Zeus, „az emberek és istenek atyja”, a legfőbb isten (hypsistos). „Királyok királya, boldogok közt a legboldogabb és a tökéletesek közt a legtökéletesebb erő, áldott Zeus” – így szólítja meg az oltáránál menedéket kereső leányok kara Aiskhylosnál. Tőle származtatták a földi királyok hatalmát is; ezek legtöbbször Zeusig iparkodtak visszavezetni családfájukat, vagy azt híresztelték, hogy királyi pálcájuk Zeus ajándéka. Általában azt tartották, hogy boldogságából ő juttat a boldogoknak, mint ktésios, ő adja és őrzi a vagyont. Tökéletessége juttatja tökéletességhez az emberi kezdeményeket, ezért teleios, a „befejező”, a „tökéletességet adó”. Ő az egyetlen lény, aki teljesen szabad (eleutheros), bár a természeti és erkölcsi világ rendjét ő sem változtathatja meg. Sőt éppen az ő létezése a biztosítéka az egyetemes megkötöttségeknek, a Moirákat, a Végzet istennőit éppen úgy az ő leányainak tekintették, mint a Hórákat, akikről viszont az volt a felfogás, hogy a természeti és erkölcsi világ egymásnak szorosan megfelelő rendjét őrzik. Természeti és erkölcsi világ rendjének, Themisnek, a „Törvénynek”, aki néha leánya Gaiának, a Földnek, de néha azonos vele, és aki anyja a Hóráknak, feltétlen elismerés és tisztelet jár. De azontúl a szabadság az emberhez méltó életforma, s bár Aiskhylos szerint „senki sem szabad Zeuson kívül”, Zeus ajándékai között szerepel a szabadság is. Ezért, mikor a plataiai győzelem a görögök szabadságát biztosította a perzsákkal szemben, mint Zeus Eleutheriosnak, a „szabadságot adó” istennek, alapítottak számára ötévenként ismétlődő ünnepet.
Zeus jelentőségének egyetemességét juttatja kifejezésre az égbolthoz való vonatkozása, hiszen az égbolt az ami elől elfutni nem lehet ami mindenütt ott van a fejünk fölött, s aminek áldásait mindenki éppen úgy várhatja, mint sújtó villámait. Istenségében az égbolt természeti oldala is igen határozott vonásokkal érvényesül. Ő a „felleggyűjtő” (nephelégeretés), a „hangosan mennydörgő” (erigdupos) és „villámokban gyönyörködő” (terpikeraunos). Ő küldi az esőt (hyetios – „esőző”) és elsősorban az ő hírnöke a tarka ruhájú Iris, a szivárvány. Csak a késői, rendszerező mitológia foglalja le Irist Hérának és az istennőknek, míg Zeus és a férfiistenek követének Hermést, a férfihírnököt állandósítja. Irist a szivárvánnyal való azonossága magában véve is az ég királyának, eső, mennydörgés és villám urának a hatáskörébe utalja. A szivárványt is (görögül: iris) Zeus vonja fel a felhőkre „jelül az embereknek”, de Iris nem éppen a vihar utáni megbékélést jelenti, mint a bibliai szivárvány, hanem inkább az esős időszak beálltát, mely az emberekkel abbahagyatja a mezei munkát és a nyájban kárt okoz, vagy egyenesen háborút jelez, mint a magyar nép képzeletében az, ha veresedik az ég alja. Különösen az arkadiai pásztornép tisztelte Zeust oly szertartások között, melyek meteorológiai jelentőségével álltak kapcsolatban. Ha Arkadia híres legelőit szárazság látogatta meg, akkor a Lykaion hegyen Zeus szent forrását, a Hagnót (a „tisztát”) tölgyfaággal verdeste meg a pap – a szent tölgyfa is ott állt a forrás mellett –, hogy köd szálljon fel belőle, abból gyűjtsön esőfelhőt az isten.
Utóbb Zeus meteorológiai vonásai is erkölcsi jelentést kapnak. Mint az ég erőinek ura, egyszersmind az igazságnak is legfőbb őre, s pusztító vihart bocsát azokra az emberekre, akik nem tisztelik Themist: elferdítve kezelik a törvényeket és száműzik Dikét, a „Jogot”. Olyankor rohannak le a hegyről a megáradt folyók és útjukban tönkreteszik az emberi kezek munkáját. Minden, ami az egyetemes világrendet illeti, Zeus hatáskörébe tartozik, így az esztendők is „Zeus esztendői” és az évszakok „Zeus hórái”. A görög a világot jellemzően „kosmos”-nak, azaz „rendnek” nevezte, s a világrend rendet követel az emberi viszonylatokban is, az igazságtalanság alapjában rendíti meg a világot és ebben ismét Zeusnak igazságot követelő hatalma érvényesül. Pelops két fia, Atreus és Thyestés közül az uralmat Atreus számára egy aranygyapjas bárány birtoka biztosította. De Thyestés elcsábította Atreus nejét, Aëropét és ez kezére játszotta a bárányt, miáltal ő jutott uralomra. Zeus csodálatos égi jellel figyelmeztette az embereket, hogy fonákjára fordult az igazság: a nap és a csillagok pályáját visszafelé fordította. Így került vissza Atreushoz – Agamemnón és Menelaos atyjához – a királyi hatalom.
