“Bitter always becomes bland”

Biztos valaki okos állította, hogy a demokrácia nem jó megoldás, de a legkevésbé rossz. No, nem, nem politizálni fogok itt, nem. Időszerű lenne pedig, de nem. Most fürödtem.
Szóval, valahogy így lehet ez a párkapcsolatokban is. Ott is vannak mindenféle elhelyezkedések, de valószínűleg, mindnek megvan a maga baja. Nem a szekszualitásról beszélek.
Valahogy nem bírom mostanában megtalálni azt az arányt, amit egészséges volna tartani. Franc tudja, az is lehet, hogy megvan már, csak sok a stressz, nem tudom. Folyamosan monitorozom a gondolataim, nincs titkom magam előtt, azt hiszem. Mégis vannak dolgok, amik feszítik az egóm. Nem, nem az egoizmusom, az egóm, az énem. Régen ideírtam minden ilyesmit, terápiás jelleggel, jót is tett valószínűleg, de mostmár ezt nem akarom.
Egy az biztos nagyon, hogy mennyire imádja ez az én azt az Őt. Ebből nem tudok engedni, bármi is van.
Nagyon rossz, hogy szétszóródtunk régi barátok és nem tudunk néha átcsörögni, hogy gyere, vegyünk egy üveg Madzsesztátot, meg pár Kőbambit.
Joey Cape maga az egyik isten (kisbetűs), a másik Jon Snodgrass. Mennek körbe a Bad Astronaut albumok. Azt hiszem, vagyunk vagy tízen ebben az országban, akik azt mondják, “ja, azt ismerem, imádom”.
Joey Cape isten. Mindegy, hogy egyedül, egygitáron, vagy a Lagwagonban énekel. Nem attól függ. Szeretnék egy gitárt.
Azt álmodtam, hogy a Nagy-Milicen állunk ködben valakikkel és Rockenbauer Pálra gondolunk.
Aki ebből a posztból valamire következtetett, vagy érteni véli, hazudik, ne higyjetek neki. Nincs semmi értetelme, talán csak a két amerikai kortárs muzsikussal kapcsolatos állítások.
A poszt címében viszont annyi minden benne van. De annyi…