Hermés atyja Zeus, anyja Atlasnak, az égboltot vállain tartó titánnak a leánya, Maia. Kylléné hegyén, a legelőiről híres Arkadiában született. Ő a találékonyság, az ügyesség, a furfang istene: Hermés dolios (a „cselszövő”). Már mint csecsemő egész nyájat hajt el, de találékonyságával segítségére is van sokszor isteneknek és embereknek egyaránt. Az életet megszépítő és megkönnyítő eszközök egész sorának ő a feltalálója. Békateknőből elkészíti az első lantot, és a darvak repüléséből – melyben a mi népünk képzelete is V-betűt lát – ellesi a betűvetést. Sokoldalú jelentősége mind erre az egy tulajdonságára: a találékonyságra vezethető vissza. Ő a talpraesettség, a szerencsés pillanat, az önként kínálkozó jó alkalom maga. Szolgálatrakész találékonysága megfér furfangos kópéságaival. Ajándékozó kedve is elragadóan gyermekded, kharidotés is az ő mellékneve, amiben a kharis (a latin gratia), az ajándékozó mozdulat kedvessége jut kifejezésre. De akiben kárt tesz, az sem tud rá komolyan haragudni, akárcsak egy csínytevő gyermekre. Tolvajok istene, s atyja a leghíresebb görög tolvajnak, Autolykosnak, a furfangos Odysseus anyai nagyatyjának. Amellett – kivált szülőhazájában, Arkadiában – a nyáj növekedését, a pásztor-gondok hasznát is tőle várták. Arkadia pásztoristene, a kecskelábú Pan is az ő fia, s mint kriophoros, a kost a vállán hordozó pásztor, az elveszett jószág nyomára vezető szerencsének is ő a biztosítéka. Általában ő az, aki minden zavarból kisegít. Útközben is áldozhattak neki, mert az ő fejével díszített oszlopok, ún. hermák álltak a keresztutakon is, illetőleg néha mérföldkövekül szolgáltak. Az alvilág felé vezető utat is ismeri. Mint psykhopompos, „lélekkísérő”, a halottak lelkét vezeti az örök bírák elé. Mint a nyereségnek és szerencsés útnak az istene, ő a kereskedők pártfogója, s ő a legmegbízhatóbb követ, aki magának Zeusnak is gyakran áll szolgálatára. Minden szerencsés ötlet és minden szerencsés véletlen őtőle jön: hermaionnak, Hermés ajándékának mondta a görög ember a talált tárgyat. Ő adja a találó szavakat is az ember ajkára, mint Hermés logios, az ügyes beszéd istene, s a nehezen érthető, homályos beszéd Hermés közbelépésére hirtelen megvilágosodik. Ezért hozhatják kapcsolatba a szövegmagyarázat tudományát (herméneutika) Hermés nevével. De Hermésnek van egy sötétebb tudománya is, s az egész középkoron át éppen ez a tudománya őrzi meg emlékezetét. Mint Hermés trismegistos, a „háromszor nagy” Hermés, ő a varázslatnak legfőbb mestere, s ha valamit szinte valószínűtlenül jól zárunk el a külső világtól – „hogy még a levegő se férjen hozzá” –, arra ma is azt mondjuk, hogy hermétikusan van elzárva.
Hermés trismegistos: a középkori alkimisták szemében a legfőbb mitikus tekintély. De varázsvesszejét már a klasszikus elképzelés is ismerte, és sötétséget kedvelő, éjszakai természete is a varázslat körébe vonja alakját. Mert a minden lépten-nyomon meglepetéseket tartogató és a cselekvést homályba burkoló éjszaka Hermés igazi birodalma. Nykhios („éjszakai”) melléknevével is találkozunk, s esti lakomáknál az utolsó pohárból az ő tiszteletére hintik ki a poharat megkezdő italáldozatot. S Hermés varázsvesszeje hozza az álom bűvöletét is az emberekre, sokszor olyankor is, amikor tanácsosabb volna éberen vigyázni. De: „ki korán kel, aranyat lel” – s a szerencsés alkalmat kínáló hirtelen felébredés ismét Hermés jelenlétét bizonyítja.