Mint maga a mindenütt jelenlevő égbolt, mindent lát, panoptasnak, mindentlátónak is mondja Aiskhylos, mint mások Héliost, a mindenhová bevilágító Napot. Minden oldalra egyenlő mértékkel mér, ő az az isten, ki, ha két hős szemben áll, egyformán becsülheti meg mindkettőt. Igazi mivoltát a legélesebben az a helyzet mutatja, mikor az Ida hegyén, a Gargaron-csúcson ül ragyogó dicsőségében és egyforma nyugalommal néz le a trójaiak városára és a görög hajótáborra. A többi istenek megoszlanak, ki a görögök, ki a trójaiak pártján áll, de Zeus aranyos mérlegét veszi kezébe, hogy lemérje a két szemben álló nép sorsát. Arésról, ki általában a trójaiak mellett áll, szintén halljuk itt-ott, hogy a görögöket segíti, de ez a kiszámíthatatlan „hadiszerencse” szeszélyessége és nem pártatlanság: aki háborúba elegyedik, mindig kockázatot vállal. Viszont, ha Zeus egy darabig látszólag a trójaiaknak osztja a győzelmet, ezt Thetis kérésére és nem minden „lelkiismeret-furdalás” nélkül teszi, s jellemző, hogy ő az egyetlen isten, akit ezért a többiek részéről szemrehányás illethet. Az ő feladata éppen, hogy a Moira érvényesülésére, az Ananké, a Végzet beteljesedésére ügyeljen. Az Ida hegyén is volt szentélye, mint Zeus Idaiosnak, és Homéros is tudja, hogy azért éppen ott, mert onnét az egész Trója látszik. Zeus világuralma mindenben az egészet nézi, a részérdekeken túl az egész világot, az emberi érdekellentéteken túl a világ örök rendjét őrzi.
Mindig az egészet néző, egyenlő mértékkel mérő mivoltából folyik, hogy ő a szerződésnek, az eskünek is a legfőbb őre és biztosítéka, mint Zeus horkios. Éppen az egyetemesség szempontja biztosítja mindenkinek az őt megillető részt. Nemcsak a horkost, az esküvel megkötött szerződést védi, mely kinek-kinek megköti a jogát és a szerepét, hanem a herkos, a sövény is az ő oltalma alatt áll, mely a világ nagy egészéből egy-egy házhelyet kerít el egv-egy család számára, azaz mint az eskü, szintén elhatárol, a herkos területet, a horkos jogot és hatáskört: a közös szótő is mutatja, hogy a görögség az emberi élet e két tényezőjének közös lényegét érezte. Zeus herkeiosnak a ház sövényén belül volt oltára. Ugyanő védi a hazátlan földönfutó, az oltalomra szoruló, idegen, a szűkölködő koldus helyzetét is. Mint xenios, védi az idegent (xenos = „idegen”, „vendég”), de meg is bünteti, ha ez visszaél a vendégjoggal. Különösen védelme alatt áll az oltalomkereső, a hiketés, aki valakitől pártfogást kér, rendesen egy város vagy egy ház oltáránál keresve menedéket. A hiketést, az oltalomkereső üldözöttet Zeus hiketésios kiséri, olyannyira, hogy a homérosi világban elég volt meglátni a hiketést és máris Zeusnak áldoztak, mert a hiketés nyomában mindig pártfogója, Zeus jelenlétét érezték. S az oltalomkeresőt elutasítani vagy éppen bántalmazni a legsúlyosabb bűnnek számított, mely mindig Zeus haragját vonta maga után.
Zeustól való a koldus is, és az ajándék kedves, ha még oly kicsiny is. Zeus tiszteletének ez a vonása, az égi hatalom egyetemességének az emberi viszonyokban is érvényesülő ereje, bizonyos fokig „nemzetközi jogot” is pótol. Zeus oltalma alatt áll a követ is. Akárminő céllal, akárhonnan és akárhová igyekszik, minden követ megbízóján felül Zeusnak is követe: Dios angelos.
Látnivaló, Zeus alakja komoly erkölcsi követeléseket fejezett ki: a bűn büntetését is neki tulajdonították. (Zeus timóros: a „büntető”.) De ez semmi esetre sem jelentette azt, hogy a földi javak mindig az erényt jutalmazzák és a csapások mindig a bűnöst érik. Zeus küszöbén két hombár van, egyikben a jó adományok, másikban a csapások. Általában keverve osztja ezeket Zeus, s akinek így osztja, az egyszer boldogságra, másszor bajra talál az életben. De a theodice kérdésére, azaz arra a kérdésre, hogy miként fér meg az isteni igazságossággal az, ha az igaz embert is éri szenvedés és a gonosz ember is boldogul sokszor, magyarázatot a görög ember sem talált, s Homéros nem is igen keresett, csak felismerte és a mítoszokban ábrázolta az ellentmondást. Az olymposi Zeus maga osztja a boldogságot a jóknak és a rosszaknak egyaránt, ahogyan éppen akarja, mondja Homéros, és az erkölcsi következményeket éppen ebből vonja le: az egyetemes világrend szempontja, a zeusi követelés mindig az, hogy a Moirát tiszteletben kell tartani, kinek-kinek a maga osztályrészét, a neki jutott helyzetet és határokat. A balsorsot is türelmes lélekkel kell elviselni. Csak ha valakit szüntelenül üldöz a balsors, az kelt megdöbbenést, de éppen úgy, mint az emberi mértéket felülmúló szerencse. Kivételes és baljóslatú, az emberi viszonyokon kívülállást jelző, az emberektől elszigetelő jelenség mindkettő.
