Adok egy gyors életjelet azoknak, akik nem követnek plörkön, fészbúkon, meg a fene tudja hol, hogy tudjátok, élek.
Itt volt a hétvégén Kriszti, és itt töltött három napot. Csütörtök este mentem ki érte a pályaudvarra, aznap már alig bírtam magammal mit kezdeni, eléggé izgultam. Olyan lámpaláz szerű, vagy ilyesmi. Nem tudom, miért volt ez, miért kellene ilyet éreznem, de ez volt.
Sokat készülgettem, takarítottam idefent, meg átépítettem a szobát kettőnknek. Jól sikerült, szépen elfértünk, kényelmesen.
Továbbra is azt tartom a leggyönyörűbb dolognak, mikor éjjel felkel az ember a kedvese mellett, és konstatálja, hogy mellete kelt fel. Szeretném elmondani, hogy szerelmes vagyok.
Iszonyatosan jó együtt.

Nem hódítottuk meg a világot három nap alatt, gondolhatjátok. A legdurvább program az volt, hogy körbesétáltuk Sóstót, meg megmutogattam a Fősulit, aztán annyi. No, meg persze a hét csúcspontja, a péntek este a Mocisban, az is megvolt. Egyedül Attila, meg öcsém volt hajlandó jönni. Egyre jobban elszóródunk, de mindegy ez most, ez egy külön írást érdemel.

Fantasztikus hétvége volt, kár többet ragozni. Három napot eltöltöttünk úgy, hogy öt méternél messzebb nem voltunk egymástól. Nagyon jó Krisztivel. Egyszer sem veszekedtünk, ez engem ismerve elég erős mondat. És azt mondta, megtart.

Mikor felraktam a vonatra, akkor kezdett bennem elborulni valami. Sok volt így egyszerre ez a sok jó, meg szeretés, aztán mikor búcsúztunk olyan szomorú lettem, mintha örökre menne el. Úgy kellett megbeszéni magammal, hogy “nyugi”.

Szóval, kicsit kamillázok, hogy mennyire jó most. Kicsit még fel kell fognom ezt. Szerencsésnek érzem magam, de főleg nagyon boldognak.