Elég egy pillantás a térképre, hogy megértsük a tenger egészen rendkívüli jelentőségét a görög nép életében. Görögország a Balkán-félszigetnek mélyen a tengerbe nyúló déli része, sűrűn csipkézve kikötőknek alkalmas öblökkel. A Korinthosi-öböl különösen mélyen vágódik a testébe, olyannyira, hogy Dél-Görögországot, a Peloponnésost, csak a szűk Isthmosi-földszoros fűzte Közép-Görögországhoz, mint csipkézett szélű eperlevelet a kocsány az ághoz; talán ezért nevezték el később Moreának a moron („eper”) szóból. Az anyaországgal szemben Kisázsia nyugati partszegélye, szintén elsőrendű kikötővárosokkal, valamint a kettő között az Égei-tenger sűrűn elhelyezkedő kisebb-nagyobb szigetei, néhány sziget Görögország nyugati partvidékén és Itália elég korán gyarmatosított déli része adta meg a görög nép fejlődésének földrajzi kereteit. S ha még hozzávesszük, hogy földművelésre és állattenyésztésre sokkal kisebb terület volt alkalmas, mint amennyi a népesség eltartására elegendő lett volna, természetesnek kell találnunk, hogy a tenger nemcsak új meg új kalandokra csábította az ifjúi erejét érző, geniális és nagy fantáziájú népet, hanem a tengeri hajózás egyenesen létfeltétele volt.
A görög hajósnép, melynek első élményei közé tartozott a tenger, mint a hajó útját segítő, jóságos elem, szelíd ragyogású, végtelen tükrével, de ugyanekkor kíméletlen és kiszámíthatatlan hatalmát is megismerte, mely ezerféle veszedelemmel fenyegeti. S minthogy mitológiai képzelete plasztikus istenalakokban jelenítette meg a természet és a társadalom világában szerzett minden tapasztalatát, a tengert is istenekkel népesítette be.
A tenger ura Poseidón, ki háromágú szigonyával kormányozza a tengert, avval korbácsolja fel a tenger habjait, de avval érinti meg akkor is, ha el akarja csendesíteni a vihart. Megjelenése királyi, mint Zeusé, de erőszakosabbak a vonásai, uralkodása is kiszámíthatatlanabb és kegyetlenebb, mint ahogy a tenger titokzatos mélységei is kifürkészhetetlenebbek és sötétebbek, mint az égbolt törvényei. Zeus uralma a világ örök rendjét fejezi ki, Poseidóné a víz hatalmát, a jó hajózást és egyben a hajótörés kockázatát, mellyel számolnia kell mindenkinek, aki tengerre száll, de melynek esélyeit senki sem számíthatja ki előre. A tenger ajándéka a jómód és a tapasztalat, de mennyi veszedelemmel fenyegeti a vállalkozó hajóst! Emberpusztító örvények és zátonyok a hajót játékszer gyanánt dobáló viharok, a tenger szörnyei és az ismeretlen népek, ahová a hajótörött sodródhatik! Talán a phaiákok vendégszerető, isteni népe, de talán kegyetlen óriások, vagy barbár isteneiket emberáldozattal tisztelő barbárok, kik a hozzájuk vetődő idegeneket hurcolják a véres oltárokra. Már ókori tudósok szeme is megakad azon, hogy Zeus halandó fiai mind emberséges, bölcs, nemes erőtől duzzadó hősök, míg Poseidón gyermekei jobbára kegyetlen, embertelen óriások, mint pl. Busiris és Antaios, akikkel Héraklés mítoszaiban fogunk találkozni. Az ő fia Polyphémos is, vagy az emberevő laistrygónok óriás népe, vagy Amykos, aki birokra hívott ki minden idegent, míg Zeus fia, Polydeukés meg nem ölte, Prokrustés, aki szállást adott ugyan az idegeneknek, de csak azért, hogy embertelen kínok közt gyötörje halálra őket. Ez a Prokrustés volt az, aki úgy fektette ágyba vendégeit, hogy a nagytermetűek testéből levágott annyit, amennyi nem fért el az ágyban, a kisebbeket pedig addig nyújtóztatta, míg be nem töltötték hosszában az ágyat. Vele Théseus, az athéni hős végzett, kit némely hagyomány szintén Poseidón fiának mond ugyan, de az ő alakjában Poseidónnak már nem féktelen ereje tükröződik, hanem az, ami a tenger istenében Pallas Athénével közös. Mert a tenger az első helyek egyikét foglalja el a görögséget nevelő és civilizáló tényezők között. Ezért vetélkedhetik Athén birtokáért Pallas Athénével: csak az ő ajándéka, a tenger, állítható Athéné ajándéka mellé.
Az áradó víz mindent elsöprő erejének egyik jelképe a bika, ezért ábrázolják a különböző folyókat megszemélyesítő isteneket, pl. a Héraklésszel Déianeira kezéért vetélkedő Akhelóost bikaszarvval vagy éppen bikaalakban, s ez magyarázza Poseidón kultuszában is a bika kiemelkedő szerepét. Bikaviadalokat rendeztek a tiszteletére, sötét bikákat mutattak be neki áldozatul, s helyenként Taureia („bikaünnep”) nevű ünnepén az áldozati szertartásnál segédkező fiúkat is taurosoknak, „bikáknak” nevezték.
Még gyakrabban találkozunk lovakkal Poseidón körében: a büszke sörényű, száguldó paripa nemcsak a hullámok merész előretörését, hanem a fodrozódó hullámtörést, a tarajos habok szökdelő játékát is plasztikus képben foglalja össze. Hippos a. m. „ló”; ezért Poseidón egyik mellékneve hippios. Ő ajándékozza Bellerophontésnak a Pégasost, de az aranyos fék, amellyel a hős a szárnyas paripát a maga szolgálatába állítja, már Pallas Athénétől való, mint ahogyan a tenger hullámain is csak az a hajó halad biztosan, amelynek kormányosát Pallas Athéné látja el bölcs tanácsokkal, józan megfontolással.
Poseidón lovai különböző mítoszokban a tenger pusztító hatalmát és az embert segítő jótékony erejét egyaránt kifejezik. A mostohaanyja, Phaidra által ártatlanul be, vádolt Hippolytosra atyjának, Théseusnak elhamarkodott átkai idézik fel Poseidón bosszúját. A tenger váratlanul háborogni kezd, a hullámok az égig tornyosodnak, irtózatosan bőgő bika lép ki a tengerből, ettől megvadulnak Hippolytos lovai, és az ártatlan ifjút halálba ragadják; egy eredetibb változat szerint alighanem egyenesen a tengerből felbukkanó lovak sodorták el őt. Abban a mítoszban viszont, amelyben a görögök a híres olympiai versenyjátékok mitológiai előképét látták, kedveltjét, Pelopsot Poseidón szárnyas lovai viszik diadalra. Az élisi Pisa királya, Oinomaos, Arés isten fia, annak ígérte leánya, Hippodameia kezét, aki őt kocsiversenyben legyőzi, de a vesztesre kegyetlen halál várt. Oinomaos már tizenhárom kérő koponyáját helyezte el Arés templomában. Tantalos fia, Pelops a tenger partján Poseidónhoz imádkozott előbb, s az isten aranyszekeret és szárnyas lovakat küldött fel neki a tengerből. Már az isten ajándékának birtokában nyerte meg Hippodameia szerelmét és Oinomaos hűtlen kocsisának, Myrtilosnak a segítségét is, ez gazdájának a szekeréből kivette a kerékszöget, így a gonosz király elmaradt mögötte, míg Pelopsot az isteni lovak biztosan röpítették a cél felé, az Alpheios folyó partján, ott, ahol utóbb az olympiai játékokat tartották, s ahol mint e játékok megalapítóját a Pelopion nevű szentélyben isteni hősnek, hérosnak kijáró tiszteletben részesítették.
A tenger különböző istenségei, így a néreisek, és maga Poseidón is gyakran jelennek meg lovon vagy lovak – halfarokban végződő lovak – által vont szekéren. Ha reng a föld, az ő kocsija robog a föld alatt. Mert a föld a régi elképzelés szerint a tengeren nyugszik, ezért Poseidón gaiéokhos, a „földet tartó” isten is, de ha háborog a mély ben a tenger, a föld is megrázkódik. Enosikhthón is az ő mellékneve, ami annyit jelent: „földet rázó”.