Tökéletes boldogság: az istenek osztályrésze, és ezek közt is elsősorban a legtökéletesebb istené, akinek a lényege éppen ez a tökéletesebb teljesség. Zeusnak erre vonatkozó jelzője, teleios, kettős értelmű: „tökéletes” és „tökéletessé tevő”. Tökéletessé e kíméletlenül tör elismertetésére kedves madara a sas a legtökéletesebb madár, a királyi ragadozó. A mítoszokban többször szerepel bikaalakban. A növényvilágból a tölgy tartozik hozzá, tehát az a fa, melynek latin neve: robur, egyenesen az erőt jelenti. Hangsúlyozott férfiassága is ezt a királyi győzelemre törést ábrázolja. Hozzátartozik ehhez az elismertetését kierőszakoló tökéletességhez, hogy a vele vetélkedni merészelő embereket is súlyosan megbünteti. Így Salmóneust, Élis királyát, mert zörgő szekerével és fáklyákkal a mennydörgést és a villámot merte utánozni, a Tartarosba vetette. Sőt még az olyan kis emberkéket sem kímélte haragja, mint Kéyx és Alkyoné. A boldog házaspár annyira büszke volt egymásra, hogy „Zeus”-nak és „Hérá”-nak szólították egymást; de meglakoltak érte, mert Zeus az asszonyt jégmadárrá, a férjét tengeri sirállyá változtatta büntetésből. Ilyenféle mítoszok más isten féltékenységéről is ismeretesek. Zeusnak keményebb ellenfelekkel szemben kellett kiküzdenie elismertetését: saját atyjával, Kronosszal és a titánokkal, majd a gigászokkal kellett mérkőznie. Ezt az uralomra törő céltudatos férfiasságot fejezik ki az Otricoliban talált Zeus-szobor kemény vonásai.
Ő segíti célhoz az emberi törekvéseket is, ő adja a telost, a befejezést, a tökéletességet. Természetes, hogy ő előre tudja mindennek a végét, még Apollón jóstehetsége is a mindentudó Zeustól való. De maga Zeus is ad jósjelet az embereknek. Szent madarának, a sasnak a röpte és a mennydörgés hangja egyaránt lehet kedvező vagy kedvezőtlen előjel, aszerint, amint balról vagy jobbról jön. A szent tölgyfák susogásából lesték el a jóslatot Dódónában Zeus papjai, a kezdetleges életmódot folytató, „földönháló” Sellosok. Már korán hallottak a görögök az egyiptomi Ammón istenről, kinek a sivatag egy oázisán volt a jóshelye. A kosszarvú istent Zeusszal azonosították, és Zeus Ammón szentélyét Görögországból is gyakran felkeresték jóslatért.
Érdekesen fejezi ki Zeus teleios voltát, mindent jó végre juttató természetét egy ritkábban előforduló mellékneve is. Ő, a legfőbb isten, mint tritos („harmadik”) is szerepel néha. Ennek a jelzőnek ősi eredetét teszi valószínűvé, hogy a germán mitológiában Odinnal kapcsolatban is előfordul (Thridhi), továbbá az óind mitológia ismert egy Trita Aptya nevű hőst; e név első tagja ugyancsak a. m. „harmadik”, Aptya két testvérének, Ekatának és Dvitának a neve pedig „elsőt” és „másodikat” jelent. E kettő – a bibliai József testvéreihez hasonlóan – irigységből veti egy verembe a „harmadikat”, ahonnét az csodálatos körülmények között szabadul ki, akárcsak a népmese jellegzetes hőse, a „legkisebb fiú”, aki ugyancsak többnyire a harmadik a testvérek közül, s aki minden kalandon diadalmaskodva általában szerencsés véghez juttatja a mesét. Zeus is Poseidón és Hadés mellett Kronosnak harmadik fia, aki elkerüli azt a veszedelmet, amely valamennyi testvérét elnyelte, sőt testvéreit – három nővérét is – ő szabadítja ki Kronos gyomrából. De Zeus tritos, azaz harmadik abban a tekintetben is, hogy Uranos és Kronos után ő az, aki a harmadik istennemzedékben uralkodik. A mitológiai cselekményekkel indokolható jelzőnek erkölcsi tartalmat tulajdonítanak, amennyiben kifejezi Zeusnak az igazsághoz való viszonyát, ugyanazt, amit a mítosz avval is érzékeltet, hogy Dikét az ő leányának mondja. Mert a bíró és a tanú az, aki mint érdektelen harmadik az igazság oldalán áll, ezért függ össze a latin testis, a. m. „tanú” a tertius, a. m. „harmadik” szóval, s a tretyij sorszámnév a régi orosz nyelvben is „döntőbírót”, „tanút” jelentett. Továbbá Zeus tritos az, akinek a tökéletességet, teljességet, sikert biztosító hozzájárulása szükséges még ott, ahol már két erő összejátszott, vagy két tényező megegyezett. Aiskhylos szerint hiába van valaki mellett Kratos és Diké, az „Erő” és az „Igazság”, az osztálytársadalomban ritka szövetségben, győzelemre ez is csak akkor vezet, ha Zeus, a „harmadik” is jelen van. Homérosnál Zeus tritos jelzője nem fordul ugyan elő, legfeljebb annyiban, hogy leányát, Pallas Athénét ő is „Tritos leányának”, Tritogeneiának nevezi, de Zeust többször állítja elénk a „harmadik” jellegzetes szerepében. Zeus az, aki, amikor a görögök és a trójaiak küzdelme az isteneket is két pártra osztotta, nem foglal állást, hanem a cselekmény legmagasabb kilátó pontjáról, az Ida hegyéről nézi a háborút, s csupán a Végzet beteljesedésére ügyel. Idevág az is, hogy amikor a görögök és trójaiak esküvel kötöttek fegyverszüneti szerződést, a két szerződő fél fölött álló harmadik, Zeus, nem „teljesítette” a szerződést, ezért bonthatta meg trójai részről Pandaros.
