Aphrodité, a szerelem istennője, a Zeus villámától megérintett tenger habjaiban született, és kagylóhéjon hajózott Kythéra szigetéhez, ahol első temploma épült. Erről a szigetről hívják Kythereiának, s mert a tenger habjaiból merült fel egyszerre, tündöklő szépségben, mint ahogyan a szerelem támad az emberi lélek hullámzásai közt, Anadyomené, a „felmerülő” is az ő mellékneve. Aphrodité születésének folyton megismétlődő képe a természetben a gyöngy csodálatos keletkezése. A görög természetrajz ezt is úgy magyarázta, hogy vihar idején megnyílik a kagyló, a termékenyítő villámot fogadja magába, és a tenger meg az égi tűz találkozása hozza létre a kagyló belsejében a gyöngyszemet, mely a harmat szelíd csillogását a nap, a hold és a csillagok sugaraival átszőve mutatja. Ahol ezt a mítoszt nem ismerték, ott is Zeus és Dióné leányának, tehát Ókeanos és Téthys unokájának mondták a szerelem szépséges istennőjét. Mindent leigázó ereje a tenger habjainak is parancsol, a tenger csöndjét és a jó hajózást is tőle várták, és Séstosban, a Helléspontos partján, az a világítótorony, melyhez Héró és Leandros édesbús mondája fűződik, az ő temploma volt. Leghíresebb templomai mind a tenger közvetlen közelében, elsősorban a szigeteken állottak. Kypros szigetéről gyakran egyszerűen Kyprisnek nevezik. Itt, a sziget legnagyobb városában, Paphosban, állítólag száz oltára volt. Kypros gazdag növényzetét is méltónak érezték az istennő csodálatos szépségéhez – Aphroditét Athénben is a kertek közt imádták –, ciprus, cédrus, mandulafa, gránátalma, pálma együtt édes és fenséges tájképi jelleget adtak egyszerre Aphrodité szent szigetének.
Kypros legmagasabb hegyét Olymposnak nevezték, éppen úgy, mint az istenek hegyét Észak-Görögországban. A költők Aphrodité kyprosi kertjét is olymposi vonásokkal festik. A sziget egyik oldalát meredek hegy árnyékolja be, ember számára járhatatlan, és ezt a hegyet nem merészeli a fehér dér belepni, félve elkerülik a szélviharok, és nem merik az esőfelhők megilletni. Az esztendő keményebb fele innen száműzve van, örök tavasz hazája ez. A hegy tetején szelíd fennsík terül el, arany kerítés veszi körül és vörhenyes fényű rézkapuk védik a kertet. Aphrodité férje, Héphaistos készítette mindezt, hogy kedvében járjon szépséges feleségének. A kerítésen túl örökzöld növényzet virul, anélkül, hogy bárki más művelné, mint az egy Zephyros, a langyos nyugati szél. A buján virágzó kert mellett árnyékos liget, hová nem repülhet akármilyen madár; előbb versenyre kelnek, hogy melyikük tud legszebben énekelni. Maga Aphrodité ítél, s amelyiknek az éneke megtetszett az istennőnek, az fészket rakhat az ágak közt, de amelyik vesztes maradt a versenyben, megszégyenülten repülhet vissza. Aphrodité tiszteletében, örök szerelemben élnek itt a fák is, hű szövetségben bólogatnak egymás felé a pálmafák, a nyárfa a nyárfa ágaival kíván összefogózni, és a platánok a platánokkal, az égerfák az égerfákkal súgnak össze. Két forrás ered itt, az egyik merő édesség, a másikban keserű méreg folyik. Ebben a két forrásban mártja meg nyilait Aphrodité pajkos fia, Erós, aki hol gyújtogató fáklyával lobbantja fel a szerelem tüzét, hol pedig mint biztos kezű íjász küldi nyilait a szerelmesek szívébe. S mert a két forrásban egyszerre mártotta meg nyilait, a szerelem édes mézébe sokszor keveredik a bánat keserűsége. Erós, a szárnyas kis isten, az aranyos Aphrodité fia. Vele együtt ezer kis pajtása játszadozik, mind hozzá hasonlít, íja, tegze mindnek van, és mind vele egykorú, de ezek az erósok már nem az istennő gyermekei, hanem csak a kíséretéhez tartozó nympháké. Aphrodité fia, a világmindenséget betöltő Szerelem kormányozza a csillagok járását, és az ő nyilai küldik a szerelmet az istenek és az isteni származású királyok szívébe. Találkozunk olyan elképzeléssel is, hogy az egyszerű halandókat csak a nymphák gyermekei veszik célba.
Vagy a tengerből bukkan fel az istennő, vagy az Olymposról, Zeus aranyos palotájából száll alá, vagy kyprosi kertjéből, a levegőn át érkezik, és aranyszekerébe verebek és galambok vannak fogva. Útja valóságos diadalmenet. Amerre jár, a növényzet pompás virágzásba kezd, az erdő vadjai megszelídülnek és párjukat keresik, az emberek lelkébe a boldog szerelem derűje költözik. Varázsöve mindenkit elbűvöl, megjelenése aranyos ragyogás, ő a „mosolyszerető” és „kedvesen mosolygó”, „aranyos” istennő. Az ő epiphaniája, isteni „megjelenése” az emberi lélek hullámzásait éppen úgy elcsitítja, mint ahogy Aphrodité pontia, „tengeri” Aphrodité, minőségében a vihar után a tenger csöndjét idézi fel mindenen uralkodó mosolya. Akit szeret, annak panaszos imájára előjön és szelíd szóval kérdezi: „Ki bántott?” – és mert az ő szolgálatában áll Peithó, a „Rábeszélés”, mint megbízható „szövetséges” ígérheti: „Ha most kerül téged, akit szeretsz, hamarosan ő fog felkeresni, ha nem fogad el ajándékot, majd még adni is fog, ha most nem szeret, hamarosan szeretni fog, még ha nem akarná, akkor is.” Kíséretéhez tartoznak az erósok, a három Kharis, Himeiros, a „Vágy” és Hymenaios, az egyik Múzsa fia, a menyegzői ének örömteli ujjongásában megnyilvánuló isten.
