A Napraforgó
(1918)
című
regényének hátterét Bujdos,
Nyírjes Emil lakóhelye adja, amelyet
nosztalgikusan
ábrázol a szerző.
Az
N.
N. (1922) regényes
önéletrajz, az író
talán leglíraibb alkotása.
Gyermekkorának legmélyebb
rétegeibe
ás le benne, s itt vall
legőszintébben családjáról,
származásáról is.
A könyv lapjain egyszerre megelevenedhet
előttünk a
múlt század
nyolcvanas-kilencvenes éveinek
Nyíregyházája:
„A
városban
még nádasházak voltak,
amelyekben kis ablakok mögött epedő fiatal nők,
mániákus
vénasszonyok,
bogarászó, elgondolkozó
öregemberek laktak. S bár köztük
éltem, sohasem
tudhattam
meg, hogy mit csinálnak a vályogfalak
mögött. Az úri hölgyeket
többnyire csak vasárnap lehetett látni
az utcán;
…Hosszú,
hosszú, kíváncsi estéken
hányszor jártam be a várost, hogy
valamit észrevehessek e nyírségi
nagyfalu
éjszakájából! Csak egyetlen
éjszakai regényt láthassak, amelyekről
a szép
színdarabok szólnak,
költők
énekelnek! Egy érzelmes hangot szerettem volna
felfogni a nyíregyházi
éjszakából. Legfeljebb
részeg emberrel találkoztam
a
Három Rózsa táján. A
tornyok csodálatos nyugalommal
nézegették az alant
elterülő házakat,
udvarokat, mintha bizonyosak
lehettek volna arról, hogy
odalent nem történhetik semmi
rendellenesség..." (N. N)
Az
utolsó gavallér (1925) cselekményének
keretét, hátterét a régi
borbányai szüretek hangulatos rajza
alkotja.
A
Valakit
elvisz az ördög (1928) a
legjelentősebb
nyírségi témájú
műve.
A
regény
1928-ból való, s Krúdy két
fő témakörét, a
nyírségi dzsentri-világot
és a vörös
postakocsi utasainak
világát egyesíti.
Témája egy eleve reménytelen
kísérlet a dzsentri-réteg
megmentésére. Alvinczi Eduárd (igazi
nevén Szemere
Miklós), a legendás
gazdagságú különc
főúr,
elhatározza, hogy felkarolja,
megmenti a pusztuló magyar nemességet, az
eladósodott dzsentrit.
„Talpra kell
állítani
ismét a magyar
nemességet”
Hogy
terveit
megvalósítsa, Alvinczi Eduárd meg is
érkezik legendás vörös
postakocsiján
Nyíregyházára, s az Európa
fogadóban üti fel tanyáját,
ahol csakhamar meg is
jelennek a megmentésükre
váró
nyíri nemesek. Alvinczi egyre mélyebb undorral
és
kiábrándulással szemléli az
elszegényedett uraságokat,
akiket meg akart
menteni. „- Hát
ez volna az a magyar
középosztály, amelyet én
megmenteni akarok?”
Alvinczi
lemond
hóbortos ábrándjairól.
„Belátom,
hogy rossz
helyen kezdtem el a
dolgot - mondja. Az Ómagyarországot
akartán felállítani, pedig
annak ideje
lejárt. Hagyjuk békén pihenni a
halottakat. Az ittmaradt, még látható
ómagyarságot majd
lassan
sírjába eresztik, az eljövendő
Magyarországért kell
dolgozni."
Ez
a regény
végső kicsengése, s így
válik ez a mű, nemcsak Krúdy, hanem a kor magyar
irodalmának is egyik legerőteljesebb
leszámolásává minden hazug
illúzióval.
A
főcselekmény mellett van a történetnek
egy másik szála is, amely sokkal
személyesebb jellegű.
A költőnek
készülő ifjú Patkó Bandi
és a
Regensburger-kisasszonyok különös
szerelmében Krúdy saját
ifjúkori élményét, a
Riszdorfer-lányok iránti szerelmét
dolgozza fel. Ugyanilyen hiteles, személyes
élmény azonban a cselekmény
hátterét alkotó környezet, a
régi Nyíregyháza rajza
is. Szinte megelevenedik
a regény lapjain a
századvégi kisváros
pletykáival,
jellegzetes figuráival és kocsmáival.