Minden megbeszélésen is Zeus telost adó jelenléte szükséges; mint agoraios biztosítja a népgyűlésen a kielégítő határozatot, általában mint métieta, ő küldi el a megfontoltságot az emberek közé, és ő nyújtja két ellenfél közül egyiknek vagy másiknak a harci dicsőséget. Ezért tartotta Pheidias szobrán Zeus a tenyerén a szárnyas Nikét, a sebes szárnyon járó, állhatatlan „győzelmet”. Ez a szobor a Zeus tiszteletére minden negyedik évben tartott olympiai versenyjátékok színhelyén, Élis tartományban állott; maga a szobor elpusztult, de némi képet alkothatunk magunknak róla, mert több élisi pénz maradt ránk, melyre e szobor képmását verték, több régi író szól róla, és újabban öntőmintája is előkerült. Pheidias szobra Zeust már nem az erőszak, hanem a fensőbbséges erő oldaláról mutatja, az isteni hatalomnak azon a fokán, mely már a szelídséget és nyugalmat is jelenti, mint maga a világrend biztossága. Itt már nincsenek erőszakos mozdulatok, szemöldökének egyetlen rándításával kormányozza a világot. Strabón írja, aki még épen láthatta e szobrot, hogy Pheidiast Homéros sorai ihlették: „Szólt és sötét szemöldökével intett Kronos fia, ambrosiás fürtjei hullámzottak a világ urának halhatatlan fejéről és megrázta vele a nagy Olympost.”
Zeust, a világ urát, Kréta szigetén mint gyermekistent tisztelték. A mítosz szerint itt, a Dikté hegy barlangjában született. Míg öt idősebb gyermekét elnyelte Kronos, Zeust, a legkisebbet, megmentette Rhea és a Kurésekre, valamint a Dikté hegy két nymphájára, Adrasteiára és Idára bízta, hogy felneveljék. Az Amaltheia nevű kecske táplálta a gyermeket, a Kurések, a fegyveres ifjak pedig őrizték a barlangban és dárdáikkal verték ércpajzsukat, hogy a fegyverzaj elnyomja a gyermek sírását, nehogy Kronos meghallja a hangját. Sok mesés hagyomány volt a gyermek Zeusról, hallunk még labdájáról is, melyet Adrasteia, a dajkája készített számára. Azt is beszélték, hogy méhek táplálták. A méh görögül melissa, s így némelyek szerint az egyik nympha neve Melissa, mások meg Adrasteia és Ida atyját mondják Melisseusnak. Az Amaltheia kecske egyik szarvából nektár, a másikból ambrosia ömlött, és az ő letört szarvának mondták a bőségszarut is, Plutosnak, a „Gazdagság”-nak és Tykhének, a „Szerencsé”-nek jelvényét, amely ételt-italt kifogyhatatlan bőségben ont magából. Zeus pajzsát, az aigist („égisz”-t), mely eredetileg a sötét viharfelhőt jelentette (kataigis = „vihar”), szintén evvel a kecskével hozta kapcsolatba a népetimológia. Aix (töve: aig-) = „kecske”, miért is az aigist „kecskebőrpajzs”-nak magyarázták és azt regélték róla, hogy az Amaltheia kecske bőréből készült.