Aigaiban, a tenger mélyén van aranyos palotája, de az Olymposon is megjelenik az istenek lakomáin és a világ sorsát megvitató gyűléseken. Ami annyit jelent éppen, hogy Poseidón teljesen kialakult isteni személy és nem pusztán egyetlen erő egyoldalú megnyilvánulása, egyetlen elem isteni erejének megszemélyesítése, aki hozzá van kötve ehhez az egyetlen elemhez, olyanformán, mint pl. Gaia a földhöz vagy Zephyros a nyugati szélhez. Gaia nem léphet ki a földből, mert azonos vele, Poseidón elhagyhatja birodalmát, de tengeri természetétől nem válhatik meg ő sem. Akárhol és akármilyen minőségben lép fel a világban, Poseidón lényege a tenger lényege marad. Homérosnál Samothraké legmagasabb hegycsúcsáról nézi a trójai háborút, s mikor úgy látja, hogy a trójaiak jutnak előnybe, a görögök segítségére siet. A tenger elnyúló végtelenségét és bizonyos fokig a víz kígyószerű mozgását érzékelteti – s nem pusztán az istenek emberfeletti méreteit általában –, mikor azt mondja Homéros, hogy háromszor nyúlik el Poseidón s negyedszerre Samothrakéból Aigaiba érkezik. Itt, a tenger mélyén levő palotájában befogja aranysörényű lovait, maga is aranyba öltözik, és felszáll szekerébe, úgy hajt végig a hullámok hátán; a cetek, a tenger szörnyei vidám ugrándozással ismernek urukra, és boldog örömben válik szét a tenger, hogy utat engedjen az istennek. Így viszik a fickándozó, pompás lovak a görög hajótábor felé. Trója közelében, Tenedos és Imbros között, a tenger mélyében van egy tágas barlang, ott fogja ki a földrengető Poseidón a lovakat, ambrosiás takarmányt vet eléjük, lábukra aranyláncot, hogy meg ne szökjenek, amíg visszatér, s maga a görögök közé megy, hogy Kalkhas, a jós alakjában bátorítsa őket. De tengeri természetét a trójai harcmezőn is megőrzi. A tenger csalogató, hínáros veszedelmeire is gondolhatott a görög ember, mikor azt hallotta Homérostól, hogy Poseidón a trójaiakat szemüket elbűvölve, tagjaikat bilincsbe verve állítja a görög dárdák elé.
Poseidón felesége Amphitrité, a „kékszemű” (kyanópis) és „hangosan zúgó” (agastonos) istennő; ő neveli a tenger szörnyeit. Poseidón kedvese Amymóné, Danaos ötven leányának egyike, ki forrást keres, hogy üldözött testvérei számára frissítő vizet vigyen. Poseidón ez egyszer kiadja kezéből háromágú szigonyát, avval fakaszt forrást Amymóné a sziklából.
Poseidón a tenger királya, de rajta kívül még sok istent tiszteltek és még több csodálatos lényről meséltek a hajósok. Ilyen mindenekelőtt a két „tengeri öreg”, Próteus és Néreus. Mindkettő jósolni is tud, hiszen a tenger titokzatos mélységeiben laknak, és mindkettő alakjának gyors és sokszoros elváltoztatásával igyekszik kisiklani az őket jóslatra kényszerítő ember markából, mert a víznek nincs állandó alakja, minden mederhez alkalmazkodik és szeszélyes alakot ölt, amikor kiömlik.
Néreus lányai, a néreiesek (néreidák), a tenger jóságos istennői, maguk a játékos hullámok, melyek tejfehér habvállukra emelik a hajót és úgy ringatják, úgy suhannak vele. „Fehér istennőknek” is nevezik őket és egyikük Galateia, a „tejfehér”. Közülük való Thetis is, a halandó Péleus felesége, Akhilleus anyja. A tenger játékos népségéhez, Poseidón kíséretéhez tartozik Tritón, a félig emberi, félig hal alakú isten, ki kagyló trombitájába fújva hirdeti ki ura parancsait, hogy Kelet és Nyugat egyszerre visszhangzik tőle. Későbbi költők több, egészen egyforma alakú és szerepű tritónról beszélnek.
Többen vannak a tenger istenségei között, akikről azt tudja a mítosz, hogy eredetileg halandó emberek voltak, s csak mikor a tenger habjai közé vetették magukat, lettek tengeri istenekké. Ilyen mindenekelőtt Glaukos, a „kék”, és Inó, ki a fiával, Melikertésszel ugrott a tengerbe. Mint halandó asszony, ő volt Phrixos és Hellé gonosz mostohája, de mint istennő, ő segíti partra jóságosan fátylával a hajótörötteket. Mint istennőt Leukotheának, a „fehér istennőnek”, fiát Palaimónnak nevezték. Több tenger nevét magyarázza a mítosz oly halandók nevével, akik ott vetették bele magukat, vagy ott estek a habok közé; az ilyen „névadó hősöket” nevezzük hérós epónymosoknak. A tengerekkel kapcsolatban a nevezetesebb hérós epónymosok: Aigeus, Hellé, Ikaros, Myrtilos. Aigeus athéni király, Pandión fia, Théseus atyja. Mikor Théseus elment Krétába, hogy megölje a Minótaurost, aggódó atyjának megígérte, hogy a hajó fekete vitorláit fehérre fogja cserélni, ha győzelmesen, önmaga és társai életét megvédve tér haza Athénbe. De hazaútban megfeledkezett ígéretéről, atyja meglátta, hogy fekete vitorlákkal tér meg a hajó, fiát halottnak hitte és fájdalmában a tengerbe vetette magát. Róla nevezték el az Égei-tengert. A Helléspontos, „Hellé tengere”, az aranygyapjas kos hátáról a tengerbe hullott kis Helléről kapta a nevét, az Ikarosi-tenger Daidalos szerencsétlenül járt fiáról. Myrtilost a hálátlan Pelops dobta a tengerbe, Euboia és Kréta között; az Égei-tengernek ez a része állítólag azért viseli a Myrtoum mare nevet.
A hajósokat fenyegető veszedelmek közül legtöbbet a Skyllát és Kbarybdist emlegették: az első a sziklás zátony, a másik a félelmetes erejű örvény mitikus kifejezése. A kettő egymással szemben foglal helyet; aki az egyiket el akarja kerülni, menthetetlenül a másik hatalmába kerül. A víz csalogató bűbáját és gyilkos erejét együtt fejezi ki a seirének, „szirének” mítosza. Csábító énekük csalja halálba a hajósokat. Nem elég az óvatosság a hajósnak: az istenek segítik azokat, akik szerencsésen partot érnek, Aphrodité, aki a tenger csöndjét adja, a néreisek, akik szelíden ringatják a hajókat, Leukothea, aki a hajótörötteken is segít, és a két ragyogó ikertestvér, a Dioskurosok, Zeus és Léda fiai, Kastór és Polydeukés. Léda spártai királynét hattyú alakjában látogatta meg Zeus; az istentől való gyermekei Polydeukés és Helené, halandó férjétől, Tyndareóstól, Kastór és Klytaimnéstra. Polydeukés, az isten gyermeke, testvéri szeretetből megosztotta a halandó Kastórral a halhatatlanságot: egyik nap az egyik, másik nap a másik megy le az alvilágba és felváltva élvezik a halhatatlan életet. Segítségüket a harcban vagy a versenyjátékokon is várták a görögök, de kivált a hajósok imádkoztak hozzájuk. Mint sótéreket megmentő isteneket tisztelték őket, Poseidón féktelen erejével szemben. Nemcsak, mert Amykostól, Poseidón gonosz fiától, Polydeukés mentette meg a vándorokat. Poseidón féktelenségének két megnyilvánulásával szemben védik az embereket, a véres harcban a megvadult lovak pusztításától és a tengeren, ha megvadult viharok dobálják a hajót. A Dioskurosok megjelenésére elcsitul a vihar, kisimul a tenger színe, a sötét felhők szétoszlanak, és egyszerre előtűnnek a csillagok. A két isteni testvér kivezeti a hajót a mélyről, kimenti a hajósokat, akik már azt hitték, hogy nem érnek élve partot többé. A Dioskurosok epiphaniája gyanánt, mint biztató előjelet, üdvözölték a görög hajósok, ha a hajó kiemelkedő, kicsúcsosodó részein – az árbocon vagy a hajó orrán – megjelent az a sajátságos, sugárzó fénytünemény, melyet ma is jól ismer a Földközi-tenger hajósnépe és Szent Elmo tüzének nevez. Ismerjük azt a régi kínai hagyományt, amely szerint Tien Hou istennő, az Ég Királynője ugyanilyen fényjelenség alakjában tűnik fel a tengeren, hogy segítséget nyújtson a bajbajutott hajósoknak. Hasonló hiedelem lehet az alapja a Boldogasszony „Tenger Csillaga” (Stella Maris) megszólításának; egyébként Mária különböző keleti – babilóniai, föníciai, egyiptomi – női istenségek „Ég Királynője” (latinul Regina Coeli) megszólítását is örökölte.