Életre kel a Rigó,
a Zsandár, a
Zöldfa, a
Sas kocsma, Jurás polgártárs
vendéglője s az előkelő Európa fogadó.
S hitelesek
a szereplők is valamennyien. Modelljeik egykor valóban ott
jártak a nyíregyházi
utcákon és kiskocsmákban.
Az
írói pályájának
vége felé járó
ötvenéves Krúdy szinte nosztalgikus
vággyal
járja be még
egyszer a gyermek és
ifjúkor színterét a regény
lapjain, s építi
fel képzeletében a
századvégi
Nyíregyházát.
Az amúgy is
laza epikus kereteket
nem egyszer szétfeszíti a személyes
emlék, különösen a
szülőföld
iránti
bensőséges vonzalom és ragaszkodás.
A
tiszaeszlári Solymosi Eszter (1931)
Krúdy
Gyula tiszaeszlári regénye 1931
tavaszán - két évvel az
író halála előtt -
folytatásokban
jelent meg a Magyarország című
napilapban. Kis híján fél
évszázaddal a hírhedt
tiszaeszlári vérvád-per
után írta meg művét Krúdy
Solymosi Eszterről, akinek tragikus eltűnése akkor szinte az
egész világ
közvéleményét
lázba hozta. Ő maga csak 5 éves volt a per
idején, az egész
országot felkavaró események
mégis életre szóló
élményeket jelentettek
számára,
a korabeli gyermekek a tiszaeszlári gyilkosság
változatait
hallgatták a
gyermekmesék helyett.
Tényregénynek,
dokumentumregénynek nevezhető a mű, amely megmutatja a
vérvád-per emberi
hátterét,
atmoszféráját, azokat a
sötét figurákat, akik a
színfalak mögött
mozogtak, és az egész
sátáni
gépezetet is
mozgatták. Különösen a
korábban
viszonylag kevésbé ismert
háttérfigurákról kapunk a
regényben
remekbe sikerült
portrékat, így például
Ónody Gézáról, az
Istóczy-féle antiszemita párthoz
tartozó
elszegényedett tiszaeszlári
országgyűlési képviselőről,
Péczely
Kálmánról, a rabgyilkosból
lett bírósági
írnokról,
s a híres
csendbiztosokról,
Recsky Andrásról és Vay
Györgyről, akik értették a
vallatás módját, hogyan kell
rábírni a 13 éves Scharf
Móricot, a zsidó templomszolga fiát, a
világot lázba
hozó hamis vallomásra, amely
szerint az eltűnt
Solymosi Esztert a
sakterválasztásra gyülekező
tiszaeszlári zsidók, köztük a
gyermek apja,
csalták
a templomba, hogy ott vérét vegyék,
amelyet aztán vallásszertartási
okokból a
húsvéti pászkába kevertek.
Az
igazságszolgáltatás, az
egész
megyei közigazgatás felvonul előttünk, s
ezen is túl, kirajzolódik az egész
nyírségi dzsentrivilág
képe.
Korábban
sem
festett Krúdy hízelgő képet szűkebb
hazája kisnemesi rétegéről.
Már korai
novellisztikájában,
az 1900 és 1910
között megjelent köteteiben is
kíméletlen
kritikával ábrázolta ezt az
önmagát rég
túlélt, pusztulásra
érett,
parazita
kisúri világot, amely - mintegy
különös társadalmi
rezervátumban - éppen a
Nyírségben tartotta magát
legtovább.
Ez
a mű jelenti Krúdy végső
leszámolását a velejéig
romlott, a valóságos vagy vélt
érdekei védelmében
semmitől vissza nem
riadó dzsentrivilággal szemben. E
réteg
végső elaljasodásának,
társadalmi veszélyességének
ábrázolására pedig aligha
találhatott volna alkalmasabb keretet az
író, mint a tiszaeszlári
vérvád-per
történetét, amelyben soha nem
látott szenvedélyességgel csaptak
össze a haladás
és a reakció erői.
A
regényből az is kiderül, hogy ez a per a XIX.
század végén már csakis a
Nyírségben születhetett
meg, s
alakulhatott úgy, ahogyan alakult, csak a
Nyírség sajátos társadalmi
vegetációja volt képes kitermelni azt
a különös
közeget, amelyben a rituális gyilkosság
meséje nemcsak megfoganhatott, hanem
fel is növekedhetett.
Ugrás a lap tetejére