Zeus felesége Héra, a „fehérkarú” istennő. Háromszáz éve szerették már egymást, mikor végre házasságot köthettek. Euboia szigetén az Okhé csúcsán ölelte meg először Zeus Hérát, más helyi hagyományok szerint más hegyeken, de mindig a hegyek csúcsán képzelték el a „szent menyegzőt”. Zeus, az Ég ura, itt, a hegy tetején találkozik Hérával, kit sokszor a Földdel azonosítanak. Mert a hegyek csúcsán találkozik a Föld az Éggel, mikor az aranyos felhők körülölelik az ormokat. Ilyenkor az isteni föld sarjaszt friss pázsitot és gazdag virágzást, harmatos lótuszt, sáfrányt és jácintot. A sűrűn nőtt lágy növényzet puha kerevet gyanánt emeli fel Zeust és Hérát a kemény földről, aranyos felhő borul föléjük és hull a csillogó harmat. A „szent menyegző” ünnepét tavasszal ünnepelték a görögök, amikor az áldott eső megtermékenyíti a földet. Erre mutatnak Héra jelvényei is, fején virágkoszorú és királynői jogarán a kakukkmadár. A mítosz arról tud, hogy kakukk képében jött el hitveséhez Zeus, s a kakukkszó a görög parasztok bölcsessége szerint is háromnapos esőzést jelent.
De Zeusnak mint a világ urának az égbolt csak egyik megmutatkozása. Zeus és Héra viszonyának is csak egyik oldala az Ég és a Föld tavaszi találkozása, Héra asszonyi istenségének csak egyik megmutatkozása a Föld, mely tavasszal boldog nyugalommal várja a termékenyítő esőt. Ő a felesége a világ urának s minden vonatkozásban az olymposi tökéletességgel megvalósult asszonyiság.
A kakukk mellett a páva az ő szent madara, s ez Héra pompázó asszonyi szépségét, „páváskodó” asszonyi hiúságát fejezi ki. A tehén nagy, barna szemében viszont az anyai tekintet nyugalmát és mélabúját látták, ezért Héra asszonyi szépségét más oldalról boópis („tehénszemű”) mellékneve jellemzi akkor is, amikor a nép emlékezetéből régen kihullottak a régi, állat alakú (thériomorf) istenek, s már senki sem tartotta számon, hogy egykor Zeust bika s női párját tehén alakjában tisztelték. Nehéz órájukban Héra segítségét várták az anyák, és az ő leányának tartották Eileitbyiát, aki minden gyermek születésénél jelen van. Anyai büszkeséggel leginkább Hébére, az „ifjúság” istennőjére tekint. Az ő fia Arés, a háború istene is és Héphaistos, a sánta kovácsisten, de ennek csúfsága nagyon bántja anyai hiúságát.
Héra védi a házasság szentségét; ebben a vonatkozásban a Gamélia vagy Zygia melléknevet viseli (görög gamos = „házasság”, zygon = „pár”). Az a nász, amelytől ő távol tartja magát, nem vezet boldogságra. Példa rá Téreus és Prokné tragikus története. Amikor Pandión, Athén királya a thrák királyhoz adta nőül leányát, az esküvőn nem volt jelen Héra, sem pedig Hymenaios, a nászének ifjú istene, sem a kedves Kharis, hanem a bosszúállás kegyetlen istennői, az Erinnysek tartották a menyegzői fáklyát, ők vetették meg a nászágyat, s bagoly huhogott a nászszoba tetején. A baljóslatú előjelet igazolták az eseményeket: Téreus meggyalázta Prokné húgát, Philomélét, s hogy ez el ne árulja, a nyelvét is kitépte. A szerencsétlen leány jelekkel, bíborba szőtt képekkel adta balsorsát nővére értésére, mire Prokné úgy állt bosszút, hogy a Dionysos-ünnep vad szenvedélyeket felszabadító szertartásai közben saját fiát, Ityst ölte meg és tálalta fel a mit sem sejtő apának. Mikor Téreus megtudta, mi történt, karddal támadt a nővérekre, de mindhárman madarakká változtak. Pandión két leánya fecskévé, illetőleg fülemülévé, Téreus pedig búbos bankává. Tavasszal a fecske csicsergésében a gyermekét bűnbánóan sirató Prokné gyászdalára véltek ismerni a régiek.
A mítosz Héra házasságát is folytonosan veszélyeztetettnek mutatja be, hogy ezáltal minél több oldalról és minél elevenebben álljon előttünk a házasság védelmezőjeként. Ő maga a hitvesi hűség mintaképe; csábítója, Ixión számára ő kér súlyos büntetést Zeustól. Zeus annál kevésbé ismeri a hűséget. Istennőkkel és halandó asszonyokkal kel egybe Héra háta mögött; Héra ilyenkor erélyesen védi meg hitvesi jogait; vetélytársnőit s Zeusnak ezektől született gyermekeit (mint pl. Héraklést) kegyetlenül üldözi.