De a szerelem nemcsak Aphrodité ragyogásának ünnepi bevonulása gyanánt költözik az emberi lélekbe. Van úgy, hogy a szerelmesek maguk sem veszik észre, mikor fogott lángot a szívük; van úgy, hogy mint kedves hangulatot melengetik s csak később döbbennek rá, hogy mindent elsöprő szenvedéllyé erősödött bennük. Mint dédelgetést váró, „kharis”-szal teli gyermek közeledik, s csak ha szállást adott neki az ember, mutatkozik meg igazi mivoltában, erőszakos istennek. Éjnek idején kopog az ajtódon, elveri az álmot a szemedről és bekéredzkedik hozzád, mint eltévedt kis gyermek. Te megszánod, tűzhelyed mellett adsz neki helyet, s mert fázott a hideg éjszakában, tenyeredbe veszed és úgy melengeted dermedt kezeit. De mikor már megmelegedett, az ártatlannak látszó gyermek a közeledbe férkőzve, a szerelem nyilával sebzi meg szívedet.
Aphrodité ajándékozza az embereknek a szépséget és a szerelmet. Öregasszony képében jött Phaónhoz, az isteni révészhez, s mikor ez átviszi jó szívvel a túlsó partra, jutalmul a legszebb férfivá teszi. Mikor Héra, Athéné és Aphrodité megjelennek az Ida hegyén pásztorkodó trójai királyfi előtt, hogy az ítélje Eris almáját a legszebbnek közülük, a szerelem istennője úgy vonja Parist a maga pártjára, hogy a világ legszebb asszonyát ígéri neki – és Menelaos feleségét, Helenét játssza a kezére. De Aphrodité ajándéka nem mindig és nem mindenki számára boldogító. A viszonzatlan szerelem gyötrődése is Aphrodité hatáskörébe tartozik, és a bűnös szerelmet az istenek súlyos büntetése követi. Sapphóról azt beszéli a legenda, hogy éppen Phaón iránti reménytelen szerelme vitte halálba: a szép ifjú nem viszonozta szerelmét, és ezért vetette magát a nagy lesbosi költőnő Leukas szigetének fehér sziklájáról a tengerbe. Paris vendéglátó gazdájának, a spártai királynak hites feleségét csábította el: a trójai királyfi bűnös szerelméért Trója pusztulása volt a büntetés.
A mítosz szerint magának az istennőnek is kijutott a szerelem keserűségéből. Szerelmesét, Adónist vadászaton vadkan tépte szét, és az istennő csak annyit ért el Zeusnál, hogy az év egyik felére engedje vissza hozzá az alvilágból. Az Adónia ünnepét ehhez a mítoszhoz fűzték, és főleg az asszonyok ülték meg nagy bensőséggel, megsiratták a halottat és ujjongva fogadták a megtalált élőt: már ókori magyarázók számára kézen fekvő volt itt a természet őszi halálára és tavaszi újjászületésére gondolni. De a Szerelem halhatatlan istenségének és a szerelmes halandó emberségének az ellentéte már magában véve is tragikusan festi alá a legboldogabb szerelmet is. Aphrodité halandó szerelmesére is a közös emberi sors vár, a daliás Ankhisés megöregszik, szépség, ifjúság és erő elhagyják. A halhatatlanság örök ifjúság nélkül: az Tithónos sorsa, Aphrodité szempontjából többet ér ennél a maga idején érkező halál.
Szent állata a galamb, a párjával szelíden csókolózó, szerelemben hűséges madár, a növényvilágból a pompázó rózsa és különösen az alma fejezi ki Aphrodité kívánatos szépségét. Az alma majd minden nép szerelmi varázslatában, illetőleg szerelmi jelbeszédében nagy szerepet játszik. „A leány olyan, mint az édes alma, piroslik a magas ágon, a legmagasabb ág hegyén, nem látják meg az almaszedők, vagy ha meglátják is, de nem bírják elérni” – mondja Sapphó, s a habozó szerelmes számára nem képzelhető biztatóbb ajándék, mint egy szem piros alma, melyben kedvese hagyta fogai nyomát, vagy melynek héjába a saját nevét szurkálta. A képzőművészeti ábrázolásokon gyakran van alma az istennő kezében, és a mítosz arról is tud, hogy almákkal segítette szerelmeséhez Hippomenést. Atalanté, boiótiai királyleány kimondta, hogy csak ahhoz megy feleségül, aki őt versenyfutásban legyőzi, de aki részt vesz a versenyben és alulmarad, arra halál vár. Hippomenés is kiállt versenyre a leánnyal, de csak azért győzött, mert a győzelmet Aphrodité akarta. Három almát dobott az istennő Atalanté útjába, s míg ez lehajolt utánuk, Hippomenés megelőzte. Atalanté sem bánta már, mert ő is megszerette az ifjút. Mégsem lehettek egymáséi: Aphrodité kegyetlenül szétválasztotta őket, mert boldogságukban megfeledkeztek az istennő iránti háláról és tiszteletről. – Akontios és Kydippé története bizonyítja, hogy az alma még a szűz Artemis körében is Aphrodité hatalmának az eszköze lehet. A keosi ifjú Délosban, Artemis ünnepén pillantja meg a leányt és szerelemre gyullad iránta. Egy almát gördít feléje, amelynek a héjába véste e szavakat: „Esküszöm, hogy Akontios felesége leszek...” Kydippé mit sem sejtve Artemis oltára közelében hangosan olvasta ki az esküt, amelynek teljesítését immár az istennő követelte meg tőle. Apja máshoz akarja nőül adni, de a leányt betegség sújtja, s csak akkor gyógyul meg, amikor Apollón tanácsát követve Akontiosnak nyújtja kezét.
Az aranyos Aphrodité, Kypros úrnője uralkodik minden élő felett. Csak három lény szívén nem tud erőt venni édes rábeszéléssel sem. Az egyik Zeus leánya, a bagolyszemű Athéné, mert ez nem ismeri a szerelmet, mindig csak a háborúban leli kedvét, meg a szép mesterségekben. Athéné tanította először a földi mesterembereket, hogy harci szekereket készítsenek rézből, és a gyönge szüzeket is ő tanította otthonukban ragyogó kézimunkára, egyenként oktatgatva mindet. Artemist, az aranyíjas, zúgva rohanó istennőt sem győzi le soha a mosolygó Aphrodité, mert ő az íjat szereti és azt, hogy a vadat űzze a hegyekben, s szereti a lantot meg a kartáncot az ujjongó szüzekkel, és az árnyas berkeket meg az igazságos emberek városait. A harmadik, aki nem törődik Aphroditéval, az Hestia, Kronos legidősebb és legfiatalabb leánya, a dicső szűz, kinek kezéért Poseidón és Apollón versengtek, de ő megtagadta s megesküdött erős esküvel, Zeus fejét illetve kezével, hogy örökké leány marad. S Zeus atya szép ajándékot nyújtott neki a házasság helyett: a házak közepén jelölte ki helyét, hogy az áldozati állatok kövérje legyen az övé, minden isten templomában tiszteletben részesül, s minden haladó szemében ő az első az istenek között, mint a tűzhely istennője. Csak e három istennő az, aki fölött nincs hatalma Aphroditénak. De más senki nem menekülhet meg előle, sem a boldog istenek, sem a halandó emberek közül. Még Zeus eszén is nemegyszer túljárt, s halandó asszonyok iránt is vetett szerelmet a lelkébe, pedig Zeus a legnagyobb isten és a legnagyobb tisztelet neki jár.
