Laza ez a csütörtök, már ami a sulit illeti. Egy óra van csak, az is ilyen kockulós adatszerkezetek, és algoritmusok, Kuki tanárúr előadásában. Jó lesz, végre tanulok ilyet is, nem csak intuitíve programozok, hanem viszünk bele egy kis okoskodást is.
Én nem tudom, mióta az első sorban, első padban ülök mindig, ráadásul minden órán is bent vagyok, valahogy jobb lett a tanárokkal a viszony. Eddig se volt rossz, de olyan, hogy valamelyik tanár előre köszönjön a folyosón, hát, nem semmi. Azért jól tud esni, mit tagadjam. Gondolom nekik is az érdeklődő tekintetem, mert igyekszem nem nyitott szemmel aludni órákon.
Kuki tanárúr mostanában akarva, vagy inkább akaratlanul igen vicces fazon lett. Olyan poénokat ereszt meg néha, hogy csak úgy vigyorgunk. Múltkor is megszólított a folyosón minket:
- Áá, milyen hamar visszaértek?!
- Ja, igen…
- Kocsival jöttek?
- Igen, igen…
- Hmm, milyen jó… Mondjuk, én is…
Oké, ez így nem is vicces így leírva, előben jobb volt, ahogy elgondolkozott, milyen jó is kocsival, aztán meg rájött, hogy ő is azzal jött. No offense, tényleg jó arc, bírom…
Kurdics tanárúr meg még mindig fura fazon, főként, ha bicajozik. Be van burkolózva nagy kabátokba, meg orosz tiszti kucsmához hasonlító sapkába, és tekerés közben elmélyülten pipázik. Most nem azért, de ma láttuk így, és igen hangosan kellett hahotáznunk rajta. Nem rosszindulatból, tényleg nem. Vicces fazon, na. Egyszer elolvassa ezt, és meghúz valami durva matekos tárgyból, attól félek. Csak nem…
Lenyomtuk hát az előadást, utánna meg egy kis online-, és papírmunkát, és hirtelen ötlettől vezérelve elzúztunk Tokajba. Rég voltam, Kicsilány meg még csak átutazóban járt arra, úgyhogy adta magát a célpont. Semmi nem változott, bár kicsit nyamvadt Tokaj így, szezonon kívül. Azért a lángosos a helyén van, és könyörtelenül gyártja a sajtos-tejfölöst, be is dobtunk egyet-egyet, kérem, evésben le vagyok nyomva, ez van. A lángosgyáros asszony meg elmesélte az életét, gondolom unatkozik egész nap, aztán kapóra jöttünk.
Körbenéztünk, nagyon hangulatos a belváros, jó kis sikátoros, vastagfalas, régiházas. Igazából arra spendíroztam, hogy menjünk fel a hegyre, ha már borozás nem lesz, úgyhogy nem sokat pepecseltünk lent, csak egy templomot akartunk megnézni bentről is, de zárva volt, úgyhogy irány Tarcal, onnan lehet felmenni a Kopaszra, a TV-adóhoz.
Ha ez ilyen egyszerű lenne. Nekem úgy rémlett, Tokajból kell felmenni, rá is kanyarodtam egy útra, és kikötöttunk valahol, ahonnan jobbnak tűnt visszafordulni, mert vészesen közelített az út minősége olyanhoz, amihez lassan már négy hajtott kerék kell.
Jó, kérdezzünk helyi embert, csak tudják. A helyiek tudják, azzal baj nincs, de azt hiszem, Tokajba mindenki csak vendégségbe érkezik, mert a negyedik egyén volt csak helybéli. Volt két nagy szatyorja az asszonyságnak, úgyhogy neki már helyinek kellett lennie. Az volt, és el is küldött minket Tarcalnak.
Meg lett hamar, mert be is ugrott, hogy hogy néz ki a feljáró. Nagyon le van durranva az az út, tiszta kráteres, úgy kell kerülgetni a lyukakat. Tudtam, hogy meredek, mert egyszer már mentünk Gáborral fel bicajjal, de autóval még nem. Legalábbis én nem vezettem még fel. Várakozásaimmal ellentétben jól vizsgázott az Öregharcos, ment szépen felfele; harmadik, padlógáz, negyven. Elég is volt, mert tényleg vacak az út. Féltem, hogy elfőzzük a vizet, de nem volt vészes, félúton a mutató, és a ventillátor is csak azért kapcsolt be, mert megálltunk pislantani, és addig ugye nincs menetszél.
Párás volt az idő, de tűrhető a kilátás. A sípályánál lenézve igencsak érdekes, és szép látványt nyújott a táj, a Bodrog, vagy nem is tudom, lehet, hogy a Tisza, vagy csak a belvíz miatt, de majd összefüggő víz fedte. A nap már lement, kezdett sötétedni ekkor. A toronynál a szokásos snassz kilátás, országút, valami holtág, meg mezők, szántók. Igazából innen a térképszerű látvány a néznivaló, főleg ilyen párás időben. Persze, a magamfajta geek-nek a TV-torony is látványosság, de a kékestetőihez képest elég kicsi, és még felmenni sem lehet. Vajon a fősulit lehet látni tiszta időben? Mert a hatodikról látszik a hegy. Egyszer GPS-szel be kéne lőni az irányt, meg vinni kéne távcsövet…
Lefelé sem volt gond a járművel, kettesben motorfék, csöndes gurulás, eseménytelen volt.
A hazafele út, hát szokatlan volt. Ritkán megyek országúton, semmi előzési rutinom, meg sötét is volt már, ráadásul fáradtam. Nembaj, épségben hazaértünk, nem nagyon nyomtam neki, száztíz fölé sehol nem mentem.
Jó kis spontán kirádulás volt, jól éreztük magunk, kell még ilyen. Három éve van már jogsim, és sosem csavargok. Itt az ideje, az Öregharcos kimegy egy gumicsizma gázolajjal a világból, csak be kell ülni, és menni kell. (Meg néha gondozni kéne. Kéne…) Legközelebb viszont vonattal megyünk, mert most sikerült úgy megnézni Tokajt, hogy egy korty bort sem ittunk. Nonszensz.
Holnap tán lesz végre LaTeX óra, eddig valahogy nem akar összejönni, jó lenne már. Aztán ki tudja, mi lesz, majd esik valahogy a nap…