Máskülönben sem ritka a civódás az olymposi házastársak között. Egy kis összekoccanás megesik néha a legjobb házasságban is, Zeus és Héra házassága nem mutatná a házasságot az olymposi tökéletesség fokán, ha erről nem venne tudomást a mítosz. Az istenek lakomáit meg-megzavarja a két házastárs szóváltása. S ilyenkor esetleg feloldja a feszültséget a nevetés, ha Héphaistos valami tréfás ötlettel közbelép, de az is megesik, hogy ő is pórul jár, ha a civódás közben anyja pártját fogja. Megtörtént az is, hogy Héra sértődötten visszahúzódott és szóba sem állt az urával. De Zeus tud bánni az asszonyi lélekkel. A Kithairón hegyén rejtőzködött Héra, Zeus megtalálja és cselhez folyamodik. A vidék királya, Alalkomeneus segít neki; egy szép tölgyfából bábot készít, amit Daidalénak neveznek, mert „mester” (daidalos) készítette. Azt felöltöztetik szépen, menyasszonyi ruhába, eljönnek a szomszédos Tritón folyó nymphái is, együtt van a násznép és zeneszóval vonulnak végig Boiótián. Erre már elfogja Hérát a féltékenység, lejön a Kithairón hegyéről. Plataiai asszonyainak kíséretében jön Zeushoz, itt látja csak, hogy Zeus felültette: nincs menyasszony, csak egy felcifrázott bábu. Héra kiengesztelődik, de még a bábura is féltékeny és azt követeli, hogy égessék el. Csak akkor engedi meg, hogy a bábu tiszteletére ünnepet üljön ezentúl Plataiai népe. (Ebben a városban valóban volt is egy ünnep – Daidalé, „bábuünnep” –, melynek szertartásához a bábu ünnepélyes elégetése tartozott, akárcsak pl. néhol a kiszézéshez, villőzéshez a magyar népszokásban.)
A tyrusi király leányára, a szépséges Európéra csodálatos álmot bocsátott egy éjszaka Aphrodité, a szerelem istennője. Két világrész versengett érte, asszonyi alakban álltak meg az ágya fölött, az egyik Ázsia, a másiknak akkor még neve sem volt.
– Az én földemen született, én is neveltem őt – mondta Ázsia, és átölelte a leányt.
– De nekem rendelte Zeus, és róla fognak elnevezni engemet – mondta az ismeretlen, és ellenállhatatlan erővel ragadta magához Európét.
Ekkor fölriadt álmából a királyleány. Sokáig ült még szótlanul az ágya szélén, dörzsölte a szemét, de nem tudta kitörölni belőle a látomást, olyan mélyen vésődött a szívébe a két asszony alakja.
– Melyik isten küldhette szememre ezt az álmot? – tűnődött magában. – És ki lehet az idegen asszony, hogy máris vágy fogta el a szívemet utána? Milyen szeretettel karolt át, és úgy nézett rám, mintha a leánya volnék! A boldog istenek fordítsák jóra az álmomat! Fölkelt s felkereste leánypajtásait s kiment velük a rétre, a tenger partjára, hogy virágot szedjen. Egyik a jácintot, a másik a nárciszt szerette, volt, aki az ibolyát, de Európé, ki, mint Aphrodité a kharisok között, minden pajtása közt a legeslegszebb volt, csak piros rózsát szedett aranykosárba.
Messziről nézte őt Kronos fia, Zeus, a szerelem nyila megsebezte szívét s mátkájának akarta a leányt. De a féltékeny Hérát nehéz volt kijátszania.
Elrejtette magában az istent és bika alakját öltötte magára. De nem akármilyen közönséges bikáét, amilyen az istállóban ropogtatja a szénát, vagy amilyen a mezőn az ekét húzza. Ennek a bikának véges-végig aranyszőke volt a szőre, csak a homlokán ragyogott egy hófehér kerek foltocska. Hát még a szarva! Hajszálig egyforma volt a két ága, s olyan volt, mintha a hold ezüstös sarlóját hordozta volna a fején.
Úgy jött a pázsitos rétre, nem is ijedtek meg tőle a leányok. Mindegyik közelről akarta látni, ragyogó, sima szőrét mindegyik meg akarta simogatni. Csodálatos illat áradt a testéből, mely a virágos rét szagánál is jobb volt.
Büszke, nyugodt léptekkel járkált a leányok között és a szépséges Európé mellett megállt. Hízelkedve nyalta meg a királyleány hófehér nyakát, ez pedig átölelte őt és gyöngéden törülgette szájáról a habot, sőt meg is csókolta. Nyájasan bőgött erre a bika, majd meghajlította térdeit, fejét visszafordította, és okos, nagy szemeivel széles hátát mutatta Európénak.
A királyleány odaszólt széphajú pajtásainak:
– Jertek, jertek, lányok, üljünk fel a bika hátára, kényelmesen fölférünk rá mindnyájan, akárcsak egy jó tágas hajóra. Nézzétek, milyen szelíd, nézzétek, milyen okos a tekintete, olyan, mint egy ember, éppen csak beszélni nem tud.
Így szólt s jókedvűen ült föl a bika hátára. A többiek is nekikészülődtek, de ezt már nem várta meg a bika. Amint a hátán volt az, akit keresett, egyszeriben felugrott és nyílsebesen tartott a tenger felé. A királyleány még visszafordult, hívogatva nyújtotta két kezét pajtásai felé, de azok nem tudták utolérni.
A bika pedig egyenesen a tenger felé tartott. Nem riadt vissza a haboktól, csak bele a vízbe, mint valami delfin. Elsimult a hullám, száraz patákkal ment végig a tükörsima tengeren. A tenger népe felismerte az istent a bikában. Cethalak játszottak a lábai előtt, jókedvű delfin bukfencezett a tiszteletére, és a cethalak hátán a szép néreisek is felbukkantak a víz alól. Maga Poseidón, a tenger istene egyengette az utat testvére előtt, a tritónok mind köréje sereglettek és fújták a kagylótrombitát. Ez volt a nászének a tyrusi királyleány lakodalmán.