De az ő szívébe is vetett Zeus édes vágyat halandó férfi után, mikor a mosolygó Aphrodité édesen nevetve eldicsekedett egyszer, hogy isteneket és istennőket hányszor vitt ő halandókkal szerelembe. Most Zeus tette meg, hogy a halandó Ankhisésbe legyen szerelmes Aphrodité.
Ankhisés a bővizű Ida hegy magas ormain legeltette teheneit, s szép volt és daliás, a halhatatlan istenekhez hasonló. Mikor meglátta őt a mosolygó Aphrodité, megszerette s szívét vágy fogta el érte. Kypros szigetére, illatos templomába tért haza, Paphosba, ahol szent ligete és illatos oltára állt. Bement és a fényes ajtókat betette maga után. Ott a Kharisok megfürösztötték és megkenték halhatatlan olajjal, amilyennel csak a halhatatlan istenek élnek. Szép ruhákba öltözött és arannyal díszítette fel magát gazdagon, úgy sietett aztán Trójába a mosolygó Aphrodité, elhagyva ismét a jóillatú Kyprost, a magasban, a felhők között hasítva utat magának.
Elérkezett az Ida hegyére, mely bővizű forrásaival a vadak tápláló anyja volt, és a hegyen át egyenesen a karám felé tartott. Farkcsóválva szelídültek kezéhez a szürke farkasok, a kegyetlen szemű oroszlánok és a medvék, meg az őzborjak pusztításában máskor telhetetlen párducok. Megtalálta Ankhisés hajlékát az istennő, s megtalálta magát a hőst is, kinek az istenek adtak szépséget. Egyedül volt éppen, a többiek a teheneket legeltették a pázsitos réteken mindnyájan, míg Ankhisés egymagában fel és alá járt a karámban, lantján játszva szüntelenül.
Egyszerre elébe állt Zeus leánya, Aphrodité, szűz leány alakjában, nagyságra is, arcra is, hogy meg ne rémüljön a halandó ember, mikor őt meglátja. De elcsodálkozott Ankhisés, amikor észrevette, s megbámulta szépségét és ragyogó ruháit. Mert tűznél fényesebb peplos volt az istennőn, s szép hajlású fülbevalók meg csillogó csatok. Láncok gyönge nyakán gyönyörűek voltak, szépek, mind aranyból és tarka kövekből. Gyönge keblén mintha a hold fénylett volna, még nézni is csoda volt. Ankhisést is elfogta a szerelem és így szólította meg vendégét:
– Üdvözlégy, királynő, bárki is vagy te a boldog istennők közül, ki most e hajlékba érkeztél, Artemis vagy Létó, vagy az aranyos Aphrodité, vagy a nemes Themis, vagy a bagolyszemű Athéné, vagy a Kharisok egyike, akik minden istent kísérnek s maguk is halhatatlanok, vagy egy a nymphák közül, akik a ligeteket lakják és a folyók forrásait és a pázsitos réteket. A hegy ormán, honnan mindenhová ellátni és amit mindenfelől látnak, oltárt állítok neked, és szép áldozatokat fogok bemutatni minden évszakban, csak te jóakaratú lélekkel légy irántam és add meg, hogy a trójai férfiak között kiváló hős lehessek, tedd, hogy utánam viruló utódok maradjanak, de én magam is sokáig éljek és lássam a nap világát, boldogan a nép között, és úgy érkezzem el az aggkor küszöbéhez.
Felelt rá Zeus leánya, Aphrodité:
– Ankhisés, legdicsőbb a föld szülöttei, az emberek között, nem vagyok én isten, miért is hasonlítasz te engemet a halhatatlan istennőkhöz? Halandó leány vagyok, földi asszony az anyám. Atyámnak Otreus a neve, hallhattad a hírét, mert ő a királya egész Phrygiának. De tudok a te nyelveden is beszélni, mert trójai asszony volt a dajkám. Most az aranyvesszős Hermés ragadott ki Artemis kíséretéből, ahol együtt táncoltunk, együtt játszadoztunk, nymphák és a gazdag királyok leányai. Innen ragadott el az aranyvesszős Argeiphontés, s messze földeken át vezetett, halandó emberek kezétől megművelt vidéken és járatlan, beépítetlen senkiföldjén keresztül, hol csak a ragadozó vadak csörtetnek az árnyékos bozótban. Vezetett sebesen, szinte a lábunk sem érte a földet, és azt mondta, Ankhiséshez hív, hogy ifjú hitvese legyek és szép gyermekekkel ajándékozzam meg őt. Aztán megmutatta karámodat, és a halhatatlan istenek közé tért vissza, én pedig hajlékodba értem. És Zeusra kérve fogom át térdeid, s derék szüleidre – mert csak derék szülők fia lehet ilyen, mint te vagy –, mutass be atyádnak és nemes anyádnak és testvéreidnek, hadd lássák, hogy méltó menyük, sógornőjük leszek-e, vagy, sem. Phrygiába pedig küldj sebes követet, vigyen hírt atyámnak, aggódó anyámnak. Ok majd küldenek vele bőségesen aranyat és finom szövésű ruhát, s te fogadd el tőlük a fényes hozományt. Csak akkor tarts velem lakodalmat, melyre vágyódunk mindketten, amint a becsület megkívánja az emberek és az istenek előtt.
Szólt és édes vágyat keltett a lelkében az istennő. Ankhisést elfogta a szerelem és mondta:
– Ha halandó lány vagy, anyád földi asszony, és Otreus az apád, amint mondod: halhatatlan isten akarata szerint, Hermés vezetésével jöttél hajlékomba és hitvesem leszel, ameddig csak élek. Nincs isten, sem ember, aki elválasszon, még ha a messze lövő Apollón lőné is rám nyilát aranyíjából. Csak te egyszer az enyém légy, aztán már szívesen szállok le, ha kell, Hadés palotájába.
