Események nélkül

Semmi nem történt ma. Najó, leesett egy virágcserép. Körülbelül ennyi. Dolgom volna, csak kedvem hozzá, az nincs. Inkább takarítottam egész nap, az legalább látszik, meg hasznos is.
A maradék időben egyik szájtról a másikra kattintgatok, sehol semmi, dögunalom, amit csak magamnak köszönhetek, mert belőlem jön.
Kezdek ugyanaz a céltalan senki lenni, aki régebben voltam. Nem látom értelmét belefogni semmibe, nem látom értelmét, ez a legnagyobb baj, nem az, hogy nem csinálom.
Már ahhoz sem volt kedvem, hogy megejtsem a szokásos szerda esti egyedülsörözést, ami amúgy is egy szánalmas tevékenység, nemhogy ha még el sem megy az ember. Helyette nekiálltam a Gentoo-mat frissíteni, aminek kábé annyi értelme van, hogy nem csak simán bámulom ezt a hülye gépet, hanem néha megnézhetem azt is, hogy hol jár a művelet.
Sejtem, de csak sejtem, mi a bajom.
Olyan sótlan valahogy minden, és ez nem költőiség, ez kérem prózai, ez így van, nem tudok jobb hasonlatot, sótlan. Köszönhető ez több dolognak, azt hiszem. Valahogy összejönnek, következnek egymásból, önmaguk hatványra emelik egymást, és csőstül jönnek, ahogy kell. Totális szociális posvány, mit kerülgetem?! Hogy ennek mi az oka, ki tehet róla, még nem tudom. Biztosan én, mert én érzem rosszul magam a bőrömben. A legrosszab az az, hogy nem is látok kiutat. Illetve látok, oké, de az zárva, hagy ne részletezzem, már nekem kellemetlen.
Egyszerűen nincs körülöttem nyüzsgés, már ilyen társasági nyüzsgés, és teljesen leépülök hangulatilag ilyenkor. Ha suli lenne, némileg jobb lenne, de ott is csak berohanás, tanulás, kirohanás, semmi élet. Nem is tudom, mikor hívott valaki a csoptársak közül, hogy gyere, kávézzunk, vagy valami. Mindenki megy a dolgára, csak nekem nincs dolgom? Ennyire függenék a társaságtól? Ki kéne bírni itthonülve két napot legalább. Mennyit kell kibírni? Mennyit lehet? Én nem akarok itthonülős lenni, a rohadt életbe.
Nem vagyok a csúcson, na. Sőt, nagyon szarul vagyok, már lelkileg. Nem igazán látok mostanában senkit, aki tényleg értene, és ez az igazán elkeserítő. Még magam sem értem igazán, nem tudom, mi történik velem, egy kicsit aggasztó.
Eltévedtem én valahol nagyon, és nagy gáz lesz, ha valami nem változik meg nagyon gyorsan. Nem panaszkodás, kijelentés. Illetve sejtés. A jövőt még én sem ismerhetem.
Nincs életem, meg egyedül vagyok, azabaj, nem is tudom, mit agyalok, ennyi a probléma.Tényleg kéne csinálnom valami marhaságot, de mit? Majd gondolkozom, vagy majd adódik valami spontán, úgy az igazi.
Zoidberg doki hozzám képest életművész.

Egyáltalán nem vicces…