Európé egyik kezével a bika hosszú szarvába fogózott, a másikkal a bíbor ruháját fogta össze, hogy ne érjen a tengerbe. Könnyű peplosába kapaszkodott a szél és felduzzasztotta, mint hajóvitorlát. Szülőföldje eltűnt már a szeme elől, egy parti szikla sem, egy magas hegycsúcs sem látszott már belőle. Felül kék égbolt, alul a parttalan tenger.
Riadtan nézett körül a királyleány:
– Hová viszel, te csodálatos bika? Ki vagy, hogy a tengertől sem félsz és a fókák útját ilyen bátran járod? Gyors hajóké a tenger, a bika visszaretten tőle. Mert hol veszel itt édes vizet, ha megszomjazol, édes füvet, ha legelni akarsz? Vagy talán isten vagy? Mert az istenekhez méltó, amit cselekszel. Talán, ha úgy tetszik, a kék levegőbe is fel tudsz emelkedni a röpke madarak közé. De jaj, velem mi lesz, hogy atyám házát elhagytam, s a bika hátán bolyongok, elhagyottan s azt sem tudom, hová, azt sem tudom, meddig! Legalább te segíts, tengerek királya, földrengető Poseidón, legalább te vigyázz rám kegyesen! – mondta.
De megszólalt a szépszarvú bika:
– Ne félj, szépséges szűz! Mert tudd meg, Zeus vagyok, és az emberek közt olyan alakban tudok megjelenni, amilyenben csak akarok. Szeretlek téged, azért kellett bejárnunk ezt a nagy tengeri utat. De mindjárt Krétába érünk, és a kegyes sziget, ahol nevelkedtem, téged is befogad. Ott ülünk menyegzőt, én szépséges mátkám, s híres, nagy királyok származnak majd tőlünk. Így szólt és csakugyan feltűnt már Kréta szigete. Ott újra felvette isteni alakját Zeus és megtartották a menyegzőt. A három Hóra volt a násznép.
Így lett a szép tyrusi királyleány Zeus hitvese, s amint Zeus ígérte, híres, nagy királyok lettek a gyermekei, Minós, Sarpédón és Rhadamanthys.
Moskhos II. idyllje.
Akrisios, Argos királya, azt a jóslatot kapta, hogy leányától való unokája fogja megölni. Megijedt Akrisios és egy föld alatti termet (mások szerint érctornyot) építtetett és abba záratta leányát, Danaét. De Zeus arannyá változott és a tető nyílásán át mint aranyeső hullott Danaéra. Így ült nászt Zeus az argosi királyleánnyal.
Mikor megszületett Zeus és Danaé fia, Perseus, Akrisios egy ládába zárta leányát és unokáját, úgy vetette őket a tengerbe. „Aludj, gyermekem, aludjon a tenger, s aludjon a szörnyű veszedelem” – ringatta gyermekét a tenger habjaira vetett ládába zárva is Danaé, és Zeus atyához imádkozott. A láda partot ért, Seriphos szigethez sodorta az ár; ott Diktys kihalászta őket, magához vette és felnevelte Perseust.
Diktys testvére, Polydektés volt Seriphos királya. Ez, mikor Perseus már férfisorba jutott, összehívta barátait, köztük Perseust is, és felszólította őket, hogy hordjanak össze nászajándékot a számára, mert Hippodameiával, Oinomaos leányával készül nászt ülni. Hetykén jelentette ki Perseus, hogy ő szívesen elhozná, még ha a Gorgó fejét kérné is tőle a király. Polydektés szaván fogta, a többiektől paripákat kért, de Perseustól nem fogadott el lovat, hanem azt parancsolta neki, hogy hozza el a Gorgó fejét.
Elindult Perseus, Hermés és Athéné voltak a vezetői. Így érkezett meg Phorkys leányaihoz, akiket Graiáknak, „vénasszonyoknak” is hívtak mert már születésüktől fogva öregek voltak. Hárman voltak a Graiák, Enyó, Pephrédó és Deinó, Phorkysnak és Kétónak a leányai és a Gorgók testvérei, de egyetlen szeme és egyetlen foga volt a háromnak s felváltva használták, egyszer az egyik, másszor a másik. Megtalálta és elvette a szemet és a fogat Perseus, s csak akkor adta vissza, mikor megmutatták a Graiák az utat a nymphákhoz. A nymphákhoz pedig azért akart eljutni, mert náluk voltak a szárnyas saruk, a kifogyhatatlan tarisznya és a láthatatlanná tévő sisak. Meg is kapta tőlük, amit keresett, a tarisznyát átvetette a vállán, a sarukat bokáihoz illesztette és a sisakot a fejére tette. Most aztán láthatta, amit csak akart, de őt nem látta meg senki.
