Látjátok, mondtam, hogy nincs kedvem még blogolni sem, hát nesze, nem is írtam. Lett volna mit, de valahogy nem volt ihletem. Bepótolom az utóbbi néhány nap eseményeit, eseménytelenségét, nyüglődéseimet.
Szóval, szombaton disznót vágtunk, illetve vágattunk, a helyi jómunkások csapták homlokon a jószágot, annak leghevesebb tiltakozása ellenére. Szép időnk volt, reggel még csillagos volt az ég, de a szörnyű gyilkosság után pár perccel olyan szép hóesés kezdődött, mint azon a harmadikos-korombéli koradélutánon a suliudvaron, mikor először csodálkoztam rá, hogy mennyire szép is a hóesés. Azt hiszem, ott szerettem bele a télbe, az igazi, havas, havazós, csikorgós, vastag kabátban, sálban, sapkában, kesztyűben sétálgatós télbe. Nem ebbe az izébe, amit most télen próbálnak eladni. Ezért vettünk hólapátot? Kérem vissza az árát! 
Sikerül átfagyni alaposan, de tízre darabokban hevert a disznó, ám rengeteg munka volt még vele. Én voltam a sofőr, pedig olyan bika vegyespálinkája volt a bácsinak, akinél voltunk, hogy csak na. Így legalább megtapasztaltam, milyen lehet versenyabronccsal havon menni. Az utak persze még frissenhavazottak voltak, az Astrán meg valami iszonyat széles, szinte slick abroncs van, nem sokban különbözik az intermedier formula 1-es abroncs mintázatától, és mintamélységétől.
Életveszély.
Nem azért mondom, van érdekeltség a családban a gumiiparban, de van egy olyan összeesküvés elméletem, hogy az utóbbi időben, szépen lebutították a “nyári” abroncsokat, hogy muszáj legyen télit venni. A nép persze benyal mindent, ahogy kell, köszönhetően a médiának, ami szintén benyal, sőt benyalat. Nem mondom, hogy rossz dolog a téliabroncs, de csodák azért nincsenek.
Mentem sima nyárival nem kicsi hóban, jégen, és nem volt ilyen ingatag érzés, mint ez a Pilot Exalto. Szó se róla, szárazon hogy is mondjam, odabasz, kiváló abroncs, és nemmellesleg nagyon vagányul néz ki, főleg valami szép felnin.
Volt egy kis dolgom a praktikerben is, szép üres, behavazott parkoló, óh, kérem, nem is olyan nehéz ellenkormányozva sodródni, kilinccsel előre, ahogy kell. Hú, mekkora móka, de nagyon rá kell érezni, főleg agyonszervózott kocsiban. Sokkal kevesebbet ad vissz a szervós kormányzás, nem annyira érezni, hogy elforgott-e, vagy sem…
A szombat, és a vasárnap, de főleg a szombat kőkemény, megfeszített melóval telt el, egésznap pörögtem. Néha rámjön, és akkor sztahanovista vagyok, minden munkát ide nekem, minden erőm belefektetem, ha fáradni kezdek, akkor még egy munkába kezdek, megállás nincs, még, még, még, szinte sportot űzök a melóból, és önmagam kihajtásából. Nagyon termelékeny tudok ilyenkor lenni, és holtfáradt estére. Úgy, még zsíros kézzel, fokhagymaszagúan, fürdetlen zuhantam az ágyba, pedig nem szokásom nem fürödni.
Aztán reggel előröl minden, estére lettünk kész, és mentem, mert Majával és Petivel volt megbeszélve találkozó. Dánia ugrott, de le is mondtam volna, valószínűleg. Az úgy volt kitalálva, ahogy kitaláltam, másképp nem kell. Dehát, így nem is lesz, megoldotta önmagát a probléma. Sajnos, vagy nem sajnos, de meg.
Mekkora barom vagyok, elfelejtettem Kicsilány névnapját, pedig már rég beterveztem, hogy meglepem, mert Ő úgyis elfelejti, hogy mikor van. Kevésbé meglepően, de azért felköszöntöttem, azt hiszem, örült is neki, legalábbis a szmályli azt mutatta. Elég sokat beszélünk amúgy, vagy hívom, vagy gtalk, de sokat. Oké, nem időre megy, de azért mégis érdekes. Nem is tudom, mikor telefonáltam legutóbb húsz percet. Még régebben Zsuzsával beszéltem egyszer egy egyórásat, egy komplett feltötltőkártyát elhasználtam. Mennyire hasonlóan jártam vele is, érdekes, és tanulságos. Tanulságos biztos, de nekem nem esik le a tanulság, pedig kell legyen.
Sokan nem szeretik az online kommunikációt, merthogy nem az igazi, meg embertelen. Ha belegondolok, sokkal kevesebbet beszélgetnék, ha nem volna gtalk. Sokkal kevesebbet, nem csak siman kevesebbet. Talán rossznak tűnik, mert beszélgethetnék élőben is, de ha egyszer nincs lehetőség?
Jólvan így, nem probléma ez szerintem, a hétköznapok része.
Még ICQ-ztunk, mikor bezuhant a net sok rokon, haver otthonába. Akkor még megvolt a varázsa. Köszöntél, beszélgettél, elköszöntél, mint egy telefonhívás. Alkalom volt igy beszélni valakivel. Most? Helló-helló, egy kis traccs, vagy valami megbeszélnivaló, és néha nem is köszönünk el. Én azért el szoktam, és tartom magam a régimódi világhoz, mikor még esemény volt egy-egy kontakt bejelentkezése ICQ-ra. Az ifjabbak már nem is tudják, mi az az ICQ, nagyon gyorsan változik az internet divatja, sokkal viharosabban, mint a valóélet. Nem tudom, jó-e ez, vagy sem, mindenesetre érdekes, szoktam ezen gondolkodni.
Csütörtökön megyünk teázni, meg vizipipázni a teaházba, nagy várakozzással vagyok, remek lesz, főleg, ha nem egyedül megyek. Petiék engem mindig kocsmába hívnak beszélgetni, most teljesen meglepődtek, hogy szívesen mennék teázni is.
Rossz a PR-om, nem vagyok én kocsmatöltelék alkesz, hát megyek én teázni is, csak hívjatok.
Úgyhogy kell nekem egy stylist, meg egy PR-os, mert igencsak félreismer a kedves publikum, a piac.
Meg kell szervezzem jobban az imidzsem.