Jelvényei: a hírnöki pálca, melynek végére néha két kígyó fonódik, s az ún. petasos, az úti kalap – Görögországban ugyanis csak a betegek és az utasok fedték be fejüket –, s ezen, valamint saruján, szárnyak láthatók, melyek fürgeségére vallanak. Homérosnál is sokszor olvasunk aranysaruiról, melyek szélsebesen viszik szárazon és vízen és a levegőben. Eleinte szakállas férfinak ábrázolták, és a régi hagyományt megőrző hermákon általában hegyes szakállal találjuk, de már i. e. az V. században elterjed Hermés serdülő ifjú alakjában való ábrázolása. A IV. században azután Praxitelés örökítette meg azt az eseményt, melyet a görögség érzése Hermés nevéhez fűzött. A szobrászi ábrázolást már itt is előkészítette Homéros, kinél szintén legszívesebben pelyhező állú, szép fiatal legény alakjában jelenik meg Hermés, ha egy-egy halandó (Priamos, Odysseus) a segítségére szorul. Praxitelés után ez a típus válik a képzőművészetben irányadóvá. Hajlékony testű, rugalmas izmú ephébos – éppen férfisorba lépő ifjú –, kiben a gimnasztika, az egészséges testgyakorlás nem annyira rendkívül testi erőt, állati teherbírást, mint inkább a testi ügyességet, az emberi testnek szellemtől átragyogott egészségét, használhatóságát, fegyelmezettségét fejlesztette ki. Athénban mindenesetre ezt a hermési eszményt szolgálta a testgyakorlás, ezért itt a gymnasionokban és palaistrákon (gyakorlótereken) tartották meg Hermés ünnepét, a Hermeiát.
Arkadiában, Kylléné hegyének árnyékos barlangjában lakott Maia Anyácska.
S mikor megszületett fiacskája, Hermés, bölcsőbe fektette. De a kis Hermésnek nem volt sokáig maradása.
Kimászott a bölcsőből és átlépte a barlang küszöbét. Éppen egy teknősbéka legelészett a barlang előtt, urasan rakta a lábait a viruló pázsiton. Nagyot nevetett Hermés, amikor meglátta, és nem állta meg szó nélkül:
– Jókor jöttél, hozott isten minálunk, te kedves kis jószág. Micsoda gyönyörű játék, ugyan honnan-merről? Kicsi cserépteknő, de lába is van, járni is tud. No, majd én beviszlek, már éppen rád vártam, meglásd, megbecsüllek, te vagy a legelső, de nem a legutolsó, kiből hasznot látok. No, gyere csak, jobb lesz bent minálunk, idekint még könnyen valami bajod esnék. Bajt hozó igézés ellen leszel varázsszer, amíg élsz, s ha meghalsz, avval is jól jársz, mert akkor majd szépen hangzó éneket fogsz mondani.
Így szólt és két kézre fogta a teknősbékát és úgy cipelte be magával a barlangba. Ott aztán a puha testet szépen kiemelte a teknőből, s aztán fúrt-faragott ügyes kézzel: kimondani és megtenni csak egy gondolat volt Hermés számára. Nádszálakat metszett, arányosan, azokat szúrta át a teknő kőkemény hátán, könyökmódra hajló fogót illesztett hozzá, ezen át gerincet fektetett és hét szál szépen összehangzó, juhbélből készült húrt feszített ki rajta. Amikor elkészült vele, ki is próbálta mindjárt.
Pengette a húrokat és énekelt is hozzá szépen, mindenről, ami csak eszébe jutott. Megénekelte Anyácskát, a szépcipellős hegyi nymphát, és Zeust, Kronos fiát, megénekelte Anyácska cselédeit is sorjában és ragyogó lakását és a drága kincseket a barlangban.
De aztán ezt a mulatságot is elunta. Abbahagyta a muzsikát és az új játékot a bölcsőjébe dugta. Húsra éhezett meg és egy ugrással a barlang szájánál termett újra, onnét körülnézett a vidéken. S mikor a Nap már elpihent az Óceánban, Hermés az éj leple alatt elindult Pieriába.
Pieriában legelészett az istenek gulyája. Hermés hamarosan kiválasztotta Phoibos Apollón ötven tehenét és azokat elhajtotta. Homokos volt az út, meglátszottak rajta a lábnyomok. De most sem fogyott ki a ravasz ötletekből. Saruját elhajította, lombos faágat kötött nyalábbá tamariszk és mirtus hajlékony vesszejével, saru helyett azt illesztette a talpa alá. A teheneket pedig háttal fordította és úgy hajtotta tovább, hogy a lábnyomok visszafelé vezessenek.