Hermés még egy görbe sarlóforma acélkést is adott neki, s most aztán a szárnyas saruval repülhetett az Okeanos mellé. Ott, a föld szélén laktak a Gorgók, Perseus éppen álmukban lepte meg őket. Hárman voltak ezek is, Sthenó, Euryalé és Medusa, de csak Medusa volt halandó köztük, ezért mindjárt az ő fejét kereste Perseus. A Gorgók fejét kígyópikkelyek borították, nagy fogaik voltak, mint a disznóagyar, kezük rézből és szárnyuk aranyból volt, s aki csak rájuk nézett, menten kővé vált. Ezért Perseus hátat fordított nekik és csak a rézpajzsban visszatükröződő képmását nézte a Gorgónak, különben is, kezét maga Pallas Athéné irányította, s úgy fejezte le Medusát. Abban a percben, hogy lefejezte, ugrott ki a Gorgóból a Pégasos, a szárnyas ló, és Khrysaór, az „aranykardú”, Géryónnak, a háromtestű óriásnak az atyja. Perseus pedig tarisznyájába dugta a Medusa-főt és visszafelé indult. Fölébredt a másik két Gorgó és üldözőbe vették. De hiába, mert Perseus feltette a sisakot és ez elrejtette üldözői elől.
Hazafelé menet Aithiopiába vetődött, ahol Képheus volt a király. A királyleányt, Andromedát a tenger partján találta, éppen akkor vetették martalékul a tengeri szörny elé. Úgy történt a dolog, hogy Képheus felesége, Kassiepeia, a néreisekkel mert vetélkedni és azt állította, hogy szebb mindegyiknél. Megharagudtak érte Néreus leányai, az ő pártjukra állt és velük haragudott Poseidón is. Árvizet bocsátott a vidékre és tengeri szörnyet küldött ellene. Zeus Ammón jóshelyéhez fordultak tanácsért és itt azt a jóslatot kapták, hogy csak akkor fognak megszabadulni a csapástól, ha Kassiepeia leányát, Andromedát vetik a szörny elé, hogy felfalja. Sajnálta leányát Képheus király, de népe kényszerítette, hogy fogadjon szót a jóslatnak és mentse meg Aithiopiát a pusztulástól. Odaláncolta hát leányát a sziklához a tengerparton.
Éppen akkor érkezett oda Perseus, s amint meglátta a leányt, szerelemre gyulladt iránta. Meg is ígérte mindjárt Képheusnak, hogy megöli a szörnyet s megmenti a leányt, ha hajlandó hozzáadni feleségül. Miután mindketten esküvel erősítették meg az ígéretüket, Perseus megölte a szörnyet és megszabadította Andromédát, fel is oldotta mindjárt a bilincseit. Akkor még Phineusszal, Képheus testvérével kellett leszámolnia, mert ez már előbb eljegyezte Andromedát, s most cselt szőtt Perseus ellen. Perseus csak a Gorgó-fejet mutatta meg neki, mire Phineus cinkostársaival együtt menten kővé vált.
Hazaérve Seriphos szigetére, anyját, Danaét és nevelőatyját, Diktyst szorult helyzetben találta: míg Perseus odajárt, Polydektés király üldözte őket, úgyhogy az oltárnál kellett menedéket keresniük. Perseus bement a királyhoz, ez rémülten látta, hogy Perseus hazatért, mert arra számított már, hogy odaveszett. Összehívta Polydektés a barátait, de Perseus csak a Gorgó fejét mutatta meg nekik, amitől mindnyájan kővé váltak. Ekkor Diktyst tette meg Seriphos királyává, a sarut, a tarisznyát meg a sisakot átadta Hermésnek, a Medusa-főt pedig Athénének. Amazokat Hermés visszaadta a nympháknak, a Gorgó fejét pedig Athéné a pajzsa közepére helyezte.
Perseus ekkor anyjával és Andromedával Argosba sietett, hogy meglátogassa nagyatyját. Akrisios rémülten emlékezett vissza a jóslatra és elhagyva Argost, a pelasgok földjére távozott. Larissa királya, Tentamidés éppen tornajátékot rendezett elhalt atyja emlékére. Megjelent itt Perseus is, hogy részt vegyen a versenyen. S mikor a pentathlonban a diszkoszt elhajította, ez véletlenül Akrisios lábához esett, akkora erővel, hogy Akrisios mindjárt meghalt tőle. Most megértette a hős, hogy beteljesedett a jóslat és Akrisiost a városon kívül temette el.
Nagyatyja halála után ő került volna Argos trónjára, de bűnnek érezte, hogy az után örököljön, aki az ő keze által ért véget. Ezért átment Tirynsba, ahol akkor már Akrisios testvérének, Proitosnak a fia, Megapenthés uralkodott. Evvel cserélt Perseus, s így Megapenthés az argosiak fölött, Perseus pedig Tirynsben lett király. Ő vette falakkal körül Mideát és Mykénait.
Perseus és Andromeda legidősebb fia volt Persés, akitől a perzsa királyok származtak; az ő gyermekeik voltak még Héraklés anyai nagyatyja, Elektryón, nevelőapjának, Amphitryónnak az apja, Alkaios, és Eurystheus atyja, Sthenelos is.
Apollodóros: Bibliotheca I. 4,1–5.