Így ajándékozta meg Aphrodité Ankhisést szerelmével, s csak azután mutatkozott meg isteni mivoltában előtte. Megállt a hajlékban, fejével a gerendát érte, és halhatatlan szépség fénylett az arcáról, amilyen csak Kythéra istennőjének, a szépkoszorús Aphroditénak lehet a szépsége. Álmából keltette fel Ankhisést:
– Kelj fel, Dardanos vére, miért is alszol ilyen mélyen? Nézd meg, én vagyok-e, olyan vagyok-e, mint amilyennek az előbb láttál?
Felriadt álmából Ankhisés s amint meglátta Aphrodité szépséges szemeit, rémülten fordította el tekintetét, eltakarta köpenyével az arcát és ily szavakkal könyörgött hozzá:
– Amint megláttalak először istennő, tudtam, hogy isten vagy, de te eltagadtad az igazságot. Hanem most az aigistartó Zeusra kérlek, ne hagyj engem, gyarló embert, élve itt az emberek közt lakni, mert nem bírja többé elviselni az életet, aki halhatatlan istennő hitvesi szerelmében részesült.
Aphrodité megvigasztalta:
– Légy bátorsággal, és ne féljen semmitől a szíved. Mert ne várj te rosszat se tőlem, se mástól a boldog istenek közül, mivelhogy kedves vagy az istenek előtt. Fiad lesz, aki a trójaiak fölött fog uralkodni, és utána fiúk és unokák, utódok szüntelen sora.
De az istennő borzadva gondolt rá, hogy Ankhisést is utol fogja érni egyszer a halandók közös sorsa, az öregség. S Tithónos jutott az eszébe, Éórnak, a Hajnal istennőjének férje. Tithónos is halandó volt s szintén a trójai királyi családból származott. Eós megszerette és férjül kívánta. Zeus elé járult avval a kéréssel, hogy tegye halhatatlanná; Zeus bólintott és teljesítette kérését. De a balga Éós elfelejtett örök ifjúságot is kérni térje számára. Tithónos nem halt meg, de megöregedett s egyre jobban összeaszott a vénségtől. Szobájában tartja Éós, de már csak tücsökhöz hasonló cirpelő hangja maradt meg, erő nincs benne egy csöpp sem.
– Ha ilyen szép és daliás maradhatnál mindig, mint amilyen most vagy, s mindig boldogan vallhatnálak a férjemnek, akkor nem borulna bánat a szívemre. De az nekem nem kell, hogy úgy élj örökké te is, mint Tithónos, inkább ne is légy halhatatlan mondta szomorúan Aphrodité, s az istenek előtt nem is mert beszélni halandó férjéről, mert félt, hogy kinevetik. Hiszen ő is annyiszor nevetett rajtuk, mikor halandó asszonyokkal vitte őket szerelembe.
Mikor megszületett Aphrodité és Ankhisés gyermeke, Aineias, a hegyilakó nymphákhoz, a dryasokhoz, „fa-leányokhoz” vitte el az istennő, hogy neveljék. Ezek istenektől és emberektől távol laknak, csak a silénosok és Hermés vigadnak velük. Sokáig élnek, de nem halhatatlanok, bár a halhatatlanok eledelét, az ambrosiát eszik. Valahányszor egy-egy dryas születik, egy fa is sarjad mindegyikkel, fenyőfa vagy tölgyfa, s velük együtt nőnek a magas hegyekben és állnak sudár törzzsel, és a halhatatlan istenek ligeteinek nevezik őket. Halandó emberek nem vágják ki vassal, de mikor a Moira, a halál kiszabott végzete eléri őket, elszáradnak tőből a szépséges fák, kérgük sorvad, ágaik lehullanak, s velük együtt hagyja el a dryasok lelke a napvilágot. Ezek a leányok táplálták, nevelték Aphrodité gyermekét. Csak öt év múltán jelent meg újra az istennő Ankhisés előtt, elhozta a fiát, hogy már atyja mellett nevelkedjék tovább. S lelkére kötötte szigorúan, hogy senkinek el ne árulja, kinek a gyermeke Aineias. Ha kérdik, mondja, hogy egy szépszemű nympha, itt, az erdőbe öltözött hegyoldalt lakó nymphák egyike ajándékozta meg a fiúval.
Ezt mondta az istennő, és visszatért az égbe. De Ankhisés egyszer barátaival iddogált, és a bor mámorában eldicsekedett az istennő szerelmével. Zeus villáma ekkor lesújtott reá, megbénultak Ankhisés tagjai ettől, s nem tudott többé a lábára állni. Gyermekéről, Aineiasról, azonban soha nem feledkezett meg Aphrodité. Kiváló hős lett belőle.
A homérosi Aphrodité-himnusz nyomán.
Sokáig élt nőtlenül Kypros királya, Pygmalión, amikor egyszer hófehér elefántcsontból csodálatosan szép szobrot faragott ki a vésőjével. Maga számára is váratlan meglepetés volt, amikor az elefántcsontnak a művészet olyan szép alakot adott, amilyennel soha még asszony nem született a földön. A szobor alkotója szerelemre gyulladt a saját alkotása iránt.
Mert olyan volt ennek az elefántcsont szobornak az arca, mint egy igazi leány arcvonásai mintha csak éltek volna, s mintha már mozdulni is akarna, csak a szemérmes félénkség parancsolna rá nyugalmat. Csodálkozva nézte Pygmalión, és többször megtapogatta kezével, hogy eleven test-e vagy élettelen elefántcsont csupán, s ne tudott abba belenyugodni, hogy nem él.
Csókokkal illette az arcát, és úgy érezte; hogy az viszonozza, beszélt hozzá és megölelte, de gyöngéden fogta, mert félt, hogy ujjainak érintése nyomán folt marad finom bőrön. Elhalmozta becéző szavakkal, majd leánykáknak kedves kis ajándékokat hozott neki, kagylókat és kerek kavicsot, kicsiny madarakat és ezerszínű virágot, liliomot és tarka labdákat s a Nap leányainak a könnyeiből született borostyánkövet. Fel is öltöztette drága ruhákba, ujjaira ékköves gyűrűt húzott, nyakába hosszú láncot akasztott, bíbor terítőkkel takart keveretre fektette. De a szobor néma maradt és érzéketlen.
Eljött Aphrodité istennő ünnepe, amelyet egész Kypros nagy fénnyel ült meg. Aranyozott szarvú, fehér nyakú teheneket vágtak le az áldozati oltár mellett, és füstölgött az illatos tömjén. Bemutatva az áldozatot, az oltár mellett állt Pygmalión, és félve kimondani igazi kívánságát, így imádkozott:
– Ha ti, istenek mindent képesek vagytok megadni, hát legyen az én hitvesem az elefántcsonthoz hasonló...