Távol a tengeri élet játékos és veszedelmes nyüzsgésétől él Ókeanos és felesége Téthys. Ókeanos a titánok egyike, a földet körülvevő világtenger, túl azon a határon ahová a hajósok reális tapasztalata elért. Az elköltözött hősök lakóhelye, a Boldogok Szigete van arra nyugati irányban és más mesés vidékek, csodálatos lényekkel. Ókeanos maga az örök távolság, nem vesz részt az istenek semminemű közös vállalkozásában. „Ókeanos nélkül”, teszik hozzá gyakran a költők, ha az összes titán vagy az összes isten mozgalmas együttlétéről beszélnek. De Homéros szerint ebből a földöntúli távolságban levő tengerből ered minden élőlény; Ókeanos mindennek az ősatyja, és Téthys mindennek az ősanyja. Különösen a folyókat mondják Ókeanos gyermekeinek.
Pannak, a pásztorok kecskelábú istenének, és Symaithis nymphának volt a fia Akis. Apjának, anyjának örömére nőtt fel tizennyolc éves koráig; ekkor szerelemre gyulladt Galateia, Néreus és Dóris leánya iránt. Szerette őt a néreis is, de a néreist Polyphémos, az egyszemű kyklóps, Poseidón fia üldözte szerelmével.
Most mutatta meg csak igazán hatalmát Aphrodité, a szerelem istennője, amikor a durva óriást kerítette hatalmába! Azelőtt rideg magányban élt barlangja mélyén a kyklóps s nem zavarhatta meg büntetlenül az arra vetődő idegen ezt a magányt. Most megfeledkezett barlangjáról Polyphémos, megfeledkezett a nyájáról is, s akire ezelőtt az erdő is borzadva nézett, most csinosítgatni kezdte elhanyagolt külsejét. Bozontos haját fésülgette, már-már szakállának esett, hogy lenyírja, s a víz tükrében nézegette magát. Gyilkos vérszomja elült s már biztonságban haladhattak el a sziget mellett a hajók, Polyphémos nem bántotta a rajta ülőket.
Egy híres jós vetődött arra, a szicíliai Aitné (Aetna) vidékére, Télemos, akinek a madarak árulták el a jövőt. Télemos jövendőt mondott Polyphémosnak:
Homlokod közepén viselt egyetlen szemedtől Odysseus fog megfosztani!
De Polyphémos tréfára fogta a szót:
– Megfosztott már attól egy leány! – mondta, s nem törődött a jóslattal. Naphosszat a tenger partját méregette hosszú lépteivel, majd az árnyékos barlangban heverte ki fáradtságát.
Egy dombos félsziget nyúlt a tengerbe, mindkét oldalát a tenger habjai mosogatták. Erre a dombra ment fel Polyphémos és leült, gyapjas bárányait senki sem őrizte, senki sem legeltette, csak úgy maguktól mentek gazdájuk után. Lábaihoz tette a kyklóps a hatalmas fenyőszálat, amely botjául szolgált, száz nádszálból összeillesztett sípját az ajkához emelte, s visszhangozták a hegyek, visszhangozták a tenger hullámai a pásztorsíp bánatos szavát.
Galateia ezalatt a szikla mögött rejtőzött és Akis ölében ülve messziről hallgatta Polyphémos panaszát:
– A fagyal hófehér virágánál vagy te fehérebb, Galateia, s virulóbb a rétnél, az égerfánál sudárabb, csillogóbb a kristálynál és pajkosabb a kecskegidánál, édesebb az érett szőlőnél és lágyabb a hattyú tollánál vagy akár a friss túrónál, s bizony szebb volnál az öntözött kertnél is, csak ne futnál előlem! De te kényesebb vagy az igába nem tört tinónál is, és keményebb a százados tölgynél, csalfább a haboknál és megingathatatlanabb a kőszirtnél. Kevélyebb vagy a pávánál, és amit legjobban szeretnék megváltoztatni rajtad: fürgébb vagy nemcsak az ebektől űzött szarvasnál, de még a szelek szárnyánál, a lebegő szellőnél is sebesebben eltűnő. Pedig megbánnád, hogy elkerültél, sőt még magad tartanál vissza magadnál, ha tudnád, ki vagyok! A fél hegy az enyém, barlangok, amelyek hűvösek, ha nap süt, s meleget tartanak, ha téli hideg van, fáim roskadoznak a gyümölcs alatt, aranyfényű és bíborszínű szőlő terem a tőkéimen, s ezt is, azt is számodra őrzöm csak. Árnyékos erdőben magad kezével szedheted az illatos epret, ősszel a somot meg a szilvát, gesztenyéd is lesz bőven, ha egyszer az asszonyom leszel, minden fa neked fog szolgálni. S ez az egész nyáj is az enyém, itt kódorognak a völgyben, vagy az erdő sűrűjében, vagy a barlangban istállóznak, ha kérnél rá, akkor sem tudnám megmondani, hogy mennyi van: szegény emberek szokása megszámolni a barmot. De nem kell, hogy elhidd puszta szóra: jöjj el, lásd saját szemeddel! Tejem is van mindig, jut arra is bőven, hogy édesen igyuk, arra is, hogy sajtot készítsünk belőle. El sem unnád magad: őzek, nyulak, kecskebak, egy pár vadgalamb vár rád, s hogy legyenek játszótársaid, az imént találtam a hegyormon két kis medvebocsot, ikrek, és úgy hasonlítanak egymásra, hogy meg sem tudnád mondani, melyik melyik. Csak dugd ki már fénylő fejedet a habok közül, Galateia, jöjj hozzám és ne vesd meg ajándékaimat. Ismerem magamat, csak nemrég néztem a víz tükrébe, s mondhatom, tetszettem magamnak. Nem nagyobb énnálam az a Zeus sem, akit a világ urának szoktatok mondani, igaz, hogy szőrös és bozontos vagyok, de hát szép-e lombja nélkül a fa, vagy sörénye nélkül a paripa? Igaz, hogy csak egy szemem van, de az aztán akkora, mint egy pajzs, meg aztán a napnak is csak egyetlen korongja van, és mégis mindent meglát vele. És arról se feledkezz meg, hogy a tengerben, ahol te lakol, az én apám a király: Poseidón lesz az apósod, ha hozzám jössz feleségül. Csak hallgass meg engem, lásd, ki nem törődöm Zeusszal és villámjával, előtted tisztelettel borulok le, hiszen ha te haragszol, ez engem minden villámnál mélyebbre sújt le. De még visszautasításod sem fájna ennyire, ha azt tudnám, hogy senki szerelmére nem hajlasz. Ha engemet kerülsz, Akist miért szereted. Csak kerülne a kezem közé, elevenen szétmorzsolnám, s tagjait szétszórnám, jutna belőle neked is a habok között. Mert kínoz a láng, mintha csak az Aitnét, a tűzhányó hegyet hordoznám a keblemben!
Így kesergett Polyphémos, majd feltápászkodott és elindult. Váratlanul megkerülte a sziklát és a szikla mögött egyszerre csak ott találta Akist és Galateiát. Mire ezek észrevették a kyklóps közeledését, már késő volt.
– Látlak hát titeket – kiáltotta olyan hangosan, ahogyan egy haragos kyklóps tud csak kiáltani –, de gondoskodom róla, hogy ez legyen az utolsó boldog órátok!
Galateia egy ugrással a tenger otthonos habjai között termett, de Akis hiába kereste futásban a menekülést.
– Segíts rajtam, Galateia – kiáltozott kétségbeesetten –, segítsetek ti, szüleim, s ha már el kell vesznem, fogadjatok be a ti birodalmatokba!
A kyklóps üldözőbe vette, s a hegyből tört le egy darabot és azt hajította Akis után. Kicsiny darab volt ez a kyklóps számára, de akkora mégis, hogy Akist egészen elborította. Piros vér szivárgott ki alóla.
Egy kis idő múlva aztán a piros szín kezdett elhalványulni, először olyan színt öltött, mint a patak vize, ha az esőzés zavarossá teszi, majd ez is kitisztult. A kőtömb kettényílt, karcsú nád nőtt ki frissen a hasadékai között, és a szikla száján zúgva csobogott a forrásvíz. És csodálatos látvány: a hirtelen támadt vízmederből derékig emelkedett ki az ifjú, éppen sarjadó szarvait nádkoszorú övezte. Akis volt, csak éppen nagyobb a réginél, és kék fényben ragyogott az arca. De még így is fel lehetett ismerni: folyóvízzé változott, és régi nevét is megőrizte.
Ovidius: Metamorphoses XIII. 750–896. sorok.
Androgeós krétai királyfit Athénben álnokul megölték. Minós király bosszúhadjáratot indított fia gyilkosai ellen, és az istenek is megbüntették Athént a vendégjog durva megsértéséért. Járványt és szárazságot bocsátottak egész Attikára, még a folyók is kiapadtak. Apollón isten kijelentette, hogy az istenség haragja csak akkor szűnik meg, és az athéniek csak akkor szabadulnak a csapásoktól, ha kiengesztelik Minóst.
