senectus mundi
Van valami magával ragadó, már-már felemelő abban, amikor az ember ül és hallgatja, ahogyan a világ tartógerendái recsegnek-ropognak a feje fölött, miközben az összeomlás szelei már ott fújnak a rosszul egymáshoz illesztett tetőcserepek közt és megremegtetik a csukott ablaktáblákat. A látszólagos hangzavarból összeálló ritmust figyelve azonban fokozatosan ráébredsz, hogy soha nem volt semmilyen apokalipszis. Stat Roma.
“Ilyen világba született Pacatula. Sorscsapások dühöngenek körülötte, míg játszik. Előbb ismeri meg a zokogást a nevetésnél… Feledi a múltat, menekül a jelenből; türelmetlenül várja az eljövendő életet.”