Megvolt a nagy nap.
Így köszöntem be szombat hajnalban a plurkre, hogy “na, ma van a nagy nap”. Előző este Sanyit sikerült végre rávenni, hogy mozduljon ki velem sörözni, dehát aztán belémdiktált sok feles italokat, hiába mondtam neki, hogy másnap kelnem kell hajnalban. Tény, hogy nem aludtam volna többet akkor sem, ha nem iszunk sokat, de könnyebb lett volna reggel. Négykor keltem, 5.27-kor indult az IC a Keletibe.
Öt-Öt percekre sikerült elaludni az út során, semennyivel nem lettem kipihentebb. A Hacktivity-t most kicsit háttérbe nyomom, mert ugyan remek volt, de nem ez a lényeg most. Kettő körül már elkezdtem hívogani Krisztit, de mint utóbb kiderült, neki is erős estéje volt, tán erősebb, mint az enyém. Mindegy, amúgy sem veszi fel a telefont sose. Nem szereti. Ez van.
Sms-ben beszéltük meg, hogy az Astoria mozgólépcsőnél találkozunk. Sok idő volt még addig, úgyhogy elsétáltam a Dunáig, meg össze-vissza. Ekkor már bennem volt a félsz, be kell valljam. Amúgy is nehéz nap volt az utazással, kialvatlansággal, meg a két ingyensört is megittam már. Az igazi harctéri feszültség a megbeszélt időpontban öntött el. Pár perc múlva jött fel a mozgólépcsőn.
Most, hogy felidézem a dolgot, azt mondtam neki, amit nagyon utálok, ha nekem mondanak, mikor először látnak. Szóval, egy suta ölelés közben azt mondtam neki, hogy “tényleg jó magas vagy”. Pár percet még ácsorogtunk ott, hogy akkor egyáltalán most mi is legyen, és mivel én nem ismerem Budapestet egyáltalán, Krisztire hagytam a döntést, a Deák térre mentünk.
Felesleges, meg nem is lehet leírni ilyen dolgokat, de a lényeg tán annyi, hogy sokat csavarogtunk, sokat beszélgettünk, és remekül elvagyunk együtt. Ismertük már egymást, tehát nem két vadidegen találkozott, de soha nem beszéltünk még, soha nem láttuk egymást csak fotón. Féltem így ettől, de minden szépen működik, jelentem. Az uzsifelezés is megvolt, amit én nagyon fontosnak tartok. Az együttevés egy olyan rituálé, amit meg kell ejteni ilyenkor. A McDonaldsban ettünk, fennhangon beszélgetve, röhögcsélve ezen-azon. Ez így egy kisfilmként meg is marad bennem, míg élek. Abban a kis szűk utcában, magyar szót alig hallva, kint ülve az ernyők alatt, teljesen idegenként egy metropoliszban, egy lánnyal, akit nagyon szeretek. Sajnos a McDonaldsban nincs hagymakarika, jól jött volna. Kacsint.
Nagyon jól éreztük magunkat, szereztünk sört is, mert az jólesik egy hosszú nap után, a sötétedő Deák téren. Nem is tudom, meddig voltunk még itt, talán féléjfélkor indultunk az ideiglenes otthonok fele. A szomszédos padokon váltották egymást a spanglizó srácok, meg a üveggyűjtögető csövik, persze nem ezzel foglalkoztunk. Szóval ideális első randi volt, rengeteg ölelésekkel, rengeteg csókokkal. A Blaháig elkísértem még, ott jött valami lepattant éjszakai járat, felszállt rá, aztán vártam, míg el nem indul. Rengeteg ember zsibongott, de ketten voltunk csak.
Visszagaloppoztam a hostelig, ott kicsit kínosan el is jutottam az ágyig. A srác először volt ebben a munkakörben, én először jártam hostelban, szóval voltak adminisztrációs problémák, de minden megoldódott. Mintha egy havernál aludna az ember. Remek fürdő, tiszta ágyak, csillagos ötös.
Reggel korán indultam, mert a konf az konf, még reggelizni is kell, meg minden. Meg is tudtam nézni mindent, amit akartam, de korán eljöttem, mert a telefonomon nem lehet menetrendet nézni, a notim halott, szóval el kellett sietnem a Keletibe. Ja, igen. BKV-ra nem költünk, ha nem muszáj, bliccelni meg nem szoktam, úgyhogy a Magyar Királyi Túristalábat koptattam. Kinéztem a vonatot, rájöttem, hogy ez most nem az az alkalom, mikor sietnem kell haza, úgyhogy ismét találkoztunk.
“Back again at Deak Ter”, minek részletezzem?! Megkértem, kísérjen el a vonatig, bőven időben elindultunk, hogy legyen még idő. Életem legszebb, és legboldogabb utazása volt ez, én próbálom a cuccaim magamnál tartani a Metrón, hogy ne boruljon összevissza, kapaszkodtam is, Kriszti meg belém. Tán inkább ölelés volt az, mint kapaszkodás.
A Keletiben alig akartuk elengedni egymást, de muszáj volt eljönnöm, mert az volt az utolsó vonat. Körülbelül akkor csavarodott meg a szívem, mikor a fülke tükrében láttam a Keleti -amúgy csodálatos- épületét távolodni, mint valami visszapillantótükörben. A 18.44-es Tisza Expresszel jöttem haza, rémes társaságban, de nem érdekelt.
Ilyen modern világot élünk.
Már nem keszkenőkkel vacakolunk, hanem átírunk adatbázisokban bejegyzéseket; Single-ről In Relationship-re. Így megy ez.
Felesleges írogatnom, hogy mennyire nagyon boldog vagyok végre, mindketten azok vagyunk, van olyan, hogy Mi, Us, Wir, érted. Élőben sem tudom elmondani, pedig ott tudok gesztikulálni, meg csapkodni a kezemmel.
Nagy a távolság, de megoldjuk. Meg kell oldani. Nagyon jó együtt. Megtaláltuk egymást elég rendesen.
Ilyen ősz jött azután a csodálatos nyár után.
A Deák az egy ilyen hely. Ez a szám járt a fejemben folyamatosan. Persze a hangulata most nem jön ide sehogy sem, de aki vájtfülű, tudni fogja, mi a kapcsolódási pont.