A krétai király kegyetlen sarcot követelt. A békekötés fejében arra kötelezte Athént, hogy kilencévenként hét ifjat és hét leányt küldjenek Krétába. Ezekre borzalmas sors várt, az, hogy a krétai királynénak, Hélios leányának, Pasiphaénak szörnyszülött, félig bika alakú fia, Minótauros, a „Minós-bika” falja fel őket zegzugos barlangjában, a labyrinthosban.
Már harmadszor került sor a rettenetes adóra. Minós maga jött el Athénbe, hogy kiválogassa az athéni fiatalság színe-javából a hét ifjat és hét szüzet. Az ifjaknak fegyvertelenül kellett hajóra szállniok. Ezúttal Théseus királyfi is közöttük volt, s ő bízott abban, hogy Pallas Athéné segítségével legyőzi az emberevő szörnyeteget, megmenti társai életét és megszabadítja hazáját a gyásztól és gyalázattól.
Sebesen suhant a sötét hajó a hős Théseusszal és a tizennégy ragyogó szépségű athéni fiatallal, már a Krétai-tenger habjait szelték. Északi szél csapott a vitorlába, a harcban viharzó Athéné terve szerint. És ott a hajón a krétai király szerelemre gyulladt Eriboia iránt, s már fehér arcát érintette kezével. Riadtan hívta segítségül Théseust az athéni szűz; Pandión hős unokája látta, mi történik, tekintete sötéten örvénylett a szemöldöke alatt, szívét szörnyű fájdalom szaggatta és így szólt Minóshoz:
– Nem vezérli többé jámborság a lelked indulatát, Zeus gyermeke! Ha hős vagy, fékezd meg a gőgös erőszakot önmagadban! Amit az isteni végzet rendelt számunkra s amire szerződéssel kötelez minket Diké, vállaljuk a sorsot, ha eljön. De te tartsd vissza gonosz szándékodat! Ha valóban a föníciai királyleány isteni nászából születtél és Zeusnak vagy a gyermeke, hát tudd meg: én is istentől származom. Anyámat, Aithrát, a troizéni királynak, Pittheusnak a leányát a tenger ura, Poseidón szerette, és az ibolyafürtű néreisek ajándékozták meg menyasszonyi fátyollal. Ezért mondom neked, bajt hoz az erőszak, fékezd meg a gőgöt, mert én nem kívánom az isteni Hajnal kedves fényét sem látni többé, ha te egyet is ez ifjú iányok közül akarata ellen kényszerítesz szerelemre. Mérjük össze előbb karjaink erejét, s döntsön az istenség, hogy mi lesz azután!
Mondta a derék hős, és bámulták bátorságát a hajósok. De Minós haragra lobbant és cselt szőve Théseus ellen, váratlanul így szólt:
– Hallgass meg, Zeus atya, te hatalmas erejű! Ha valóban a te fiad vagyok, küldj nekem a magas égből hirtelen villámot, lánghajú csodajelt igazolásomra! – Majd lehúzta fényes aranygyűrűjét az ujjáról és Théseushoz fordult: – Ha te is igazán isteni sarjadék, a földrázó Poseidón fia vagy, hozd fel ezt a gyűrűt a tenger mélyéről, hiszen bátorsággal járhatsz apád házában.
Alighogy kimondta Minós e szavakat, villámlott az ég: Zeus meghallgatta a vakmerő imát és azt akarta, hogy mindenki lássa, milyen tiszteletet szerez kedves fiának. Minós pedig, amint megpillantotta a kívánt csodajelt, az ég felé tárta két kezét és szólt:
– Láthatod, Théseus, hogyan tett mellettem bizonyságot atyám. Most rajtad van a sor, ugorj az örvénylő tengerbe, ha igazán Poseidón az apád, dicsőséget szerez neked az egész földön. – És azzal a gyűrűt a tengerbe dobta.
Nem hátrált meg Théseus: a hajó párkányára állt és onnét vetette le magát a zöld tarajos hullámok közé. Zeus fia, Minós örömmel látta ezt, s aztán megnyugodva adott parancsot, hogy állítsák a hajót a szél irányába és menjenek tovább. De a sors másként rendelte.
Sebesen suhant a hajó, hátába kapott az északi szél és űzte maga előtt. Megremegtek az athéni ifjak, amint látták, hogy a hős, akibe idáig minden reményüket helyezték, a tengerbe vetette magát. Liliom szemükből hullott a könny, és várták a súlyos végzet beteljesedését.
Ezalatt a tenger mélyén a delfinek Théseust atyjának a palotájához vezették. Belépett az isteni terembe, meglátta Néreus leányait és megdobbant a szíve: ragyogó tagjaik fénylettek, mint a tűz, hajukba aranyszalagok fonódtak, s nedvesen csillogó lábbal boldog kartáncot jártak. Meglátta a palotában atyja kedves feleségét is, a tiszteletre méltó, tehénszemű Amphitritét, s az istennő bíborpalástot dobott a szívesen látott ifjú vállaira, csapzott haját sötétpiros rózsákból kötött koszorúval szorította le, amelyen nyoma sem volt a hervadásnak, bár még nászajándékul kapta egykor a csalfa Aphroditétól.
Így oltalmazták meg Théseust az istenek. Minós király rémülten látta, amint fellép a karcsú hajóra, száraz bőrrel, kezében az aranygyűrű, s az isteni ajándékok csillognak rajta, vállán a bíborpalást, fején a sötétpiros rózsakoszorú. Az ifjak és a szüzek új örömtől voltak hangosak, már messziről diadalénekkel köszöntötték Théseust, a tenger visszhangozta dalukat.
...És a hajó siklott tovább s az ifjak és a szüzek növekvő bizalommal tekintettek sorsuk elé, hiszen Théseus ismét közöttük volt.
Bakkhylidés XVII., kiegészítve Plutarkhos: Théseus 15. és 17. fejezetekkel. Vö. még e könyv Ariadné c. elbeszélésével.
Athamas királynak Nephelé, a „Felhő” asszony volt a felesége. Volt két gyermekük is, egy fiuk, akit Phrixosnak hívtak, és egy kis leányuk, Hellé.
Sokáig boldogan éltek, de egyszer aztán Athamas elűzte a Felhő asszonyt és Inót vette feleségül. Felhő asszony pedig visszaszállt az égbe és ott kiadta a parancsot a többi aranybodros felhőnek, hogy ne küldjenek egy csepp esőt sem Athamas király földjére.
Hiába szántott, hiába vetett abban az esztendőben Athamas király népe, a felhők nem hullatták az áldást a vetésre. Szárazság, éhínség köszöntött az országra.
A nép zúgolódott, és Athamas király zarándokokat küldött Delphoiba, Phoibos Apollón szentélyébe, hogy kérjenek tanácsot az isten nevében jóslatot mondó papnőtől, a Pythiától.
Mit felelt, mit nem a Pythia, Athamas király sohasem tudta meg, mert a hazatérő zarándokokat a város határában feltartóztatta Inó és mézédes szavakkal, drága ajándékkal megvesztegette. Hallgattak rá a zarándokok, és Apollón jóslata helyett azt jelentették Athamasnak, hogy mindaddig nem éri eső az ország földjét, a föld mindaddig nem hoz termést az ország népének, amíg fel nem áldozzák Zeus oltárán a Felhő asszony két gyermekét.
Phrixos és Hellé ezalatt kint a réten legeltették a nyájat, mert gonosz mostohájuk addig-addig áskálódott ellenük, hogy már maradásuk sem volt a palotában. A pásztorok között éltek cselédsorban és a báránykákkal pajtáskodtak. Különösen egy szép szelíd kost szerettek simogatni; mert ennek a kosnak a gyapja az utolsó szálig ragyogó aranyból volt.
Egyszer aztán, mikor senki sem figyelte őket, az aranygyapjas kos odadörgölőzött a gyermekek térdéhez és megszólalt emberi hangon:
– Hallgassatok rám, kis anyátlan árvák, mert nem vagyok én közönséges kos, hanem az aranybodros felhők közül jöttem. Anyátok küldött le, hogy vigyázzak rátok, mert látta onnét felülről, hogy nincsen már maradástok a királyi palotában. Gonosz mostohátok a halálotokat kívánja. Most is mindjárt jönni fognak a királyi szolgák, hogy a nyáj mellől is elvigyenek titeket, mert Inó szavára Apollón jóslata helyett azt jelentették a delphoi-i zarándokok, hogy Zeus oltárán fel kell titeket áldozni. Nosza , ne várjátok be őket, hanem üljetek fel hamar a hátamra. Te Phrixos, kapaszkodj jó erősen a szarvamba, te pedig, kis Hellé, fogózkodj hátulról a bátyád nyakába.
