Nem is írtam, hogy tegnap megkezdtem a bicajszezont. Mi is jöhetne jobban egy hosszú nap, hosszú éjszakája után, mint egy jó kis lejtőzés, szívrohamgyanús állapot, egykerekezés, stoppie.
Az a fránya stoppie.
A Robinson dombon ücsörögtünk, és a hátunkat sütötte a nap, de olyan erővel, hogy rendesen perzselt. Vajon miért Robinson domb a neve? A panelkaptárok alapjait mikor kiásták, egy helyre hordták a földet, az miért Robinson, na mindegy…
Mentünk a buszhoz, és tele volt az út szervdonorokkal, Suzukik, Yamahak, és a többi, vhhoomm, kiáltotta némelyik. Veszett jó lehet egy ilyen paripa, de nem nekem való, ezt már a minap kifejtettem. Maradok a két keréknél, de motorja ne legyen, majd hajtom én, van lábam. Egész idő alatt a bicajon járt a fejem miközben vitt a sárga-limuzin hazafele, gyors ebéd, aztán fel a rövidgatyót, sapi, póló, mehetünk. Örömmel konstatáltam, hogy nem kellett belefújni az abroncsokba, megtartották a nyomást.
Pár kört tekertem a környéken, van egy jó kis emelkedő, azon izzítottam a lábizomokat, melegedjenek csak be. Már régebben rájöttem, hogy tudok elengedett kézzel menni. Tudok már egy ideje, de még nem próbáltam, legutóbb tán BMX-en, ott meg nem annyira ment. Na, ha ez megy, meg az egykerekezés is egy ideig, akkor tudnom kell stoppie-t is csinálni. Tudok, tényleg. Csak egyszer rontottam egyet, mert megijedtem, azt hittem orrabukok, és a kormányon hagyom a fegyverzetet, úgyhogy hátrahőköltem, de a seggem nem emeltem el az ülésről, így egy méter magasból estem seggre effektíve. Ráadásul elég keskeny ülésem van, úgyhogy sikerült eléggé fájdalmas sebesülést szerezni a seggemre, és majdnem máshova is. Abba belegondolni sem merek, mert ha úgy talál el, még mindig ott fekszek embriópózban. No, hát a seggem begyógyul, de az ülés eléggé nyomott, gondoltam elütődött, visszapofozom. Hát, nem nagyon akart visszaállni, megnéztem tüzetesebben, mondhatom fasza, sikerült elhajlítani a nyeregcsövet, ejj. Nem gondoltam volna. Elég erős cső pedig, dehát nagyot kapott, 95 környékén vagyok, lassan elérem a versenysúlyom végre. Még szerencse, hogy nem a váz nyekkent meg, kopp-kopp-kopp, dobhatnám ki az egész kócerájt. Lehet, hogy teszek fel majd fotót, tényleg tanulságos, hogy meg tud lobbani egy ilyen masszív cső is.
Utánna betűztem a városba, mentünk Gáborral tekerni egy kört, jó az. Az Esso-nál azért csak belefújtam, aszfaltra nem lehet elég kemény abroncsot fújni, de terepen megbosszulta magát, vágott bele a sárba, teljesen kifullasztott, oda jobb a puha, szélesen felfekvő abroncs. A rövidgatya kicsit erős volt még, illetve befelhősödött, és hűvösebb lett, mindegy, ha tekerek, annyira nem fázok. Nem mentünk messze, mert azért sietnem kellett haza. Ezek a népek itt a környéken abban a tudatban élnek, hogy nem jár erre senki, úgyhogy ki lehet engedni a kutyákat, bravó. Most nem voltak kint szerencsére, csak egy vérszegény kis palotapincsi, azokat meg haza szoktam zavarni, de ezt még erre sem méltattam. Legalább ugráljon, ha már meg akar félemlíteni. Sima pincsiugatás már nekem kevés. A nagyobb gond a sárral volt, bár tulajdonképp ezért szeretke bicajozni, jó is az, vissza egyesbe, és mehet a dagonya. Nyakig sáros lettem.
Jól esett egy kis bicózás, a nap végére már gondok voltak a lábammal, teljesen kifáradtak. Leguggoltam a cipőmhöz, de a felállás már nem annyira ment, mint egy öregember, hahh. Dehát jó ez, így fejlődik az ember.
Szezon tehát megkezdve, mostmár ne legyen tél, jó? Ha eddig nem volt, akkor mostmár nem kell, jöhet a tavasz. Köszönöm…