Szóval, öt kredit megint jóváírva. Örülök egyébként neki, de csak azért, mert nem kell miatta aggódnom, amúgy nem számít ez most. Sok jót igér a bevezető, ilyen elkenődött lesz lentebb is.
Amikor szomorú, összetört, kiürült az ember, akkor csak ilyet lát maga körül? Vagy tényleg mindenki most zuhant bele a problémáiba? Akármerre nézek, mindenki szenved valamitől.
Annyira el akartam kerülni ezt a tegnapit. Tudtam, hogy bántani fogom, mert ezt szoktam, ha sarokba szorítva érzem magam. Nem akartam, mégis ez lett, pedig nem érdemli. Olyan rendes lány.
Nem akarom bántani, de mostanában csak Ő van nekem, örömöm benne lelem, neki panaszkodok, vele nevetek, miatta vagyok szomorú, és ha pánikba esek, tehetetlen vagyok, és mégis tennem kell valamit, akkor is Ő kapja, szegénykém. Nem csodálom, hogy olyan boldogan lép le innen, csak nyűg vagyok neki, pedig Ő egy havert akart. Sajna ez a haver első látásra szeretett belé, és az első pillanattól rá vágyik, minden értelemben.
A szerelem nem önzetlen, hanem követelődző, Ő meg csak barátnak tekint.
Az, hogy én megtaláltam benne az életem szerelmét, az meg az én bajom. Azt hiszem, most jön megint egy olyan korszakom, ez után, mint ez előtt volt. Nem érdekel senki, ha valaki akar valamit, odajöhet, mondja mit akar, ha van kedvem meg is hallgatom, de nem biztos. Bezárkózok egy kicsit, mert megint csak a fájdalom lett abból, hogy kinyitottam valaki felé. Nem akarok ilyen szociopata patkány, meg arrogáns, másokat ok nélkül bántó ember lenni, de ez tűnik a járhatóbb útnak, minthogy egy idegroncs legyek, önmagamba zuhanva.
Hülye vagyok? Megtaláltam a lányt, akit kerestem, mióta az eszem tudom, és meg akarom kapni? Hülye vagyok? Hagyjam, hogy eltűnjön előlem? Törődjek bele? Hogy tudnék beletörődni? Nincs nekem más, csak Ő.
Mekkora lúzer vagyok, úgy közelítek, mint egy úriember, partnernek tekintem, tisztelem, szeretem, felnézek rá, be kell jöjjön, ha az ember ad, és kedves, és udvarias, és előzékeny egy nővel. Most hogy ne vonjam le azt a konklúziót, hogy senki nem érdemli meg amit adni tudok, mint ember, mint férfi. Most gondolkodjak úgy, hogy el kell venni, ami kell, nem kell törődni mások érzéseivel, átlépni, rátaposni másokra, ha kell.
Csodálkoztam régen, miért vagyok olyan bátortalan, ha ismerkedni kell. Nem akarom önmagam igazolni, de kezdem sejteni, sőt tudni, miért nem bízok emberekben, lassan már a legjobb barátomban sem. Nagyon szomorú, nagyon szomorú vagyok, azt hiszem, eljött a pillanat, hogy bejelentsem a válsághelyzetet, most jött el az ideje, hogy le kell menni a padlóra, vissza kell bontani az alapokig mindent, mert így nincs tovább nekem.
Nincs tovább, nekem vagy Ő kell, vagy senki.
Mikor ‘bátorban voltunk, illetve azután, az este folyamán, tuti történt valami vele. Lehet belémkarolni, de lehet úgy is, hogy néha szorít egy nagyon a karomon. Olyan, mint amikor nagyon szeretsz valakit, és fogod a kezét, és néha egy kicsit megszorítod. Senki nem látja, csak ketten tudják, csak két emberé, na olyan volt ez. Ezt nem lehet megmagyarázni, nincs racionális mellébeszélés, ez az volt, ami. De nem itt ér véget a dolog, nem, nem csak belemagyarázok, komolyan mondom. Önbizalmam már rég a szemétben van, de ebben olyan biztos vagyok, mint még semmiben. Mikor elköszöntünk, a szokásos szeretetrohammal, puszival, ölelgetéssel, azzal kezdte, hogy elküldte a telefonjáról azt a fotót, ami annyira tetszett, mert olyan ölelnivaló volt rajta. Persze, mikor írtam, hogy mennyire aggódom miatta, hogy egyedül megy haza, jött a gunyoros válasz. Nehogy bevalld, hogy jólesett az aggódásom, inkább támadj vissza, mert mostmár azért sem szerethetsz meg! Csak azért sem! 
Együtt töltöttünk egy gyönyörű napot, majd egy estét, együtt csináltunk mindent, összebújva nézegettük a fotókat, nem csak én hajoltam közelebb, Ő is, és jólesett közel lenni. Az ilyen napok után szoktak egymásba szeretni emberek.
Másnap reggel is olyan hangon beszélt a telefonba, amilyet még nem hallottam tőle. Tudom, hogy megmozdult valami, ezért töltöttem vele az összes időm, ez volt a cél, de valahol valami elromlik mindig. Nem tudom, mi és hol, de sejtem. Komoly beavatkozásokra van szükségem.
Egyszer már összemelegedtünk, nem akarta, hogy másodjára is megessen, mert nagyon sanszos volt, csak tudnám, miért hárít, miért zárkózik. Van valami, amit még nem mondott el nekem, van valami. Valami nem stimmel, van a háttérben valami, amit tán magának sem vall be. (Bántotta valaki, valamikor? Nemtudom, valami… Nemtudom…)
Fiatal, most kéne az szívének élnie, majd később kéne ésszel. Tudom, hogy szeretsz titokban, ott hever a szíved a sarokban, ahol mindig sötét van. (Heaven Street Seven)
Ő megszoríthatja a karom, ha szeretné.
Én kibe karolhatok belé, kinek szoríthatom a kezét? Én nem ülhetek fel a vonatra, és mehetek valaki karjaiba. Én vagyok egoista, önző, hogy hatszázszor írom le, hogy “én”, vagy aki él a szeretetemmel, ha szüksége van rá, de egyébként, ha nincs szüksége, akkor csak barát vagyok?
ÉN nemtudom.
“Tudod, bazmeg, én egy érzőlelkű, intelligens faszfej vagyok, tehetségéhez mérten elegendően megalázva, de azért talpon, nem a depresszióban, maximum a szélén.”
Idézve, kiragadva, kicsit más kontextusba helyezve álljon itt egy idézet a napirajz.hu-ról, mert ez van.
/*Nem akartalak megbántani tegnap, Kicsilány! Hiába mondod, tudom, hogy rosszul esett. */