Mindegy, nagyon fincsi volt, menetközben a kocsihoz, meg is ettük majdnem. Jól esett kicsit melegedni a járműben, meg leülni is jó volt már.
Visszamentük a ref. templomhoz, mert be akartünk menni, parkoltam egyet a dohánygyár mellet, a régi házzal majdnem szemben. Alig ismertem meg a régi manzard tetős házikót. Régen sokkal nagyobb volt, összement. De a kerítés a régi, még a színe is.
A templom persze zárva, de kérjük el a kulcsot, mondta felirat. Irány a hivatal, kopp-kopp, majd KOPP-KOPP-KOPP, így finoman, szegény fickóra rárontottunk, rárontottam, de nagyon rendes volt, kezünkbe nyomta a kulccsomót, mehetünk. Na, van egy templomunk, konstatáltuk.
Sajna az orgonához vezető ajtót nem sikerült kinyitni, pedig az lett volna a legérdekesebb. Így is jó volt, nagyon szép templom, épület. Igazi kuriózum, érdemes megnézni, mert nem csak kívülről impozáns. Itt is készült pár fotó, Adél csinálta.
Remélem a két srácot nem zártuk be a templomba; nincs határozott emlékem, hogy előbb jöttek volna ki, mint mi.
Ha bentragadtatok, akkor bocs, haverek, nem direkt volt!
Mikor kifelé jöttünk, már ment le a nap, kezdett nagyon hangulatos alkonyat lenni, kicsit még kocsikáztunk, de hamar a cigánytelepen kötöttünk ki, úgyhogy visszafordultunk. A templomot már kivilágították, szépséges volt, szeretem ezt a kisvárost, olyan csendes, élhető, lakható, álmosító.
Jól befűtöttem a kocsit, túlságosan is, hagy olvadozzanak a fagyott kezek. Imádok ilyen jó kis kemencemelgben lenni, lassan vezettem, néha gyorsan, de kényelmesen, hátradőlve, társalogva, és minden egyébbel nem törődve.
Kicsilány egyre kevesebbet válaszolt, látszott is rajta, mennyire fáradt. El is aludt, annak ellenére, hogy unszoltam, “aludj nyugodtan”.
Rádió lehalkítva, váltó ötödikbe hajítva, óvatosan hajtok, 30 fok a kocsiban, aludj Kicsilány…
Már Nyíregyen jártunk, mikor felröffent a hülye telefonom. Ejj, hülye telefon, kuss a neved, valaki aludna. 
Szokás szerint megálltam a ház előtt elakadásjelzővel, mindenki ilyenkor akar tolatni, beállni, kiállni, bocs, kedves forgalom, nagyon fontos dolgom volt.
Este még beültünk a mocisba, egy óvatos sörözésre, nagyon jó volt, annak ellenére is, hogy nagyon elefánt tud lenni a porcelánboltban néha. Jó volt, fotókat nézegettünk, elvoltunk. A kellemetlen dolgokról nem írok, mert kellemetlenek. Meg rosszul esnek, igen, megint a hülye érzéseim.
Kikísért a buszig, szegénykém, támolygott rendesen, de jó erősen kapaszkodott legalább. Belém lehet. Soha többet így nem engedem el, ilyen aggódást én még nem éltem át. Tudom, hogy ügyes lány, de akkor is. Nem bocsátottam volna meg magamnak, ha valami baja esik.
Jó, nehogy már szomorú szmálylival érjen véget a beszámoló, mert gyönyörű nap volt. Nem gondoltam volna, hogy lehet überelni az állatkerti sétát, de ez történt. Nagy szavak jönnek, kapaszkodni, életemben nem éreztem ilyen jól magam. Nem voltam ezzel egyedül, ketten voltunk, ezért volt igazán jó. Más nevében nem beszélek, de ő is nagyon jól érezte magát. Mondta is, meg látszik az, érezni lehet sokmindenből.
Ma hazamegy.
Jó lesz egyedül.
(mégis szomrú szmályli, nincs menekvés)