Az aranyos Aphrodité, aki maga is jelen volt a tiszteletére rendezett ünnepen, megértette a kyprosi király rejtett kívánságát és tudta, hogy az arra gondol, hogy maga az elefántcsont szobor legyen az ő hitvesévé. S az áldozati tűz háromszor lobbant fel, s a lobogó láng magasan emelkedett hegyével a levegőbe: ez volt a jele annak, hogy az istennő meghallgatta az imádságot.
Hazasietett Pygmalión és keresi a leány-szobrot. Hát, amint megérinti, érzi, hogy lágyul az elefántcsont, merevsége felenged, akár a viasz, ha a nap éri, s ami a legjobban bizonyította, hogy a szobor megelevenedett: ereiben vér lüktetett. S mikor csókjaival illette Pygmalión, már elpirult a szoborból lett leány, s félénken kinyitva szemét, egyszerre pillantotta meg a napvilágot és kedvesét, akinek a szerelme őt életre keltette.
Hálatelt szavakkal mondott köszönetet Pygmalión a jótevő istennőnek, és házasságot kötött a csodálatos leánnyal. A menyegzőn Aphrodité istennő is megjelent, s esztendőre a királyi párnak fia született: Paphos, aki utóbb Kypros szigetének Aphrodité szentélyéről híres városát, Paphost alapította.
Ovidius: Metamorphoses X. 243–297. sorok.
Miután a vak Teiresiasnak a jövőbelátás tehetségét ajándékozta Zeus, Leiriopé nympha, a Képhisos folyó felesége volt az első, aki jóslatot kért tőle. Mikor megszületett a szépséges nympha gyönyörű kisfia, Narkissos, felőle kérdezte a jóst: vajon meg fogja-e érni az öregkort.
– Ha nem fogja saját magát megismerni – hangzott a homályos válasz, amelyet sokáig üres beszédnek tartottak.
Így érte meg tizenhatodik életévét a kedves gyermek. Daliás, ifjúvá serdült, sok leány vetett szemet rá, de ő kevélyen visszautasította a szerelmet. Naphosszat az erdőn vadászott, félénk szarvasokat hajtott a hálóba akkor is, amikor megpillantotta őt Ékhó, a beszédes, de mindig csak mások szavait visszhangzó nympha.
Héra bosszúja tette ezt a fecsegő leánnyal, hogy soha ne tudja szó nélkül hagyni, ha más beszél, de maga ne tudja kezdeni a beszédet, hanem mindig csak mások szavait ismételje. Mert amikor Zeus a hegyekben tette a szépet a nympháknak, Hérát gyakran tartotta fel a ravasz Ékhó hosszúra nyújtott csevegéssel, s mire a féltékeny istennő észbe kapott, a nymphák szétszaladtak, s így soha nem sikerült férjét a szerelmi kalandon tetten érnie.
– Hát ne tudj a nyelvvel, amely engem megcsalt, korlátlanul élni, akarva-akaratlanul fogd kurtábbra a jövőben a szót – mondta haragosan Kronos leánya, amikor észrevette, hogy túljártak az eszén.
Nem is maradt üres fenyegetés, amit az istennő kimondott. Ettől kezdve Ékhó csak a mások beszédének a végét tudta megismételni, s amit hallott, mindig csak azt visszhangozta.
Akkor érezte csak fájdalmasan Ékhó, hogy az átok megfogant, amikor Narkissost meglátta. Úttalan utakon kószált az ifjú, s a szerelmes nympha lopva szegődött a lába nyomába. Minél jobban megközelítette, annál közelebbről égette a szerelem tüze, akárcsak a kénbe mártott fáklya, amely fellobban, ha lángot közelítenek hozzá. Ó, hányszor akarta gyöngéd szóval megszólítani és kérő, becéző beszéddel toppanni eléje, de természete nem engedte, hogy ő szólítsa meg a másikat, várnia kellett a szavakat, amelyekre felelhetne.
Egyszer aztán az ifjú, amikor észrevette, hogy messzire vetődött hű kísérőinek a csapatától, belekiáltott az erdőbe.
– Hé, valaki van itt?
– Van itt! – felelte Ékhó.
Csodálkozva nézett körül Narkissos, de senkit sem látott, bármerre is forgatta szemét.
– Ide gyere! – kiáltotta felemelt hangon, s a nympha hívó szóval felelt a hívó szóra.
Hátra tekintett az ifjú, de arról sem jött senki most sem.
– Miért kerülsz engem? – kérdezte, de megint csak a saját szavait kapta vissza. Annál makacsabbul kutatta, ki az, aki így felelget neki s még egyszer odakiáltott, ahonnét hangjának csalóka tükörképét hallotta:
– Emitt találkozzunk!
– Találkozzunk! – felelte Ékhó, aki soha egyetlen szót sem visszhangzott még szívesebben, mint ezt. S hogy teljesítse is mindjárt, amit kimondott, ölelésre tárt karral lépett elő a fák sűrűjéből.
De Narkissos kisiklott az ölelő karokból és futtában kiáltott vissza:
– Félre az utamból, meghalok inkább, mintsem hogy a tied legyek!
– A tied legyek! – csak ennyit mondott még a nympha s a sűrű erdőben bújt meg szégyenével, a fák lombjai közé rejtve piruló arcát s attól fogva elhagyott barlangban élt, magányosan. Csak a szerelem nem hagyta el, sőt a visszautasítás fájdalma még nagyobbra növelte a szívében.
Szerelmi gondban virrasztotta át az éjszakát a nympha, testét elsorvasztotta a sóvárgás. Egészen lesoványodott, bőre megráncosodott, az élet nedvei elpárologtak testéből a levegőbe, csak a hangja maradt meg és puszta csontjai. Végül a csontjai is kővé váltak, de hangja túlélte őt. Azóta is az erdő sűrűjében rejtőzik, szem nem látta többé a hegyekben. De mindenki hallja a szavát: a hang az, ami fennmaradt belőle és örökké él.
Így játszotta ki Ékhót a szépségében gőgös Narkissos, így játszotta ki utána más vízi és hegyi nymphák szerelmét is. Míg aztán az egyik megvetett szerelmes kezét az égre emelve így fohászkodott:
– Hát szeresse saját magát, hogy soha ne legyen boldog a szerelmében! Meghallgatta ezt az imádságot Nemesis, a bosszúállás istennője, akinek Rhamnusban volt a szentélye.
Egy érintetlenül tiszta forrás csörgedezett arra, ezüstösen csillogó habokkal, amelyet soha nem kerestek fel a pásztorok, sem a hegyen legelő kecskék, sem más barom soha, sem madár, sem vadállat, sem a fáról lehulló ág nem zavarta meg fényes tükrét. Puha pázsit vette körül, amelyet a forrás maga táplált friss vizével, s déli nap idején is sűrű lomb vetett rá árnyékot.