Egész úton csak egy öregemberrel találkozott, az éppen a szérűjén dolgozott. Hermés odaszólt neki:
– Jó öreg, meglátod, munkádon áldás lesz, ha hallgatsz rám: amit láttál, tedd nem látottá, amit hallottál, ne mondd el senkinek. – És tovább sietett a tehenekkel.
Jó is volt sietnie, mert az Éjszakának, a tolvajok segítőtársának, már letelt az ideje.
Pylosban, az Alpheios folyó mellett jó tágas istállót talált, abba hajtotta be Apollón széleshomlokú teheneit. Meg is itatta őket, illatos szénával, harmatos lóherével megetette gondosan, aztán tűzrevalót gyűjtött, pompás tüzet rakott, csak úgy lobogott a lángja, csak úgy sercegett, ropogott a jóféle gyantás rőzse. Két tehenet mindjárt meg is sütött rajta.
A maradékot elégette, a parazsat fekete homokkal betakarta, mielőtt továbbállt. Bizony felkelt a Nap, mikor visszaért Kylléné hegyére. De szerencséjére senkivel sem találkozott a hosszú úton, sem istennel, sem emberrel, még a kutyák sem ugatták meg.
Csakhogy Anyácska bezárta a barlang ajtaját. Oda se neki: Hermés behajlította a derekát és a kulcslyukon át osont a szobába. Odabent aztán lábujjhegyen lopózott a bölcsőjéhez, pólyába bújt ismét és ártatlanul feküdt ott, mint aki kettőig sem tud számolni. Ujjacskáival a pólya szalagjait babrálta, hóna alatt tegnapi játékát, a békateknőből készült lantot szorongatta.
De Anyácska eszén nem tudott túljárni.
– Hol kószálsz éjnek idején, te rosszcsont? – kérdezte szigorúan. – Jaj, mennyi bajom van veled, csak tegnap születtél és már attól kell félnem, hogy eljön érted Apollón, nehéz bilincset rak rád, amitől sohasem szabadulsz meg.
Hermés csak nevetett.
– Sose félts te engemet, Anyácskám. Ha sokat nyomoz utánam Létó fia, akkor még jobban megjárja velem. Elmegyek Delphoiba, behatolok fényes otthonába, ott majd bőséggel találok elemelni valót: szépséges háromlábú székeket és üstöket, aranyat és vasat és rengeteg ruhát. Megláthatod, ha éppen akarod!
Eközben Apollón is észrevette, hogy ötven szép tehene eltűnt a legelőről. Csak a fekete bika sétált rangosan, no meg a négy komondor, de az őrizetükre bízott nyájnak se híre, se hamva.
Találkozott ő is a görnyedt hátú öregemberrel, aki az éjt is nappá téve dolgozott folyvást a szérűn. Most éppen a palánk gerendáit igazgatta. Megkérdezte tőle Apollón:
– Hallod-e te öregember, nem láttál-e valakit, amint kajlaszarvú ötven szép tehenemet hajtotta el erre?
– Látok én sok mindent – felelte az öregember –, de bizony nehéz volna mindent töviről hegyire elmondani. Itt dolgozom késő éjszakáig, s már kora hajnalban elkezdem nap mint nap, és annyian járnak az úton, van, aki jóban jár, még több, aki rosszban, de nehéz egyenként az ilyet kitapasztalni. Hanem te, rémlik valami, mintha egy csöppséget láttam volna tegnap a tehenekkel. A kezében vessző volt és a teheneket hátrafelé vezette.
Alighogy bevégezte az öreg, jósmadár repült fel. Attól megtudta Apollón, hogy csak Zeus újszülött fia lehetett a tolvaj.
Pylos táján látja már a nyomokat, de nem érti: a paták nyomai mind Pieriába, a legelő felé vezetnek. Hát még a tolvaj lábnyoma, szörnyű nagy, kusza formájú! Emberé nem lehet, sem farkasé, sem oroszláné, de még a medve talpa sem ilyen idomtalan.
