Kedvem támadt visszatekinteni így írásban, mert fejben elég érdekesnek tűnik. Nem biztos, hogy nektek Barátaim, Olvasóim, így tűnik, de rendesen gellert kaptam, mióta bementem az első előadásra, az új szakomon. Nem negatívumként emlegetem a gellert, hanem tényként. Nézzük csak az előzményket…
Elég jó kis nyár volt, ugyan volt benne unatkozás is, de egészében véve szórakoztató volt. Új bicaj, bicajtúrák, Balcsi, Csicsó, de a környéket is megnéztük azért. Ha épp nem gyötört valami tehetelen unatkozás, akkor remek hangulatom volt, mert csak arra kellett gondolnom, hogy mi indul ősszel. Gondoltam is sokat, és olyankor nyugalom töltött el, mert sínen éreztem magam, bár még az állomáson állva, ha még tekerni akarom tovább ezt a jóképű kis közhelyet. Volt bennem izgalom is, mert azért nem akármibe vágtam, rengeteg matek várt rám. Új szak, rengeteg matekkal, amit messze kerültem mindig is, mert féltem tőle. A nyár elején vettem egy telefont, amit ma már nem élek meg olyan fontosnak, mint akkor. Akkor örültem neki, hogy egy fél vagyont egy tökjó kis ketyerére költök. Most elég annyi, hogy tud zenét lejátszani, meg lehet vele telefonálni, sms-ezni. Szóval hozzám került ez a kis izé, és megtömtem jól Norah Jones-szal, nem is tudom miért hallgattam akkoriban ilyen zenét, de mikor hallgattam, mindig olyasmit éreztem, hogy el kéne mennem valahova. Valami nagy és elidegenítő nagyvárosba, és jól egyedüllenni, elkülönülni. Miért? Ma sem tudom. Akkor ez vonzott, minden megvolt, voltak barátok, haverok, meg néha söröztünk, meg koncertekre mentünk, amúgy semmi nem történt velem, nem vágytam semmi újra, semmi régire, csak valami nagyot kellett volna tenni. Azt a bizonyos marhaságot. Most visszatekintve nem is tudom, hogy gondolkodhattam úgy. Volt a geller, azóta más az irányom. Nem volt rossz, csak nem értem, és nem tudom értékelni az akkori magam, a motivációim, meg a hozzállásom. Elég volt annyi, hogy hétötössel be, közben valami zenét hallgattam, beültünk valahova, megittunk néhány sört, az utolsóval hazamentem, és vártam a következő alkalmat.
Egy idő után már NOFX-et hallgattam. Most tettem be az előbb azokat a számokat, és nagyon kellemetlen hangulatom lett. Eszembejutott az a korszak, amikor még nem láttam a céljaim, mert talán nem is voltak. Felhőtlen volt a kis életem ezáltal. Még. Érdekes, hogy egy felhőtlen időszakra gondolva lesz rossz hangualtom. Amit akkor felhőtlenségnek éltem meg, valami iszonyat nagy üres semmi volt. Tök egyedül voltam, mert a barátok ugye nem tudnak mindent megadni azért, a legjobbak sem. Ez ilyen. Ennél a hiányosságnál csak az volt a nagyobb baj, hogy bele voltam törődve, nem is kellett nekem senki. Szegény Bettivel is szépen bántam, de egyszerűen nem volt benne semmi, ami nekem kellet volna. Talán, ha néha kicsit aktívabb, odaadóbb lett volna, mikor együtt vagyunk. Mellékvágány, hagyjuk, majd egyszer erről is írok.
Pörgetettet az a muzsika, csak nem nagyon volt hova, unalmas ez a város, főleg nyáron. Örültem annak, hogy rájöttem arra, hogyha NOFX van a telefonon, akkor vidám vagyok, mert azt hallgatom. Olyan vagyok, hogy befolyásol a zene, de nagyon. Nem gyökeresen változtatja meg a hangulatom, de elmélyíti, segít túlélni, függő vagyok. Olyan ez, mintha lenne egy olyan étel, ami oltja az ehséget, de nem táplál, csak egy ideig nem vagyok éhes tőle. Önálltatás, önátverés, önvédelem.
Sosem gondoltam volna, hogy puszta fogyasztási cikkből ilyen elhagyhatalan létszükség lesz. Nem tudok már közlekedni sem nélküle. Nyílván elmúlik ez is majd egyszer.