A vadászatban kifáradva és a forróságtól eltikkadva itt hevert el egyszer az ifjú, a gyönyörű tájék és a ragyogó forrás csábításának engedve. S míg szomját kívánta a forrás vizével oltani, másfajta szomjúság ébredt a szívében.
Míg ivott, a saját szép alakját pillantotta meg a víz tükrében, s a tűnő tükörképet embernek vélve, a testtelen remény keltett szerelmet benne. Csodálkozva bámulta saját magát, szinte gyökeret vert a lába, arcizma sem rándult meg, mozdulatlanul maradt, akárcsak a parosi márványból faragott szobor. Elnyúlva a fűben mint ikercsillagot nézte a saját két szemét, Dionysoshoz vagy Phoibos Apollónhoz méltó hajfürtjeit, még szakálltalan állát, elefántcsont fehér nyakát, szépséges arcának hószínűvel kevert gyöngéd pirosságát.
Megcsodált mindent, ami őt magát tette csodálatosan széppé, esztelenül saját maga után kívánkozott, amiben gyönyörködött, ugyanaz volt, aki gyönyörködött, s a csalóka tükörképet akarta megcsókolni, de hiába! Hányszor merítette két karját a habokba, hogy átölelje a nyakat, amelyet a víz tükrén látott, de nem tudta saját magát elérni. Nem tudta, mi az, amit lát, csak érezte, hogy lángol érte, és kapkodott a tűnő képmás után, nem tudva, hogy amire vágyakozik, nincs sehol: tűnő árny, amelynek egyetlen mozdulata sem a sajátja. Ha ő lép, lép az is, ha ő marad, marad az is, és vele együtt távozna, ha ő el tudna távozni innét.
De Narkissost el nem vonta onnét többé sem az éhség, sem az, hogy ideje volt már pihenőre térni: elterült az árnyékos pázsiton és kielégíthetetlen szemmel bámulta a csalóka alakot. Így okozták saját szemei a vesztét. Még felemelkedett kissé és a környező fák felé tárta ki karjait:
– Mondjátok meg, ti fák, szeretett-e valaha kegyetlenebbül valaki? Hiszen ti tudjátok, hiszen ti annyiszor nyújtottatok meghitt rejteket a szeretőknek! Ti évszázadokat éltetek át, vajon emlékeztek-e valakire, akit így sorvasztott a szerelem? Tetszik is, látom is, de azt, akit látok és akit szeretek, sehol sem találom: ennyire megzavart a szerelem engem. S hogy még nagyobb legyen a fájdalmam: nem választ el minket a végtelen tenger, nincs közöttünk nagy út, sem magas hegyormok, falak sem merednek bezárt kapukkal, csak ez a kicsiny víz akadályozza, hogy egyesüljünk. Pedig ő is azt akarja, hogy elérjem őt, mert valahányszor a habok felé hajolok csókjaimmal, ő is mindannyiszor felnyújtja felém az ajakát!
És ismét a víz tükrén ringatózó képmás felé fordulva, így folytatta panaszát:
– Miért játszol velem, hová menekülsz előlem? Hiszen nem lehetek csúf magam sem, a nymphák is szerettek engemet. Nyájas arcoddal ismeretlen reményt keltesz bennem, s amikor karomat feléd nyújtom, te is felém nyújtod a tiédet, ha mosolygok, te is rám mosolyogsz, s amikor könnyezem, látom a te könnyeidet is, ha intek, jelt adsz te is, s amennyire szép ajkad mozgásáról sejtem, felelsz szavaimra, de fülem nem hallja beszédedet!
Akkor kapott észbe és megértette, hogy saját tükörképe keltett olthatatlan lángot a szívében. Keserves könnyeket hullatott, hulló könnyeitől megzavarodott a forrás tiszta tükre, s a megmozduló víz színén elhomályosodott a tündöklő képmás.
– Hová tűnsz előlem? – sikoltott fel fájdalmasan, amikor széttöredezni látta a tükörképet. – Ne hagyj itt kegyetlenül, maradj velem! Ha már meg nem érinthetlek, hadd nézzelek legalább fájdalmas gyönyörűséggel!
Keservében megmeztelenített keblét verte öklével, mely fehér volt és hideg, mint a márvány. Az ütések piros nyomot hagytak, mint az alma, mikor egyik fele piros, a másik fehér, vagy mint amikor a tarkálló szőlővesszőn ölt bíborszínt a félérett gerezd.
A víz színe eközben újra kisimult, s ő meglátta minden mozdulatának a tükörképét. Nem bírta tovább a fájdalmat: mint ahogyan a szőke viasz megolvad a tűzben, vagy a hajnali dér, ha a nap rásüt, így emészti el őt lassanként a szerelem vak tüze. Eltűnik bőrének fehérrel kevert pirossága, nincs már nyoma sem régi élénkségének és erejének, eltűnik minden szépsége, és nem marad meg semmi abból, amit egykor Ékhó szeretett rajta.
Mégis, amint meglátta őt, bár nem felejtkezett el régi sérelméről, megszánta a nympha a szerencsétlen fiút, s ahányszor az feljajdult, jajszavát megismételte a visszhang, sőt, amikor öklével a mellét verte, az ütések zaját is Ékhó visszhangozta.
– Ó te, kit hiába szerettem! – ezek voltak Narkissos utolsó szavai, miközben még egyszer a megszokott habokra tekintett, és minden szavát visszaverte a tájék. S amikor búcsút mondott, akkor is megismételte Ékhó a végszót:
– Ég veled! Ekkor hátrahajtotta fáradt fejét a zöld pázsiton az ifjú, és örök éjszaka zárta le a szempárt, amely gazdája szép alakját csodálta mindvégig. Sőt, még amikor az alvilág befogadta, a Styx vize tükrén is csak önmagát kereste.
Megsiratták a víz nymphái, a najádok fiatalon meghalt testvérüket, s a gyász jeléül levágott hajfürtjeiket szentelték neki. Gyászolták őt a fák nymphái, a dryádok is, és a sirató éneket Ekhó visszhangozta.
Máglyát raktak és előkészítették a temetési fáklyákat meg a gyászsaroglyát. De a holttest nem volt sehol. Helyette virágot találtak, amelynek sárga kelyhét hófehér szirmok vették körül.
Az emberek ma is Narkissosnak, nárcisznak nevezik ezt a virágot.
Ovidius: Metamorphoses III. 339–510. sorok.
