Rég volt zenés bejegyzés, ráadásul most fedezem fel újra 2001-es felfedezettjeimet, a Lagwagont. Néha, azt hiszem, egyedül én hallgatok ilyesmit ebben az istenverte városban. Tessék befáradni…
(Sanyi, még mindig hang nélkül olvasod a blogom? Vegyél egy fülhallgatót, mert ehhez kell majd a hang. Ha lebuksz a főnöknél, kenj rám mindent. 
)
Ezek a srácok aztán tudják, milyen zene kell nekem most. A Lets talk about Feelings albumuk annyira jó, érzelmes, szomorkás, melankólikus, mégis feszes, húzós, tekerős punkrock, hogy nem bírom elégszer hallgatni. Ez született ‘97-ben, ha jól emlékszem, de 2001-ben került hozzám, akkor került Miki koliba, és ugye az akadémiai vonalon csak az nem jött le öt perc alatt, amit nem akartunk. Sokan azt hiszik, a punk még ott jár, ahol Sid Vicious lepuffantotta magát, és a csaját. Ugyan dehogy, teljesen átalakult, kiderült, hogy ezt sem lehet amatőr módon csinálni, és akár még nagy üzlet is lehet, amellett, hogy megtartja magát annak, ami. A NoFX-es Fat Mike(istenem, de gáz szerelés a cikkben szereplő képen, haha!) fedezte fel a Lagwagont, ha jól tudom, Mike kiadója, a Fat Wreck Chords első kiadott anyaga a Duh című Lagwagon összeállítás volt. Nyaljuk le a tortáról a tejszínhabot, itt az egyik legjobb szám az albumról.
Mr Punk, sad and hating everyone…
Ezen a képen már nincs rajta Derrick Plourde, sajna tavalyelőtt lőtte le magát. Milyen szomorú; Mikivel beszélgettünk, és említettem, hogy a Lagwagonról mindig a Bad Moon rising című Creedence Clearwater Revival country feldolgozás jut az eszembe, merthogy abban mekkorát dobol. Vérprecíz, villámgyors, úgy kattogtatja a lábdobot, mint a géppuskát. Utánanéztünk, mégis ki ez a fickó, és akkor olvastuk, hogy kijött az új albumuk, az ő emlékére, uhh. Szomorú, nagyon szomorú. Régen nem értettem, hogy jut az ember eszébe szuicid gondolat, ma már csak azt nem értem, hogy jutnak el odáig, hogy véghez is viszik. Nyugodj békében, Derrick.
Az énekest meg onnan lehet megismerni, hogy van vagy másfél méter, szegényt biztos sokat bántották a suliban, meg az oviban, attól lett ilyen tökös, érces, erőteljes hangja.
Szeretnek feldolgozni régi slágereket, mint amit fentebb is említettem, de talán még jobban sikerült ez itt.
Mennyit hallgattam ezt is, annakidején, ideje előtúrni.
A fene gondolná, de a google segítségével a minap valaki rátalált erre a blogra, a Liquidora keresett. Nagyon jó érzés, hogy értékelte valaki ezt a művem, nem kis meló volt abban a bejegyzésben. Ez most csak ilyen hangulatjelentés jellegű, meg hátha megszereti valaki ezt a bandát is, tényleg nem ismerek sok embert a környezetemben, aki ilyesmit hallgatna.
Fogok még ilyen bemutató jellegű bejegyzéseket csinálni, van még a tarsolyomban punkrock banda. A NoFX-ről még nem is írtam, ott van még a Therapy? Nem kérdés volt, ez a banda neve, “Therapy?”. Threapyquestionmark.
Szóval ilyen naiv, amatőr, és kispályás újságírás ez, vagy valami, amit annak lehet csúfolni.