Önéletrajz helyett

A hetvenes években volt egy kedves baráti házaspár, akikkel rendszeresen összejártunk, de a sors úgy hozta, hogy a kapcsolat lassan-lassan megszűnt, ők Amerikába költöztek (ami nekem nem jött valahogy össze) én meg halált megvető bátorsággal itt maradtam.
Eltelt úgy negyven év, amikor e-mail-en megtalált Bandi, én röviden válaszoltam, majd azt kérte, számoljak be részletesen az elmúlt évtizedekről, őt minden érdekli.
Miután itthon még ilyen igénnyel senki nem keresett meg, hirtelen zavarba jöttem, mondhatni lámpalázas lettem. Hol kezdjem, valójában mik voltak azok az események, amelyek meghatározták az életemet, miről illik vagy érdemes beszámolni rég nem látott barátomnak. Kezdjem talán a családi fejleményekkel, vagy a munkahelyi dolgokkal, az utazásokról, a házépítésről, a kalandokról. Fogalmam sem volt, egy nagy kavalkád keletkezett bennem, amiből nem láttam a kiutat, szinte megbénultam.
Aztán jött a mentő ötlet, a reklámok alaptörvénye szerint. A kevesebb több! De mi legyen az a kevés, ami jellemző lehet? A végén rájöttem, hogy elég három dolog az állapotom meghatározásához. Ez pedig így szólt:
Még élek. Még dolgozom. Még feláll. (bocs.)
Úgy éreztem, ennél tömörebben nem lehet megfogalmazni elmúlt és jelenlegi helyzetemet. Az összes többi csak ennek higított változata lenne, mondhatni szószátyárkodás, nem? Bár hosszú és dicsőséges pályafutásom jelenlegi (befejező) szakaszában bőven lehetne miről írni. Voltak sikereim is, de valahogy inkább azok a dolgok izgatnak, amiket (egyelőre) nem tudtam megvalósítani.
Hatvanhat évesen ugyan nem lehet azt mondani, hogy ez a karrierépítés időszaka, de ki tudja?
Anyukám gyerekkoromban mindig azzal bíztatott, hogy egyszer híres ember leszek, és hát ez még mindig hátravan. Hiába írok 30 évente egy-egy könyvet, ha a megvásárolt példányszámokat nézem, már látom, hogy ez az út járhatatlan.
Ha őszinte akarok lenni (ami eléggé nehezemre esik) még az is lehet, hogy mint sok minden máshoz, ehhez is tehetségtelen vagyok.
Ha meg akarom valósítani Anyám jóslatát, akkor valami más után kéne néznem, amitől híres lehetek. Sőt még az is lehet, hogy egyáltalán nem is akarok híres lenni.
Ha megnézem bármelyik közszereplő helyzetét, be kell valljam, nem vágyom egyik helyére sem, legyen politikus, művész vagy celeb. Az a gyanúm, hogy mindegyik esetben több a negatívum, mint ami öröm adódik ezek életében. Eszembe jutott a bölcs mondás: az a leggazdagabb, aki a legkevesebbel beéri. És persze ezt úgy gondolom, hogy ez nem a lelkiekre vonatkozik...
Egyébként próbálkoztam az íráson kívül sok minden egyébbel annak érdekében, hogy „észrevetessem” magam. Rajzoltam, festettem, énekeltem, fotóztam, sportoltam, mindenből egy kicsit.
De soha nem találtam meg az önkifejezés valódi módját. Más a közlési vágy és más az, ha az embernek mondanivalója van...! Ennek ellenére gazdagnak érzem magam, de nem az igénytelenség miatt.
A társak és barátok, a család, megannyi öröm forrásai és úgy érzem, hogy megtanultam vágyakozni azután, ami az enyém.
A nevem ugyan nem változott az évtizedek alatt, de a keresztnevem módosulásai elég beszédesek.

(Én még mindig Tibikének érzem magam)
Ezen belül is voltak (vannak) változatok.
Ha a feleségem azt szeretné, hogy teregessem ki a ruhákat, akkor így kezdi:
-”Szívem!”
Ha túl sokat költött az áruházban, akkor így:
-”Szívecském!”
Ha én költöttem sokat barkácsholmikra, akkor
„Ugyan Tibor kérlek” vagyok
De ha a fiam felhív és semleges dolgokról van szó, akkor:
-„Figyi...”
Ha az unokára kell néhány órára vigyázni:
-„Apu...!”
Ha pénz kéne kölcsön:
-„Apucika!”

Hasonló megkülönböztető megszólítások figyelhetők meg egyébként a hivatalos levelezésekben is.
Ha csekket küldenek:
-Tisztelt Uram!
Ha késedelmi felszólítást:
-Megállapítottuk, hogy...
De erre van egy vicc is. Képzeld, megszűnik a hivatal! –Hogy-hogy?-Azt írták, hogy utolsó felszólítás!
Felsorolás, mely iskolákat nem végeztem el:

A mi leszel, ha nagy leszel kérdéskör az alábbiak szerint változott:

Ezekről mindegyikről vagy lebeszéltek, vagy magamtól rájöttem, hogy tehetségtelen vagyok hozzá és saját magamat beszéltem le róluk.
Így lettem aztán útépítő-fenntartó forgalomtechnikus, annak minden szépségével és kreativitásával.
De azért öregkoromra sem adtam fel, hiszen mégis írtam egy könyvet és festményeimből is összeállt az első kiállításom.

Hát itt tartok most. Talán mégis van remény...(megtalálni az önkifejezés módját)