Két város állt a Helléspontos két partján egymással szemben, Séstos és Abydos. Arra a legszorosabb a Helléspontos, és így a két város szomszédos, bár a tenger van közöttük. Erós is egy nyilat küldött a két városba.
Séstosban, a tenger partján állt egy torony Aphrodité tiszteletére. Ott lakott, abban a toronyban Héró, a szép királyleány, egyetlen cselédjével; szülei rendelték oda, hogy Aphroditének legyen a papnője. Nem járt ő az asszonyok közé, sem leánypajtások kartáncát nem kereste fel soha, mindig csak imádkozott Aphroditéhez és Athénéhez, és áldozatokkal fordult égi anyja mellett a kis Eróshoz is, mert félt tüzet hordó tegzétől. De bizony így sem menekült meg a lángoló nyilaktól.
Megjött a nagy ünnep, melyet Aphrodité és Adónis tiszteletére szoktak évről évre megtartani Séstosban. Messze földről gyűltek Séstosba az emberek, még Aphrodité szigetéről, Kyprosból is idejöttek, a környékről nem is szólva: Abydos népe sem maradt el. Eljöttek az asszonyok, de a legények is, ha nem azért, hogy az isteneknek áldozzanak, hát azért, mert sehol annyi szép leányt együtt nem láthattak, mint egy ilyen ünnepen.
Végigment az istennő templomán Héró, kedves arca szelíd bájt sugárzott, mint a fehérarcú Hold, amikor felkel. Hóarcát pirosság futotta be, mint a bimbójából kifakadó rózsa, mikor még egyszerre mutat pirosat és fehéret. Tagjaiból szinte áradt a kedvesség; a régiek három kharist emlegettek, de bizony nem beszéltek igazat. Hérónak egy nevető szemében száz kharis is tanyázott. Méltóbb papnőt nem is találhatott volna magának Kypris, a szerelem istennője. Kypris papnője: mintha maga is új Kypris lett volna az emberek között. Amerre csak fordult, követte az ifjak szeme, szíve, gondolata. Volt olyan, aki magában mondogatta:
– Spártában is jártam, láttam Lakedaimón csillagát, a híres várost, ahol mondják, egyik asszony szebb, mint a másik. De ilyen szép leányt még sohasem láttam, ilyen szépnövésűt és ilyen gyöngédet. Talán Aphrodité a legkisebb kharist fogadta szolgálatába. Addig forgattam a nyakamat, hogy lássam, amíg elfáradtam, de a látásával nem tudok betelni. Örömest meghalnék, csak az enyém lenne, s még az olymposi istenekkel sem cserélnék, ha az én hitvesem volna és az én házamban lakna Héró. S ha már nem lehet a te papnőd az enyém, akkor legalább hozzá hasonló feleséget adj nekem, Kythereia.
De Leandros, amint meglátta a leányt, nem akarta magába fojtani szerelmét. Legyőzték Erós tüzes nyilai és nem akart élni sem tovább Héró nélkül. A szem a szerelem útja, szemükön keresztül hatol az ifjak szívébe Erós nyila. A szerelem legyőzte Leandros szégyenkező habozását, szemével intett Hérónak, Héró is visszaintett néma jelekkel. Felmelegedett az ifjú lelke a boldogságtól, mert gondolta, hogy a leány is viszonozza szerelmét.
Mikor bevonta már fényét Éós, leáldozott a nap, és feltűnt az égen Hesperos, az esti csillag, vakmerően a leányhoz lépett Leandros. Akkor már az éjszaka sötétkék köde is leszállt, s Leandros szelíden megszorította a leány rózsaszín ujjait és mélyet sóhajtott. A leány hallgatott s visszahúzta kezét, de Leandros a templom zugába vonta, ott megcsókolta illatos nyakát és így beszélt hozzá:
– Kypris után Kypris, második Athéné (mert földi asszonyok nevén nem szólítlak, Leus leányaihoz mondalak csak hasonlónak): boldogok a te szüleid. Hallgasd meg könyörgő szavaimat; Kypris papnője vagy, ne vesd meg Kypris ajándékát, a szerelmet. Mint oltalomkereső fohászkodom hozzád, végy pártfogásodba, de ha akarod, fogadj el férjednek, számodra ejtettek el engemet a vadászó Erós nyilai. Kypris, a szerelem istennője küldött engemet tehozzád, és nem Hermés, a játszi véletlen istene vezetett. Tudod, Arkadia hős leányát, Atalantét is Aphrodité haragja kényszerítette, hogy viszonozza Meilanión szerelmét. Engedj hát te is, kedves, és ne ébreszd fel Kypris haragját.
Így szólt és az ifjú minden szava szerelmet keltett a leány szívében. Szótlanul szegezte földre tekintetét Héró, hogy Leandros ne lássa meg, amint pirosra festette arcát a szemérem. Válla körül összébb fogta a khitont, már befogadta ő is a keserű és mégis édes szerelmet, és szíve felmelegedett az édes tűztől. Csak nagy későre felelt Leandrosnak, édes hangján, és arcáról a szűzi szemérem pirossága ragyogott:
– A te szavaidra még a szikla is megindulna, idegen. Ugyan ki tanított a megvesztegető szavak útjaira téged? Jaj nekem, ki hozott az én szülőházamba? Mert én nem lehetek a te hitvesed soha, ismeretlen vagy itt, bízni sem lehet a szavadban, és az én szüleim sohasem egyeznének bele a házasságunkba. Ha pedig gyakran jársz a mi városunkban, nyelvükre vesznek majd minket az emberek, mert örülnek, ha megszólhatnak valakit, s ami titokban történik, hamarosan a keresztutakon beszélnek róla. Mondd meg és ne titkold nevedet, hazádat; az én nevem Héró, ez az égbe nyúló híres torony a lakásom, egyetlenegy szolgálóval lakom benne, Séstos városa előtt, a hullámverte parton. Csak a tenger a szomszédom, így akarta szüleim kegyetlen elhatározása. Nincsenek leánypajtások a közelemben, sem legények tánca nem vár engem, éjjel-nappal csak a viharos tenger felől hallatszik fülembe a habok zúgása.
Szólt és rózsás arcát kendőjébe rejtette, mert ismét szégyellte magát, hogy máris többet mondott, mint amennyit illett volna. Szerencse, hogy Erós, a mindenkit legyőző kis isten, akin sebet ejtett nyilaival, meg is gyógyítja újra, jó tanáccsal segítve a szerelmest. Leandros is Erós tanácsára hallgatva beszélt így a leánynak.