Elérkezett hamarosan Kylléné hegyére Apollón, és nagy sebbel-lobbal átlépte Maia árnyékos barlangjának kövezett küszöbét. Hermésnek sem kellett több. Amint megpillantotta a haragos istent, fülére rángatta a pólyát, magát összehúzta, mint valami gyámoltalan apróság, mikor langyos fürdő után édesdeden elalszik. Pedig dehogy aludt! Hanem a lantot most is a hóna alatt szorongatta.
Apollón rögtön megismerte Maiát, a hegyek nympháját, meg a nympha kisfiát, Hermést. De előbb még szétnézett a barlangban, minden zugba betekintett, fényes kulccsal három ajtót is kinyitott. Hanem csak nektárt talált, meg illatos ambrosiát, aranyat, ezüstöt és a nympha bíborszínű, ezüstfényű ruháit.
Akkor a bölcsőhöz lépett és ráripakodott Hermésre:
– Add elő, gézengúz, a teheneket gyorsan, amíg szépen beszélek. Mert tudok én mást is, megfoglak és lehajítalak a sötét Tartarosba, onnét aztán anyád sem, apád sem tud felhozni többé!
Hermés csak pislogott értetlenül:
– A tehenek? Ugyan, micsoda tehenek? Hagyj aludni szépen, az még az én dolgom, de nem teheneket előadni. Nem találtam soha semmiféle tehenet, de nem is tudom, mit akarsz tőlem, hiszen én sem kértem tőled a becsületes megtaláló jutalmát. Csak tegnap születtem, a lábam is gyönge még ahhoz, hogy kilépjek a bölcsőmből a göröngyös földre. Aludni szeretek, meg Anyácska édes tejét, meg a langyos fürdőt, mással ugyan nem törődöm. Az istenek is mind ki fognak nevetni téged, ha megtudják, hogy rajtam kerested a teheneidet.
Azzal befelé fordult és vidám fütyörészésbe kezdett, mint akire semmi sem tartozik az egészből. Erre már Apollón is elnevette magát.
– Ne tettesd magad, kis huncut, csak ki a bölcsőből! Úgyis tudom, ki vagy: tolvajok istene, míg a világ világ, ez lesz a te címed az istenek között. – És megfogta Hermést: – Úgy, most mutasd meg, hová hajtottad a teheneimet!
De Hermés nem hagyta magát.
– Mit akarsz tőlem? Miért erőszakoskodol velem? Hogy a föld nyelte volna el, valamennyi tehén csak van a világon! Színét sem láttam egyiknek sem, soha életemben. De gyerünk Zeus elé, tegyen ő köztünk igazságot.
És Zeus két szép fia, az ezüstíjas Apollón és Hermés, a kis huncut, fölmentek az Olympos hegyére. Ragyogó derű öntötte el a hegy havas fejét, együtt volt éppen valamennyi isten, mikor odaértek.
Haraggal fogadja Zeus atya Apollónt:
– Phoibos, ugyan dicső zsákmányt hoztál magaddal: újszülött gyermeket! Ugyan sürgős lehet, hogy az istenek gyűlése elé hozod!
– Ó, atyám, hallgass meg – felelte Apollón –, s ne engemet gúnyolj zsákmánykedvelőnek. Ez a kicsi gyermek – újszülött, ártatlan – ötven szép tehenemet hajtotta el, vén tolvajokat is megszégyenítő ravaszsággal. Aztán visszafeküdt bölcsőjébe, magára húzta fülig a pólyát, s mikor teheneimet kerestem rajta, csak a szemét dörzsölte két kis öklével és tudni sem akart semmit az egészről.
Így szólt Phoibos Apollón és leült a többi isten közé. De most Hermés kért szót:
– Ó, atyám, hallgass meg, elmondom én, hogy volt, a színigazságot, hiszen nem is tudnék hazudni. Anyácska házába, Kylléné hegyének árnyas barlangjába egyszer csak beront ez itt ni! Vadul nekem támad, hogy adjam elő a teheneit. Igen, és fenyegetőzött is kegyetlenül, hogy ledob az alvilágba. Persze, könnyű neki, hiszen ő erősebb, daliás, szép ifjú, én meg csak tegnap születtem, és ezt ő is tudja. Hát ilyen egy tolvaj? Kicsi, gyönge gyermek lehet marhák elhajtója? Védj meg, atyám, engem az erősebb ellen!