Szót fogadott a két gyermek, a kos pedig nekiiramodott, s mire a pásztorok észrevették, már el is tűnt a szemük elől a két gyermekkel. Egyenesen a tengernek, bele a kék habokba, és sebesen úszott az ázsiai partok felé.
A két testvérnek tetszett egy darabig a csodálatos utazás, nem is szóltak sokáig egy szót sem, csak a szemük csillogott az örömtől. De az út közepén megszólalt a kis Hellé:
– Jó volna pihenni, mert belefáradt már a karom a kapaszkodásba.
– Csak még egy kissé szedd össze az erődet, kis húgom – szólt hátra biztatóan Phrixos.
Mentek egy darabig, de megint felsikoltott Hellé:
– Jaj, fáj már a karom, nem bírom sokáig!
– Mindjárt célhoz érünk, megpihenünk mindjárt – vigasztalta Phrixos.
De Hellé nem bírta tovább. Az abydosi révnél eleresztette bátyja nyakát és lecsúszott a kos hátáról. Még odakiáltott Phrixosnak:
– Isten veled, édes bátyám, érj célhoz boldogan!
Phrixos utána kapott, de hiába, a leány már elmerült a kék habokban. Azt a helyet, ahol a kis Hellé meghalt ma is Helléspontosnak, azaz „Hellé tengerének” nevezik.
Phrixos pedig az aranygyapjas kos hátán Kolkhisban ért partot. Menten jelentkezett az ország királyánál, Aiétésnél, és elmondta, hogy s mint érkezett Kolkhisba. Aiétés király szívesen fogadta, még hozzá is adta feleségül az idősebbik leányát.
Az aranygyapjas kost hálaáldozat gyanánt Arés oltárán áldozta fel Phrixos és az aranygyapjat Aiétés királynak ajándékozta. Aiétés király Arés szent berkében akasztotta fel egy tölgyfára és tűzokádó sárkányt rendelt az őrizetére, mert azt jósolták neki az istenek, hogy csak addig lesz ő a kolkhisi király, ameddig az aranygyapjú Kolkhisban marad.
Aristophanés Felhők c. vígjátékának ókori magyarázatai (scholionjai) alapján.
Pelias királynak, Iólkos urának, azt jósolta az isten, hogy uralkodását senki más nem fogja háborgatni, csak az egycipős ember.
– No – gondolta a király –, ilyen csudát még úgysem láttam világéletemben, afelől alhatok nyugodtan.
Teltek, múltak a hónapok, Poseidón isten ünnepe közeledett. Pelias fényes áldozatra készült, és meghívta hozzá országa előkelőit, meghívta közöttük hős unokaöccsét is, Aisón fiát, Iasónt.
Iasón a közeli erdőben vadászott, de most sietve igyekezett a városba, hogy eleget tegyen a király hívásának. Hóolvadás volt éppen a hegyekben, innen is, onnan is megdagadt patakok futottak le a völgybe és az Anauros folyóba vitték a vizüket, hogy az már majd kicsapott a medréből. Zúgva rohant tova a megáradt folyó, s amint odaért Iasón, látja ám, hogy egy öreg anyóka áll a partján. Ijedten pislogott jobbra-balra szegényke, s hogy megpillantotta az ifjú daliát, megszólította siránkozó szóval:
– Hallod-e te nemes vadász, átvinnél-e engem a túlsó partra? Mikor eljöttem hazulról, még magam is át tudtam lábalni a folyón, de míg odajártam, úgy megáradt, hogy nem tudok hazatérni egyedül a kunyhómba.
– Szívesen átviszlek, öreganyó – mondta Iasón, és mindjárt vállára vette az anyókát és átvitte a folyón. A megvadult habok belekapaszkodtak a bokájába, a lába szárába, de nem tudták elsodorni, mert Iasón erősen állt a lábán.
Alighogy átjutottak szerencsésen a túlsó partra, eltűnt az anyóka hirtelen, és a fehérkarú Héra jelent meg Iasón ámuló szemei előtt.
– Én voltam az anyóka, akit megsegítettél – mondta az istennő –, és azért jöttem az Anauros partjára öregasszony képében, hogy próbára tegyem az emberek jóságát. Sokáig ácsorogtam a parton, sok embert kértem meg, hogy vigyen át a túloldalra, de mindenki szívtelenül ment el mellettem, amíg te meg nem érkeztél.
S még föl sem ocsúdott Iasón a csodálkozásból, hát villámlott messziről, megdördült az ég, és a mennydörgés szavában Zeus atya hívta haza feleségét. A fehérkarú istennő ment is már vissza az Olymposra.
Iasón pedig folytatta az útját a város felé. Akkor vette csak észre, hogy egyik saruja az Anaurosban maradt.
– Most már hiába fordulnék vissza érte, ki tudja, hová sodorták azóta a habok gondolta magában, meg aztán sietnie is kellett, hogy el ne késsen Poseidón isten ünnepéről.
Peliasnak, mihelyt megpillantotta Iasónt, félig mezítláb, fél lábán saruval, egyszeribe eszébe jutott a jóslat, hogy uralkodását senki más nem fogja háborgatni, csak az egycipős ember. Megijedt, hümmögött, szóhoz sem tudott jutni sokáig, de aztán megkérdezte Iasóntól:
– Mit tennél te öcsém, ha király volnál, avval az emberrel, akiről a jóslat mondja, hogy meg fog ölni téged? Nem sokat gondolkodott Iasón a feleleten, mondta gyanútlanul, amint éppen eszébe jutott:
– Én bizony azt parancsolnám neki, hogy hozza el nekem az aranygyapjat. – Mert mindenki tudta, Iólkosban is, másutt is, hogy az aranygyapjat Aiétés, a kolkhisi király, éjjel-nappal tűzokádó sárkánnyal őrizteti.
– No hát – mondta erre Pelias király –, magad mondtad ki magadról az ítéletet. Indulj csak útnak azonnal és hozd el nekem Kolkhisból az aranygyapjat.
Álmában sem gondolt erre Iasón, de mit volt mit tennie egyebet, ha egyszer a király éppen ezt parancsolta. Öreg szülei máris mint halottat siratták meg, amint meghallották, hogy hová készül.
De Iasónnak nem jutott rá ideje, hogy siránkozzék. Gyorsan megácsoltatta a hajót, hogy az a tengeren át elvigye Kolkhisba. Argosnak hívták a mestert, aki elvállalta, hogy megépíti, ezért nevezték el a hajót Argónak, azaz Argos hajójának. Maga Pallas Athéné, a szép mesterségek bölcs istennője tanította Argost az ácsmesterségre, és ő is hozott neki fát Dódónából, Zeus jóstölgyei közül.
Mikor elkészült a hajó, Iasón maga köré gyűjtötte a hősöket egész Görögországból. Eljött Orpheus, az isteni énekes, eljött Zeus két ikerfia, Kastór és Polydeukés, meg Boreas fiai, aztán Théseus és Péleus és még sokan mások. Jött Héraklés is, óriási léptei alatt csak úgy döngött a föld, s mikor a hajóra lépett, megszólalt az Argó, hogy Héraklés súlyát alig bírja a hátán. Vele volt kedves apródja is, Hylas. Ezek voltak az Argonauták, azaz az Argó hajósai.
Az estét még a kikötőben töltötték, búcsúlakomával, vidám poharazással. Szülők és testvérek, hitvesek és gyermekek is eljöttek, hogy még egyszer lássák a veszedelmes kaland előtt a hősöket, eljöttek Iasón öreg szülei is sűrű könnyhullatással. Lejött a hegyekből, hegyi barlangjából Kheirón is, a bölcs kentaur, sebesen nyargalt lólábaival a kikötő felé, miközben emberi karjaival már messziről magasra emelte kis növendékét, Akhilleust, hogy útra készülő atyjától, Péleustól elbúcsúzzék.
Lakoma mellett Orpheus játszott a lantján, és elénekelte az aranygyapjas kos történetét, Phrixos és Hellé menekülését, aztán eloszlott a nép a kikötőből, és a hősök pihenni tértek.
Csak Iasón nem aludt. Megszólalt a hajó:
– Ugye, csodálkozol, hős vezér, hogy a szavamat hallod? De Pallas Athéné a dódónai bölcs tölgyek közül hozott fát, hogy abból faragjon ki engemet Argos, ezért én beszélni is tudok, a jövőt is látom, és útközben majd mindig megjelentem neked előre a veszedelmeket. Máskülönben el sem érnél Kolkhisba, annyi veszedelem les a hajósokra a tengeren. Hajnalban szedjétek fel a horgonyt és induljunk útnak, amíg kedvező szél fúj.
