Nagyon kezd olyan érzésem lenni, hogy nem kéne írnom ide. Valahogy nem jó valami.
Iszonyat fáradt vagyok, akkor is, ha nem érzem perpillanat úgy. Későn feküdtem, korán keltem.
Tegnap is egész nap úgy alakult, hogy együtt evickéltünk, jó ez így, én szeretem, ki ne szeretné a jót. Csak annyi a baj, hogy olyan dolgok hiányoznak nekem, ami elengedhetetlen lenne ahhoz, hogy emberek között éljek. Persze élek közöttük, nem arról van szó, de nem megfelelően, ha diplomatikus akarok lenni. Hülyén viselkedek, szégyellem magam rendesen, most mit csináljak, ez van, nem ismerek magamra néha, nem vagyok én ilyen. Rendesen beteg vagyok, azt hiszem.
Úgy alakult.
Talán mert úgy alakítom? Tegyek inkább magam ellen? Nem megy. De nem itt a probléma, az csak úgy tűnik, hogy amiatt leszek rosszabbul, mert sokat vagyunk együtt. Nem ezen kell változtani, hanem valami máson. Nem is változtatni, hanem változnia kell, mert ez nem tőlem függ. Várok, és próbálok mozgásban maradni, nem megállni, mert ottmaradok. Lesz valahogy, úgy még nem volt, hogy sehogy ne lett volna. Nem tudom, hogy jobb lesz-e, vagy rosszab, a lényeg, hogy messze nézzek, ne magam elé. Az a baj, messze nem látok semmit…
Nem jóó. Valami nem jóó…
Totál zsákutcában vagyok, tolatás meg nincs. Nem tudom, mi lesz velem, nem látok kiutat, de nincs is kedvem indulni semerre, minek?
Körülöttem mindenki csak néz, mi van velem, olyan, mintha egyedül én nem érteném, mi történik. “Egy idióta szemben megy az autópályán! Ee-gy?? Az összes!”
Nekem rossz, engem bántottak, én vagyok a kárvallott, és én mosolyogjak, vegyem a kalapom, és menjek tovább, hogy jó, hát akkor ennyi?! Nem hibáztatom, nem erről van szó, a szituáció rossz. Mert ilyen márpedig nincs, nem lehet, hibás a kalkulus, levezethető benne valami, és az ellenkezője is.
Pedig értek én mindent, csak nem bírom elfogadni, meg elhinni ezt a rohadt rémálmot. Arra jöttem rá tegnap, hogy elaludtam ott mellette, akkor. Akkor akkor. Majd fel fogok kelni, és még mindig le lesz merülve a telefonom, és egyvalaki tudja rajtam kívül, hogy hol vagyok.
Sokat lelkiztünk tegnap, a szokásos köröket futva, de mégis, egy picit-picit mindig halad valamerre az ügy. Halad az, nem értelem nélkül való ezeket megrágni sokadjára is.
Sokat lelkiztünk, igen, talán négy órát. King Crimson est volt a szánirádión nyolctól éjfélig, onnan tudom. Hallgattam közben…
Sajnalom, mert neki is rossz, meg kinek hiányzik egy ilyen barát, csak a baj van velem.
Eltelik a nap, van mit csinálni. Nem rosszak az órák sem, kezdem felfogni, hogy matematikát tanulok a felsőoktatásban, olyat teszek, amit sosem gondoltam volna. Még nevetek is, meg jó hangulatom is van néha, csak azok a hirtelen elborulások ne lennének. Kívül nem látszik, de belül olyan van, hogy ordítani akarok, törni-zúzni, bántani, rombolni, vagy életveszélybe kerülni. Nem tudom, hogy jön ez elő nekem, de sokszor jut az eszembe az a Ducati, amivel a srác odatette magát egy autó alá, a Korányin. Talán három éve. Itt álljon egy tizennyolcas karika, de két sávon folyt keresztül a vére, a sisakból. 180-nál húzta meg a féket. Városban, nappali forgalomban, veszélyes, alig belátható kereszteződés előtt. Biga ott volt, valamit motyogott még a srác, de nem lehetett érteni. Ott az aszfalton halt meg, tulajdonképp sokat élt még, ahhoz képes, hogy kivette a futóművet a kocsi alól. Kijózanító, mert tudom, hogy nem vagyok őrült.
Arra gondolok, hogy megülök egy ilyen Duca-t, és meghajtom. Amit bír. Ilyen beteg dolgokon gondolkodni, istenem, nem is tudok motorozni, és millióim sincsenek motorra. Ilyen életveszélyes szörnyetegen meg nem is lenne szabad ilyen ingatag elméknek ülni. Fegyverviselésivel lehet csak vezetni, nagyon remélem.
Rossz olvasni ezt a blogot, tudom, már nem először kapom meg. Tudom, írni is rossz ilyeneket, nem passzió, vagy vicc, vagy komolytanalkodás. Ez nem játék, komoly dolgok történnek, változnak és értékelődnek át. Teremtés, vagy pusztulás?