Felhőtlen időszak volt ez. Tán pont akkor volt a Vidor-feszt, mindennap valami hejehuja, koncert, fesztiválhangulat. Vettünk délután egy hátizsák sört, beültünk a színpad elé, és szisszentgettük az üvegeket, iszogattunk, és locsolgattuk azt a bizonyos fenyőfát, ott a parkban, ami már sokkal nagyobb a párjánál, mert van aki locsolja nyaranta.
Már akkor dühített valami, de nagyon, és el is rontotta az esték végét, ma már árnyaltabban látom, hogy nem a világgal volt baj, hanem velem. Nyílván. El akarok szökni egy olyan helyre, ahol nem ismerek senkit, csak magamra számíthatok, egyedül vagyok, mindemellett egy kibaszott busztól függ a napom, kényszerpályán mozogok, jelentéktelen dolgok befolyásolnak. Abszurd, nem? El akartam szökni valahova jó messze, de arra nem voltam képes, hogy ha valahol épp jól érzem magam, akkor ottmaradjak. Ha megy a busz, akkor menjen isten hírével, utolsó busz nem létezik, és ha véletlen létezik mégis, nehogymár függjek tőle. Jó, ez egy példa, nem a busz életem megrontója, és tönkretevője, csak egy példa, mondom.
Ez így van most is. Bele vagyok ragadva abba a helyzetbe, hogy minden alám van téve, kocsi, lakhatás, tanulás, minden. Meg kell csinálni a marhaságot. Meg lehet csinálni. Lazítanom kell, nem kéne olyan komolyan venni magam. A kutyát nem érdeklik a jófiúk, én meg az vagyok. Egy pohár langyos víz, sótlan zsíroskenyér…
Azért megbékéltem a feszt végére, szépen lassan kezdtem beleszarni mindenbe, lesz-ahogy-lesz hozzáállással. Így könnyebb kibírni azt is ha nem történik semmi. Nem is történt semmi tulajdonképp, jól elvoltunk, megnéztük az Omega koncertet is, ritkán van ekkora felhajtás Nyíregyen. Szép nagy tömeg volt, amúgy a koncert annyira nem izgatott, mert Lajkó Félix muzsikája után nehéz vérpezsdítőt mutatni, inkább csak a felhajtás miatt mentünk, meg mégiscsak zárónap. Meg sem lehetett mozdulni a városban, de furcsa volt. Olyan város kinézete volt az egésznek. Milyen érdekesen üzemel az emberi elme? Meg mernék esküdni, hogy láttam már akkor, ott, valahol a Kossuth téren, pedig még nem ismertem, de így utólag van egy elég tiszta képem, hogy láttam. (Illetve -láttalak-, mert olvasod. 
)Nem is tudom, de pár napra rá már kezdődött a suli, úgyhogy megjött az a hangulatom, ami ilyenkor szokott. Érzelmes ember vagyok, intenzív hangulatok törnek rám búcsúzáskor, vége a nyárnak, jönnek a hétköznapok, de most kellemes volt, mert az egyik jóból a másikba mentem. Szép nyár volt, egy korszak vége. Nem patetikus akarok lenni, tényleg. Van ez így, hogy valami elmúlik, meg megvátozik olyannyira, hogy sosem lesz már a régi. Hogy ez jó, vagy rossz, én nem is tudom, talán mindegy is. Rég befejeztem azt, hogy azon gondolkodjak, valami jó-e, vagy rossz, megérdemlem-e, vagy sem. Nincs értelme ezen agyalni.
(Most, hogy mindezt lekörmöltem, látom, hogy eljutottam oda, ahol a régebb óta elkezdett kis írásom kezdődik. Kevéske átfedés van, de most biztos vagyok benne, hogy nem a vinyónak írom mégsem, hanem publikálni fogom, lesz, ami lesz. Lehet, hogy nem kéne minden részletet, mert gondot okozhatok, de nem érdekel, lesz, ami lesz. Vegyük ezt nulladik résznek, innen jön majd sok folytatásban a kis esetem. Nem gondoltam volna, hogy valaha fog velem olyan történni, hogy le fogom írni, és mások el fogják olvasni, de történt, történik. Lesz benne rengeteg érdekes dolog rólam, róla, rólunk, szerelem, sírás, nevetés, minden, ami kellhet. Nem lesz azért valami szirupos szarság, ígérem, nagy érzelmi vihar eredménye az írás, szóval gatyát fel lehet kötni, de nekem is, mert akár még kínos is lehet. Nem baj, legyen, nem érdekel…)