– Szépséges szűz, a te szerelmedért a tengert is átúszom szívesen, dagály idején, amikor nem járnak hajók sem rajta. Nem félek a mély örvénytől, sem a vihar zúgásától, eljövök hozzád minden éjjel átúszva a Helléspontos vizét, hiszen nem is lakom messze, csak itt szemben a te városoddal, Abydosban. Csak arra kérlek, hogy gyújts fáklyát magas tornyodban s mutasd fel a túlsó partról a sötétben, hogy lássam, merre hív a szerelem, és csillag gyanánt világítson számomra a te fáklyád. Ezt akarom nézni és nem a Boótést, sem az Óriónt vagy a Szekér csillagkép útját, úgy jutok biztosan a túlsó partra, a szerelem édes kikötőjébe. Hanem vigyázz, kedves, hogy a fúvó szelek el ne oltsák a fáklyát, fényhordozó egyetlen vezetőmet, amelyre életem bízom. S ha tudni akarod te is az én nevemet: Leandros az én nevem, a szépkoszorús Héró férje.
Így tartottak titkon esküvőt a szeretők és csak az egy szál fáklya volt a tanú, mikor megesküdtek, hogy megőrzik híven szerelmüket és a hitvesi hűséget: Héró, hogy a fáklyát minden éjszaka meggyújtja, Leandros, hogy minden éjszaka átússza a tengert. Aztán visszatért Leandros Abydosba és attól kezdve napról napra csak az éjszakát lesték, amikor meglátogathatta Leandros a hitvesét.
Megjött már sötétkék lepelben a ködös éjszaka, meghozva az álmot az emberek szemére, de Leandrost vágyódó lelke nem hagyta aludni. Kiment a zúgó tenger partjára és a várva várt fáklya feltűnését leste. Amint észrevette Héró, hogy leszállt már az éj sötét homálya, felmutatta a fáklyát. S hogy kigyulladt a fáklya, a türelmetlen Leandros lelkét is lángra gyújtotta Erós, az égő fáklyával ő is együtt égett. Az eszeveszett hullámok zajgását hallva a tengeren, először megremegett, de aztán összeszedte bátorságát és így biztatta önmagát:
– Félelmetes a szerelem és kegyetlen a tenger: a tenger hűs vízzel vesz körül, a szerelem pedig tűzzel éget belülről. Őrizd a tüzet, szívem és ne félj az áradó hullámtól. A szerelem vár a túlsó parton, mit bánod az őrjöngő habokat? Hát nem tudod, hogy Aphrodité is a tengerből született, és ugyanaz az istennő uralkodik a tengeren, mint a mi szenvedéseinken?
Azzal levetkőzött, ruháit a fejére kötözte, és a partról egy ugrással a tengerbe vetette magát. És úszott kitartóan, egyre csak az égő fáklyát tartva szem előtt. Héró a toronyban magasra tartotta a fáklyát, s amerről a szél fújt, kendőjével óvta gondosan a lángot, amíg csak Leandros el nem érte a séstosi partot. Akkor eléje ment, a toronyhoz vezette, és az ajtóban szótlanul ölelte meg Héró Leandrost, ez még lihegett a fáradtságtól, és ázott haján csillogtak a tenger sós cseppjei. Bevezette szobájába, letörölte bőréről a tenger szennyét és illatos rózsaolajjal kente meg, hogy enyhítse a tenger sós szagát. S lefektette és szerelmes szavakkal hajolt föléje: – Szerelmesem, sokat kell szenvedned értem, nem szenvedett ennyit senki a szerelmeséért. Szerelmesem, sokat szenvedtél, de most már felejtsd a sós vizet, a haragosan zúgó tenger halszagát és pihentesd meg ölemben verejtékező homlokodat.
Így ment ez nap mint nap, csak éjszaka látogathatta meg hitvesét Leandros, és senki sem tudta Héróról, hogy férje van. De megjött a zúzmarás tél hideg szeleivel, és a tenger színét vad téli viharok verték fel. Akkor már nem bízott a hajós a tengerben és a szárazra vonta fekete hajóját. Hanem Leandrost most sem tartotta vissza a félelem, a torony hívta, hogy az őrjöngő tenger habjait is állja, s az ismerős fáklya vezette fényével, de hajh, most kegyetlen volt és megbízhatatlan e vezetés. Bár inkább Leandros nélkül maradt volna a szegény Héró tavaszig és ne gyújtotta volna meg addig a fáklyát! De a végzetes vágy ellenállhatatlanul kényszerítette. És hívogató kezében nem Erós fáklyája lobogott, hanem a Moira csábító jeladása.
Éjszaka volt, mikor a legerősebben támadnak fel a szelek és mind egyszerre csapnak a torlódó hullámokra. Leandros akkor is a tenger tajtékos hátán küzdötte magát előre, a part felé, ahol kedvesét remélte. Már habra hab tolult, kavargott a víz, és az égig csapott fel a tenger, mindenfelől a viaskodó szelek zúgtak. A Zephyrosszal szemben Euros szele fújt, Notos a Boreast fenyegette hangosan.
Leandros az engesztelhetetlen örvények között sokszor fohászkodott a Tengeri Aphroditéhoz és sokszor magához a tenger urához, Poseidónhoz. S a kegyetlen északi szelet, Boreast arra emlékeztette, hogy ő is volt szerelmes, Óreithyiába, a szép athéni királyleányba. De senki sem segítette, és Erós sem védte meg a Moiráktól. Mindenfelől ellene tornyosultak a hullámok és már lankadtak az izmai, a szennyes ár ellepte száját és innia kellett a sós vízből. Kétségbeesetten kereste a partot, de a gonosz szél kioltotta a fáklyát és a fáklyával együtt a sokat szenvedett Leandros életét és szerelmét.
Keserű szavakkal szidta ezalatt a szeleket Héró, és Leandros már halott volt, mikor ő még mindig várta. Nem jött álom a szemére, nyugtalanul állt és nézte a tengert, s mint a tenger habjai, lelke is siralmas gondok közt hánykolódott. És megjött a Hajnal, de nem látta meg szerelmesét akkorra sem Héró. Nézett erre, arra, a tenger széles hátára meresztette tekintetét, hátha megpillantja valahol a férjét, hátha csak eltévedt Leandros, amikor kialudt a fáklya. S amikor meglátta a torony lábánál, a hegyes sziklától sebzetten, férje partra vetett holttestét, megszaggatta hímzett khitónját a keblén és leugrott ő is a magas toronyból. Menten meghalt ő is halott férje mellett, így a hű szeretők a halálban sem hagyták el egymást.
Musaios: Héró és Leandros.