Tényleg kár volt izgulnom.
Tegnap hazatértem Ráckevéről, akármily rosszul is esett otthagyni Őt.
Az odaút is eseménytelen volt, leszámítva a már korareggel hóttrészeg családocskát a vonaton. Folyamatosan üvöltették mobiltelefonról a zenét(nagyon, nagyon rosszat), és maghéjat is termeltek maguk alá, meg szemetet. Gondolkozom még, hogy melyik volt az előadásuk fénypontja. Vagy az, amikor a kislány fennhangon kijelentette, hogy utálja a magyarokat, vagy az, amikor Szolnokon leszálltak dohányozni, és kiszúrtak egy vonatot, amire érdemes átszállniuk. Mindenesetre átszálltak, sokak örömére.
Budapesten még megkörnyékeztek olcsó békávé jeggyel a jegyárus konténernél sorbanállva, de olyan frappánsan szóltam vissza, hogy köszönés nélkül távozott a gyerek.
Kérdezi:
“Szijja, te is ilyen jegyet akarsz venni?” (Közben mutatja.)
Mondom:
“Honnan tudjam?”
Nem tudta összerakni, hogy sorbanállok, és nem tudom mit akarok venni, úgyhogy odébbállt. Gondolta, ilyen embertől bármi elképzelhető. Végül megmondta az ideges néni, aki a konténerben volt, hogy vegyek én vonaljegyet. Pedig nem is vonalra kellett, hanem villamosra. Ők tudják, nekem meg mindegy.
Jó időben odaértem a vágóhídhoz, ahol a hév indul Ráckevére. Fagyoskodtam kicsit, aztán felültem, és már igen rendesen izgultam. No, nem úgy remegősen, csak az a folyamatos feszültség. Vajon mi lesz? Vajon nem fogok véletlen hülyén viselkedni, így elásni magam? Vajon elfogadnak?
Aztán az állomáson várt Kriszti, aki néha Tina. 
Elbattyogtunk hozzájuk, bemutatkozás, meg minden. Teljesen jól ment, a szülők jófejek, szerintem kölcsönösen jó benyomást hagytunk. Tény, hogy másképp viselkednek a lányos szülők a fiúval, mint a fiúk szülei a lánnyal. Átadtam az ajándékot, ami nem ajándék, mert azt nem volt szabad vinni. Kaptam én is karácsonyra könyvet az én Lüke Barátnőmtől. Újabban olvasok megint.
Óriási, szilveszteri, alkoholgőzös, arconcsúszós bulibeszámolókra várók még most kattintsanak el. Háromkor keltem 31.-én, mert nem bírtam aludni, és leginkább pihengetéssel töltöttük az időt. Este meg akartuk nézni a tűzijátékot, de mire odaértünk, már szakadt az eső, így az éjfélt valahol Ráckeve utcáin éltük meg. “Csók, Buék, menjünk, mert ez egyre jobban esik.” Szép volt, örök emlék, ha furán hangzik, akkor is. Mikor hazaértünk, ittunk egy korty cherry-t, aztán szunya.
Az egész ottlétemre elmondható, hogy nagyon szép volt. Piacoztunk, sétáltunk, és még a pletyka is utolért minket.(”Láttam a jányodat. Nem volt egyedül.”) Kisváros, na.
Sokat nem mozdultunk ki, vacak, szeles idő volt. Főzőcskéztünk, rengeteg Tom & Jerry-t néztünk, és beszélgettünk sokat. Nálunk valahogy nem beszélgetünk ennyit, vagy csak nem tűnik fel. Volt ebben minden, térdcsapkodós röhögés, meghitt suttogás, mély és komoly beszélgetés. Minden. Annyira természtesnek tudja érezni az ember a jót. És most jó.
Aztán az a tegnapi ebéd megörökítendő.
Csirkeszárnyat sütött nekem borsófőzelékkel, de még milyet. Röhögött rajtam, hogy úgy eszek, mint egy gyerek. Maszatosan, csámcsogva. Csodálatos volt. Ezzel az ebéddel fogott meg végleg, ide kell írni.
Fura.
Idén valahogy nem hívtak sehova, nem kaptam buék sms-t, nem is hiányzott, olyan teljes volt a szilveszterem. A szilveszterünk. Nem hiányzott semmi, ami máskor a része szokott lenni az évvégi bulinak.
Nagyon rosszul esett eljönni, de muszáj volt. Dolog van, sokféle, nem volna jó lemaradni semmivel. Valamikor fél négy körül zártuk a kaput és féltizenegykor értem haza, de mintha egy pillanat lett volna az út. Csak 30 oldalt olvastam, a többit magamelébambulással töltöttem, szomorkás voltam, meg gondolkodtam.
A Tiszáról írtam már, megint egy elmény volt. Tolták be a Keletibe, az egyik orosz vagonból szén, vagy fafüst dőlt, köd volt a csarnokban amúgy is. Óóriási tányérsapkás oroszok segítették fel az utazókat, nagyon hangulatos volt. Aztán persze lehangolt a magyar vagon, az már olyan unalmas. Szép, tiszta, kultúrált, de uncsi, hangulatromboló.
Jó irányba halad az életem most, úgy érzem. Rosszul esik a távolság, de mostmár azon dolgozom, hogy ez a távolság csökkenjen. Nagyon jó minden, továbbra is. Úgy döntöttem, hogyha esetleg tényleg álmodom, ne keltsetek fel. Köszönöm.