Hű, de jó hangulatom van

Erre való a blog, hogy jól idesírjak mindent. Van még -jóesetben- egy vizsga, arra is tanulnom kéne, csak ezt még megírom, csak-csak-csak…
Tegnap hazament Kicsilány, de sokat lógtunk együtt, mindenféle kis ügyintézés, Tanárúrral beszélgetés, meg felfedeztuk a sulit, egy kicsit. Veszedelmes nagy a Bessenyei-aula.
Lépcsőn mentünk fölfelé, és onnan nyílik a karzata, mivel egyikőnk sem járt még ott, benyitottunk hát, ki kell próbálni mindent. Annyira furák vagyunk, bementünk, megállapítottuk, hogy hűdenagy, és beszélgettünk mindenféléről. Érted, épp dolgunk volt, de mindig akad valami csacsognivaló, megállunk, csacsogunk, de menet közben is. Mikor ‘bátorban voltunk, ott is úgy kellet néha kizökkentenem a társalgást, mert épp valami érdekes mellett mentünk el.
Szeretem én ezt.
Akartunk papírt szerezni, hogy repülőt hajtogassunk, és ledobjuk onnan, a karzatól, de elfeljetettük, majd ha visszajön, bepótoljuk. Mostanában fedezem fel, hogy milyen jó gyerekként viselkedni néha.
A lépcsőn ülve vártuk az egyik tanárt, vagy egy órát pislogtunk ott, kicsit mindketten nyomottak voltunk, éhesek, meg olyan bámulós hangulatunk volt. Kicsilány énekelgetett halkan, szép hangja van.
El kellett mennünk a dimatek tanárhoz is, jól elbeszélgettünk vele. Milyen érdekes, nem olyan volt, hogy legyünk túl a papírmunkán, hanem a tanár is szívesen beszélgetett, látszott rajta.
Ebédeltünk egy jót, sokszor szoktunk együtt ebédelni, jobban esik úgy.
Nem is tudom igazán az okát, de olyan fajta, és olyan mély szomorúság tört rám, hogy én még ilyet nem is éreztem. Látszik, milyen tartalmas életem volt. Sikerült elrontanom a hangulatot, nem akartam, tényleg. Úgy sajnálom. Szégyellem. Nem direkt volt. Sajnálom…
Hazafuvaroztam Kicsilányt, de ha egy pillanatot marad még a kocsiban, akkor előtte borulok ki, nem lett volna valami elegáns. Nehéz úgy beszélni, hogyha össze van szorulva a torkom, és összeszorítom a fogaim, hogy nehogy előtte… szóval, mindegy, szenzitív vagyok…
Végül mégis én vittem ki az állomásra, ez nekem fontos volt, igazából csak nekem volt fontos, hogy vele legyek még pár percet. Kocsikáztam pár percet, írtam egy hülye sms-t, amit megintcsak nem kellett volna. Pánik…
Aztán lenyugodtam, és értementem.

Hülye vonatok, utálom őket.

Jaj, hogy tud nézni, aztán meg úgytenni, mintha nem is nézne.
Milyen nehéz úgy kommunikálni, hogy nem beszélhetsz. Úgy vonatablakon át, csak arckifejezéssel. Mégis könnyű, van amit nem kell túlbeszélni, látszik az, amit mondani akarok, az arcomon is. Mosolyogtam, de a szokásos helyen nagyon forró valamit éreztem. Ott, a szegycsontom alatt, ott szokott ez lenni ez az érzés, amikor szerelmes vagyok. Mostanában sokat van ilyen, és nagyon.
Hülye vonatok, utálom őket. Mind.
Ilyen hangtalanul, hidegen, kegyetlenül, és tárgyilagosan elrabolni vakakit tőlem.

Megy más karjába.