Úgy is tett Iasón. Korán felébresztette társait, felszedték a horgonyt, két kézre fogták az evezőket és elindultak. Mindenkinek előre kijelölt helye volt az evezőpadokon, csak Orpheusnak nem, mert őt felmentették az evezés munkája alól, hogy egész úton a lantját pengesse és énekeljen a hősöknek. Tiphys pedig a kormány mellett ült.
Hajnalban indultak, de azért tele volt néppel a kikötő. Az itthon maradottak könnyes szemmel integettek búcsút a hősöknek.
Útközben összetört az evező Héraklés kemény markában. Éppen Mysia partjai felé közeledtek, itt megpihentek a hajósok, és Héraklés kiszállt, hogy kedvére való fát keressen evezőnek. Vele ment Hylas is.
Hát amint mennek befelé a parton, egy gyönyörű szarvas bukkant fel. Hylas mindjárt az íja után kapott és űzőbe vette a pompás vadat. Héraklés még biztatta is kedves apródját, aztán ő másfelé fordult, ment be az erdő sűrűjébe. Gondolta, majd mire Hylas elejti a zsákmányt, ő is megtalálja, amit keres, és ráérnek akkor találkozni újra, hogy együtt térjenek vissza a hajóra.
Hylast pedig hívta-hívogatta maga után a szarvas. Hol előtűnt a fák között, hol újra felbukkant, Hylas mindenütt a nyomába. Így értek egy tisztavizű forráshoz, és Hylas lihegő melle nem bírta tovább a futást. Hát a szarvas hirtelen elmerült a forrás vizében és a habok közül csodálatosan szép nympha bukkant fel. Csillogó haja szétomlott a víz színe felett, mintha a hold sugarai játszottak volna a hullámokkal.
Letérdelt Hylas a forrás mellé, kifáradt a szarvasűzésben, és a forrás friss vizével akarta felüdíteni magát. A víz fölé hajolt, és akkor pillantotta meg a nymphát. Az most is őt hívta-hívogatta, kiterjesztette karjait és úgy vonta le maga után a kedves fiút. Félig magától ment Hylas, félig a nympha húzta le, és mindketten eltűntek a forrás kristályos mélyében.
Közben Héraklés is talált kedvére való kőrisfát, gyökerestül kiszakította a földből, egészben a vállára kapta, és aztán körülnézett, kereste Hylast, de sehol sem találta.
– Hylas! Hylas! Hylas! – kiáltozta Héraklés, hogy az egész partvidék rengett bele. De Hylas nem felelt, mert akkorára már a nymphák foglya volt.
Amíg Héraklés kedves apródját kereste, felszedték a horgonyt a hajósok és tovább hajóztak Kolkhis felé. Már jó messze jártak, amikor észrevették, hogy Héraklés és Hylas hiányoznak. Kapkodtak jobbra-balra, volt, aki újra a part felé akarta terelni a hajót, mások siettették előre Kolkhis felé. Két pártra szakadt a hajó népe, és már majdnem hajba kaptak, mikor felbukott a habok közül Glaukos, Néreus bölcs szavú szolgája, és így szólt a hajósokhoz:
– Ne is próbáljatok visszafordulni Héraklésért, mert Zeus akarata ellen volna, ha magatokkal vinnétek Kolkhisba. Más feladat várja: a tizenkét nagy munkát kell elvégeznie Eurystheus szolgálatában. Hylast pedig egy szépséges nympha szerette meg, férjül választotta, és már le is vitte magával a forrás kristályos mélyébe.
Ebben megnyugodtak az Argonauták. Megbékélt a két párt és egyetértésben hajóztak tovább, evezőjükkel verdesve a bíborszínű habokat. Héraklés pedig mérföldes léptekkel folytatta útját, éppen a Hesperidák aranyalmáit kellett megszereznie Eurystheus számára.
Thrakia partjait is érintette az Argó. Egy öreg jós élt ebben az időben Thrakiában, Phineusnak hívták, akit az istenek vaksággal büntettek, mivel elárulta az embereknek azt is, amit Zeus titokban akart tartani. A vakságot még más csapás is tetézte: ahányszor csak terített asztalhoz ült Phineus, a hárpiák (harpyiák), Zeus szárnyas kutyái, a magasból az ételére szálltak, jó részét befalták, és amit meghagytak, azt is bepiszkolták, hogy már messziről bűzlött. Így a szegény Phineus nem jutott egyetlen jóízű falathoz sem.
A tenger partján várta már Phineus az Argonautákat, mert vak szemével is látta a jövőt, és tudta, hogy ők hozzák meg számára a szabadulást. Boldogan hallgatta a közeledő evezőcsapásokat, és boldogan fogadta a hősöket.
– Szabadítsatok meg, derék hősök, a hárpiáktól – kérte esengve, és elmondta, hogy mennyit kell szenvednie tőlük. Hozzátette azt is, hogy a jóslat Boreas két fia kezéből ígért neki szabadulást.
Boreas két fia, Zétés és Kalais ott voltak a hősök közt, és mert fürgék voltak, mint maga Boreas, az északi szél, vállalkoztak is arra, hogy segítenek az öreg Phineuson.
Hozták a terített asztalt Phineusnak, hát jöttek is mindjárt a hárpiák: ami jó falat csak volt az asztalon, megkaparintották maguknak, a többit meg bepiszkolták, hogy a szegény Phineusnak az orrát is be kellett fognia, ha le akart nyelni egy falatkát. S ez is csak arra volt jó, hogy éppen éhen ne vesszen.
De Boreas két fia sem volt rest, üldözőbe vették a hárpiákat, a Strophas szigetekig kergették, és ott is csak azért hagyták nyugton őket, mert esküvel fogadták, hogy nem fogják többé Phineust zaklatni.
Nem győzött hálálkodni Phineus. Hozatott is mindjárt ételt-italt magának és jóllakott kedve szerint, aztán útravaló jó tanácsot adott az Argonautáknak.
Mert hátra volt még a Planktai petrai, a két „Bolygó-szikla”. Ezek a sziklák folyvást ide-oda járnak a tengeren, ha élőlény kerül közéjük, összecsapódnak, és szétmorzsolják, mint valami óriási malomkövek, azután újra szétválnak. De az Argonauták, Phineus tanácsát követve, egy galambot küldtek előre; a két szikla összecsapódott, szétmorzsolták a szegény kis galambot, s miközben újra szétváltak, az Argó szerencsésen átsurrant közöttük.
Most már hamarosan elérkeztek a Phasis folyó torkolatához, Kolkhisba. Ott a nádas elbújtatta az Argót, Kolkhis lakói észre sem vették. Nem is háborgatta a hősöket senki, a hosszú út után jólesett pihenniök. Ezt az éjszakát átaludták, hogy erőt gyűjtsenek, mert tudták, hogy a java még csak ezután következik.
Addigra Héra istennő már kezébe vette a dolgokat, mert megemlékezett Iasón jámborságáról. Szólt Pallas Athénének is, és együtt tanakodtak azon, hogy és mint segítsék meg Iasónt?
Volt Aiétés királynak egy hajadon leánya, Médeia, aki varázslónő hírében állott. A két istennő azt eszelte ki, hogy Médeia segítségét kell megnyerni Iasón számára.
– Menjünk Aphroditéhez – mondta Héra –, kérjük meg, szóljon a fiának, Erósnak, hogy lője nyilát Médeia szívébe és gyújtsa szerelemre Iasón iránt.
– Ehhez én nem értek, nem ismerem Eróst – felelte Athéné, aki sohasem volt szerelmes –, de ha te gondolod, nem bánom, menjünk Aphroditéhoz.
S fel is keresték a szerelem istenasszonyát, és kérték, hogy szóljon Erósnak az ő ügyükben.
– Vásott, rossz fiú az – felelte bosszúsan Aphrodité –, akárkire inkább hallgat, mint tulajdon édesanyjára. A minap már annyira felbosszantott, hogy haragomban az íját meg a nyilát is össze akartam törni. Hát nem ő kezdett el fenyegetőzni, hogy megbánom még, ha megteszem? De a ti kedvetekért megpróbálom, talán most az egyszer szót fogad nekem.
Kereste a fiát, de nem találta sehol. Kereste mindenütt, odahaza, az Olympos termeiben, míg végre rátalált Zeus virágos rétjén. Ott hevert a fűben és Ganymédésszel, Zeus kedves kis pohárnokával kockázott. Ganymédésnek, szegénynek, már-már sírásra görbült a szája, mert mindig Erós nyert. Erósnak bezzeg tele volt a marka és jóízűen kacagott.
Éppen akkor ért hozzájuk Aphrodité.
– Mit nevetsz, kis gonosz? – kérdezte, és megveregette fia pufók arcát. – Tán csak nem csaptad be megint a pajtásodat?