És még akkor is vele volt a pólya, karján átvetve. De Zeust nem lehet kijátszani. Jól tudott ő mindent és szívből nevetett a kis imposztoron. Aztán kiadta a parancsot, hogy kísérje el Apollónt, keressék együtt a teheneket, úgyis azt a hivatalt szánta neki, hogy az istenek követe és útbaigazítója legyen, ha megnő.
Zeus parancsának engedelmeskedni kellett. El is értek Pylosba, az Alpheios folyó gázlójához. Ott Hermés kivezette a magas gerendájú istállóból a teheneket. Akkor pillantotta meg Apollón a két levágott tehén kifeszített bőrét a kősziklán. Meg is kérdezte mindjárt Hermést:
– Hogy tudtál, gézengúz, egynapos korodban két tehenet megnyúzni! Szörnyű erőd lehet, magam is félek már tőled – s azzal megkötözte erős kötelekkel Hermés kezét.
De Hermés sem volt rest, annyi ereje még megkötözve is volt, hogy a teheneket elbűvölje. Mintha gyökeret vert volna a lábuk, se té, se tova nem tudtak elmozdulni. Csodálkozott Apollón váltig, de kénytelen volt szabadon engedni Hermést, hogy az feloldja a teheneket a varázslat alól.
Most aztán Hermésen volt a sor, hogy kiengesztelje a sok bosszúságért, no meg a hiányzó két tehénért Apollónt. Szerencsére ott volt a lant, melyet egy percre sem tett ki a kezéből. Megpendítette a húrokat és elkezdett énekelni hozzá.
Édes vágy öntötte el erre Apollón szívét, és ragyogó arca nevetett az örömtől. És Hermés pengette a lantot és zengő hangon énekelt, megénekelte a Földet és az Eget és megénekelte sorjában az istenek születését.
– Aranyos kópé – tört ki az elragadtatás Apollónból –, ötven tehenemet sem sajnálom ezért az énekért! Hol tettél szert erre a gyönyörű muzsikára? Én vagyok a Múzsák karvezetője az Olymposon, de közöttük sem hallottam még soha ehhez hasonlót. Legyünk barátságban ezentúl, és somfanyelű dárdámra esküszöm, én vezetlek téged a nagy istenek közé, s most már dicső híred – tiéd meg anyádé – fennmarad örökké.
– Szívesen megtanítalak téged is a muzsikára, sőt neked is adom a lantot – mondta Hermés és hízelkedve simult daliás bátyjához. – Csak máskor aztán nem kell egy pár tehénért mindjárt ekkora lármát csapni.
Akkor kihajtották a teheneket a pázsitos legelőre. Aztán kéz a kézben tértek vissza ketten a havas Olymposra.
Zeus atya boldogan gyönyörködött bennük.
A homérosi Hermés-himnusz nyomán.
Egyszer egy favágó a folyóba ejtette a fejszéjét. Nem tudta most szegény, hogy mit csináljon, hát leült a parton és ott búslakodott. Megszánta Hermés, mikor meghallotta, hogy mi baja, alámerült a folyóba és felhozott egy aranyfejszét. Kérdezte, ez-e az, amit elveszített? De a favágó mondta, hogy nem ez az. Leszállt újra Hermés és egy ezüstfejszét hozott fel a folyóból. S csak mikor a favágó mondta, hogy ez sem az, hozta fel neki elveszett tulajdon fejszéjét. Ezt már felismerte a favágó, s Hermés, amint látta becsületességét, jutalmul a másik két fejszét is neki ajándékozta.
Hazament a mi emberünk, s elbeszélte társainak, hogy és mint járt a fejszével. Feltette magában az egyik, hogy ő is szerencsét próbál a dologgal. Elment a folyó partjára, ott szándékosan beleejtette baltáját a habokba, s aztán leült és sírdogált. Megjelent neki is Hermés, s ahogy meghallotta panaszát, leszállt a folyóba és neki is felhozott egy aranybaltát. S kérdezte, ez-e az, amit vízbe ejtett? Ennek sem kellett több, boldogan hagyta rá, hogy ez az. De az isten megharagudott rá arcátlansága miatt, és nemcsak hogy az aranybaltát tartotta meg, de még a tulajdon baltáját sem adta vissza a hazug embernek.
Fabulae Aesopicae, Halm kiadása 308. sz. (Hausrath kiadása 183. sz.)