Erós semmit sem felelt, csak nevetett, nevetett, szája körül csengve bugyborékolt a kacagás. Aphrodité előadta, hogy miért jött. De előbb szép ígéretekkel nyerte meg az elkényeztetett gyermeket.
– Hallgass rám, kisfiam, kérni fogok tőled valamit, és adok is majd valami szépet, ha megteszed. Neked adom azt a labdát, amely Zeusé volt, mikor még gyermek volt az istenek és az emberek atyja. Evvel játszogatott mindig, amikor még Krétában nevelkedett. Hűséges dajkája, Adrasteia készítette számára, s mondhatom, hogy ilyen szép játékot még férjem uram, Héphaistos sem fabrikált neked soha. Aranyköröcskék, égszínkék csíkok vannak ráfestve, s meglásd, ha labdázol vele, fénylő barázdát von maga után, mint a hulló csillag. Ezt adom neked, ha Aiétés király hajadon leányában szerelmet ébresztesz Iasón iránt, de minél hamarabb, mert tudod, kedvesebb a szolgálat, ha gyorsabb.
Ráállt az alkura Erós, de még odafúrta fejét anyja kebléhez, és követelte, hogy adja oda előre a labdát. De Aphrodité hajthatatlan maradt:
– Megkapod a labdát, de előbb csak tessék nyilat lőni szépen Médeia szívébe – mondta mosolyogva, és megcsókolta a fiát.
Erós összepréselte a kockákat, amikkel játszott, aztán anyja ölébe szórta mindet hogy vigyázzon rá, amíg ő odalesz. S azzal fogta az íját, aranyövvel felcsatolta nyilakkal teli tegzét, leszállt a magas Olymposról, és elindult Kolkhisba.
Ezalatt az Argonauták is felébredtek a kolkhisi kikötőben. Iasón maga mellé vette néhány társát és bement a városba. A többieket a kikötőben hagyta, hogy ügyeljenek a hajóra, amíg ő visszatér.
Útközben Héra istennő vigyázott Iasón lépéseire. Sűrű ködöt bocsátott rá és társaira, hogy senki meg ne lássa őket, amíg nem jelentkeztek Kolkhis királyánál, és háborítatlanul érjenek a városba. Csak Aiétés király palotája előtt oszlott el a köd fölöttük.
Gyönyörű volt Aiétés palotája; maga Héphaistos építette. Pompás kert vette körül, magas szőlőtőkék zöldellő ágai fonódtak sűrű lugasba, és alattuk négy patak csörgedezett, egyikben tej folydogált, a másikban bor, a harmadikban színméz, a negyedikben pedig kristálytiszta víz.
Igaz, hogy Iasón nem ért rá sokáig bámulni a tömérdek szép látnivalót. Sietett a király elé és előadta, hogy mi járatban jött hős társaival messze Görögországból Kolkhisba.
Éktelen haragra gerjedt Aiétés király.
– Mit? Még hogy az aranygyapjat adjam ki nektek? Takarodj tüstént a szemem elől, arcátlan! Azt hiszed, nem tudom, hogy nem az aranygyapjúért jöttél, hanem az országomból akarsz kiforgatni?
De Iasón nem hagyta annyiban.
– Nem úgy, uram, királyom, nem jöttünk mi csak úgy könnyelmű kalandra a te országodba. Isten küldött engem, meg az iólkosi király kegyetlen parancsa. De ha kiadod az aranygyapjat, te is jól jársz vele, mert hűséges, vitéz szövetségeseket nyersz bennünk. Mert mindnyájan kiváló hősök, akik velem jöttek, mindnyájan istenektől származnak.
Szeget ütött a dolog Aiétés király fejében, és így szólt Iasónnak:
– Ha igazat beszélsz idegen, és csakugyan istenektől származtok, akkor kiadom az aranygyapjat, mert magamnál derekabb vitéznek szívesen engedek. De tegyünk próbát előbb. Érclábú bikáimat ha te is járomba tudod fogni, és fölszántva velük Arés isten mezejét, a sárkányfogakat ha te is el tudod vetni, ha a sárkányfogveteményt estére le tudod te is aratni, nem bánom, az aranygyapjat is elviheted. Elbúsult erre Iasón, földre szegezte a tekintetét egy darabig, de aztán mégiscsak felemelte fejét.
– Kemény dolgot kívánsz – mondta, és bátran a király szeme közé nézett. – De én elvállalom, és lesz ami lesz.
Szerencse, hogy ekkorára a pajkos Erós már elvégezte, amit rábízott Aphrodité. Médeia is ott állt atyja trónusa mellett és ragyogó szemmel hallgatta Iasónt. Erós észrevétlenül nyilat röpített a szívébe, és a kolkhisi királyleány egyszeribe szerelmes lett a nemes idegenbe. S mikor Iasón elhagyta a termet, Médeia is utána lopózott. Először-is varázsírt adott neki, hogy avval kenje be a testét meg a pajzsát meg a fegyvereit, attól sebezhetetlen lett Iasón és törhetetlenné a fegyverzete. Akkor aztán kioktatta, hogy miként kell igába fogni az érclábú bikákat, hogyan kell elvetni a sárkányfogakat, s ami a legnehezebb volt, hogyan kell learatni a sárkányfogveteményt.
Másnap reggel kivonultak mindnyájan Arés mezejére. Ott volt Aiétés király a családjával, és ott volt Iasón is az Argonautákkal. Hozták az érclábú bikákat, azok rúgtak-kapáltak kegyetlenül és hegyes szarvukkal döfködték Iasónt, de arra a napra már sebezhetetlenné tette a hőst a varázsír, amit Médeiától kapott. Még a pajzsa sem tört el, mert Iasón azt is gondosan bekente a varázsírral. Így aztán könnyű volt az eke elé fogni a bikákat, föl is szántotta velük egykettőre Arés mezejét.
Ekkor Aiétés király teleöntötte Iasón sisakját sárkányfoggal. Iasón bevetette vele a mezőt. Hát még a mező végére sem jutott s a mező elején bújt már ki a földből a sárkányfogvetemény: először egy nagy fej, vállak, karok, törzsek, itt is egy, ott is egy szörnyű nagy óriás bukkant fel a göröngyök közül. Iasón sietett előre, és szórta tovább a sárkányfogakat, de közben folyton hátra pislogott, hogy nem támadják-e már hátba az óriások.
Mikor mind kibújtak a földből, Iasón fogott egy hatalmas nagy kősziklát, és amint Médeia kioktatta, azt hajította az óriások közé. Azok nekiestek a nagy darab kőnek, mint a kutyák a koncnak, marakodtak rajta, verekedtek érte, úgy, hogy Iasónnak könnyű dolga volt velük. Csak a kardját kellett fognia, és egyszeribe lekaszabolta vele az óriásokat, mint ahogy a szántóvető lekaszálja a gabonát.
Dúlt-fúlt Aiétés király mérgében, mikor estére jelenti neki Iasón, hogy Arés mezején le van már aratva a sárkányfogvetemény. Sejtette mindjárt, hogy tulajdon édes leánya segítette az idegent.
Médeiának nem volt többé maradása atyja királyi palotájában. Éjnek idején, mikor mindenki aludt, felkelt ágyából, felöltözött gyorsan, megcsókolta ágyát, az ajtófélfákat, levágott egy hosszú fürtöt a hajából, s azt az ágyán hagyta.
– Isten áldjon, anyám – suttogta magában –, magam helyett csak ezt a hajfürtöt hagyom neked. Mennem kell, szöknöm kell atyám palotájából és az idegen hőst kell követnem. – És lábujjhegyen kilopózott.
Lement a kikötőbe, megkereste Iasónt, és fellármázta a hajósokat:
– Fogadjatok be magatok közé, mentsetek meg Aiétés bosszúja elől, és meneküljetek magatok is, mert Aiétés nem tartja meg a szavát, és nem akarja kiadni még most sem az aranygyapjat. De én elvezetlek, hős vezér, Iasón, Arés ligetébe, megszerzem neked az aranygyapjat, csak te esküdj meg nekem, hogy feleségül veszel.
Iasón megesküdött Zeus atyára és Hérára, a házasságot védő istennőre, hogy mihelyt hazaérnek Görögországba, feleségül veszi Médeiát. Akkor aztán Médeiával együtt elhagyta a hajót és az éj leple alatt felkeresték Arés ligetét.
Sötét volt még a liget, de az aranygyapjú a magas tölgyfa ágai közül már messziről sugárzott feléjük, mint valami aranyos felhő, mikor a felkelő nap tűzpiros sugarai beragyogják. A tölgyfa tövében hevert a sárkány, örökké éber szemekkel, és rettenetes sziszegése betöltötte a levegőt. A szájából pedig tűzpatakok áradtak.
De nem azért volt varázslónő Médeia, hogy ne tudjon elbánni a sárkánnyal. Imádkozott Hekatéhoz, az éj királynőjéhez, a varázslat istenasszonyához, aztán ráolvasott a sárkányra, mire az megszelídült és hagyta, hogy a királyleány borókafenyő frissen lemetszett ágát varázsnedűbe mártva, behintse vele a szemét. Ettől aztán úgy elaludt, hogy hortyogásától visszhangzott az egész környék.
Iasónnak sem kellett több. Leakasztotta gyorsan az aranygyapjat a tölgyfáról, megfogta Médeia kezét, és szaladtak vissza a hajóra. Amerre mentek, az aranygyapjú ragyogó sugárkévével világította be az utat előttük.
Felszedték a horgonyt az Argonauták és sebesen elhajóztak Kolkhisból.
Mire Aiétés király felébredt, nem találta többé sem az aranygyapjat Arés szent berkében, sem a görög hajósokat a kikötőben.
Nosza, ő is útnak indította gyorsan legfürgébb hajósait és meghagyta nekik kemény paranccsal, hogy vissza se jöjjenek, amíg elő nem kerítik Médeiát és az aranygyapjat.
Éppen a phaiákok szigetországánál érték utol Aiétés király emberei az Argonautákat. De az Argonauták Alkinoos király vendégei voltak, nem lehetett csak úgy nekik rontani. Ezért Alkinoosnál jelentkeztek a kolkhisiak és jelentették, hogy Aiétés király követeli vissza Médeiát és az aranygyapjat.
Alkinoos bölcs és igazságos király volt. Most is meghallgatta a kolkhisiakat is, meg az Argonautákat is, és aztán így ítélkezett:
– Az aranygyapjú Iasónt illeti, mert megszolgált érte avval, hogy igába fogta az érclábú bikákat, bevetette sárkányfoggal Arés mezejét, és le is aratta estig a sárkányfogveteményt. Nehezebb a döntés Médeia dolgában. Ha már feleségül vette Iasón, akkor őt illeti, de ha még hajadon, vissza kell küldeni atyjához.
Hallotta Arété királyné is férje ítéletét, s mert látta, hogy Médeia igazán szereti Iasónt, okos cselt eszelt ki. Gondolta, minek kell Görögországig várni? – megülhetik szépen a phaiákok szigetén is a lakodalmat a fiatalok. Gyorsan összehívta a násznépet és összeadta annak rendje és módja szerint Iasónt és Médeiát. Mire sor került volna rá, hogy Médeiát visszaküldjék atyjához, már Iasón felesége volt, és így őt kellett követnie Görögországba. A kolkhisi követek nem is mertek többé Aiétés király színe elé kerülni. Egy részük a szomszéd szigetekre ment és ott alapított új várost magának, mások meg Alkinoos királyt kérték, hogy ha már így áll a dolog, fogadja be őket a phaiákok közé. Vezérük, Apsyrtos, Aiétés király fia, kitartott Médeia üldözése mellett, de életével fizetett.
Az Argonauták pedig megköszönték szépen a phaiákok vendégszeretetét és hajóztak tovább Görögország felé. Kolkhistól a görög partokig sok veszedelem leselkedett rájuk a hosszú tengeri úton.
Útjukba estek a seirének is, ezek a gyönyörű, de gonosz lények, akik szépséges énekükkel csábítják magukhoz a hajósokat a sziklás zátonyra, ahol összetörik a hajó, és a hajósnép menthetetlenül a tengerbe pusztul. De az Argonauták rá sem hederítettek a seirének bűvös-bájos énekére, hiszen velük volt Orpheus, és ő még a seiréneknél is szebben tudott énekelni. Énekelt is egész idő alatt, hogy a hajósoknak eszükbe se jusson a seirénekre figyelni.
A Skyllát és a Kharybdist is látták, ott trónolt a két gonosz pára egy-egy magas sziklán, örvénylővé tették a tenger vizét maguk alatt, és úgy lesték, hogy a hajósokat falánk fogaik közé kaphassák. De az Argonautáknak itt sem esett bántódásuk, mert Néreus leányai, a tenger jóságos istennői, a fehérlábú Thetis vezetésével ringatózó vállaikra emelték a hajót és úgy suhantak vele tovább a Skylla és Kharybdis között. Thetis még arra is ráért, hogy a hajón ülő halandó férjének, Péleusnak integessen, csak azt kötötte a lelkére, hogy másnak ne szóljon arról, amit látott.
Végre hazaértek Iólkosba. Szomorú hír várt Iasónra: míg ő odajárt Kolkhisban, Pelias király halálba üldözte öreg szüleit. Iasón bosszút állt értük; az aranygyapjat még bemutatta a királynak, de aztán Médeia segítségét kérte s ez kegyetlen csellel Pelias leányait tette saját atyjuk akaratlan gyilkosává. Így teljesedett a jóslat, hogy az egycipős ember vet véget Pelias király uralkodásának.
De betelt Aiétés király végzete is. Alighogy elvitték az aranygyapjat Kolkhisból, haddal támadt rá az öccse, Persés, és elhódította tőle az országát. Sok év múltán Médeia, anélkül, hogy felismerték volna, hazatért, megölte a trónbitorlót, és atyját visszahelyezte jogaiba.
Apollonius Rhodios: Argonautica; Valerius Flaccus: Argonautica; Hyginus: Fabulae II–XXIV. Apollodóros: Bibliotheca I. 9,16–28.
Desmontés király leánya volt a szépséges Melanippé, akit Poseidón isten szeretett. Két ikerfia született ebből a szerelemből, Aiolos és Boiótos. Desmontés nem sejtette, hogy Poseidón az ikrek apja, s mikor megtudta, hogy leányának fiai születtek, Melanippét megvakította, egy toronyba zárta, szűkösen adott ételt-italt neki, az újszülötteket pedig kitétette martalékul a vadállatoknak. De az isten nem feledkezett meg fiairól: egy tehén jött el a csecsemőkhöz és szelíden nyújtotta nekik a tőgyét. Így találtak rájuk a pásztorok, ezek magukhoz vették az ikreket, hogy felneveljék.
Ebben az időben Metapontos volt Ikaria királya, aki nagyon a szívére vette, hogy felesége, Theanó magtalan. Már-már el is határozta, hogy elűzi az asszonyt az országból, ha nem ajándékozza meg őt fiúval. Az asszony a pásztorokhoz küldte szolgáit, hogy tőlük kérjenek el egy újszülött gyermeket, hadd mutassa be azt a sajátjaként a királynak. A pásztorok a két talált gyermeket küldték el a királynénak s az úgy tett, mintha az ikreket ő szülte volna, és megörvendeztette velük a király szívét.
Nem sok idő múlva azonban a királynénak is született két fia, de a talált gyermekek, akiket Metapontos király ugyancsak a magáénak tartott, sokkal szebbek voltak Theanó igazi fiainál, és a király ezeket szerette jobban. Ettől kezdve Theanó azon mesterkedett mindig, hogy a talált gyermekeket elpusztítsa és édes gyermekeinek szerezze meg a királyságot Metapontos halála után.
Évek múltán Metapontos király kiment egyszer a város határába, hogy Artemisnek mutasson be áldozatot. Akkor már felserdültek Theanó fiai is, és a királyné felhasználva az alkalmat, felfedte előttük a titkot és elmondta, hogy a két idősebb fiú homályos származású talált gyermek: elérkezett az idő, hogy a két igazi királyfi végezzen velük és maguk számára biztosítsák atyjuk örökét.
Kiment a két idősebb fiú a hegyekbe vadászni, utánuk ment Theanó két fia, hamis szándékkal, és amikor már messze voltak a várostól, megtámadták őket vadászkésükkel. De Poseidón most is megsegítette fiait, a váratlan dulakodásban ők győztek és életüket védve megölték a két másikat. Mikor aztán két fiának a holttestét a királyi palotába hozták, Theanó kétségbeesésében a vadászkéssel ölte meg magát.
Ezalatt az ifjak a pásztorok közé menekültek, s ott Poseidón megjelentette nekik, hogy ő az apjuk, s hogy édesanyjuk méltatlan fogságban szenved. Ekkor az ifjak felkeresték Desmontést és megölték, és anyjukat kiszabadították. Poseidón ekkor visszaadta Melanippé szemevilágát, s a két fiú anyjával együtt visszatért Ikariába Metapontos királyhoz, jelentették neki mindazt, amit Poseidóntól megtudtak, elmondták Theanó ármányát is, ami saját két fiának a halálát okozta.
Metapontos ekkor feleségül vette Melanippét és a két fiút örökbe fogadta. Aiolos és Boiótos utóbb a maguk nevére Aiolist és Boiótiát alapították.
Hyginus: Fabulae CLXXXVI.